∘✩ 31 ✩∘

– Mi? – suttogom döbbenten. Szavai alig jutnak el a tudatomig, egyáltalán nem ezt a választ várom. Azt hittem, nem felel majd semmit, esetleg kinyög valami jelentéktelen apróságot, erre olyan válasszal áll elő, amire még álmomban sem számítok. Boldoggá akarlak tenni. Úristen.

– Jól hallottad – biccent, tekintete az enyémbe fúródik.

Pillantása elsiklik rólam, a parkot szemléli, és elsétálva mellettem lépked az enyhén nedves fűben.

Lefagyva állok egy helyben, az agyam a szavait próbálja feldolgozni, de még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy ezeket tényleg nekem mondta. Nekem. Legördül egy könnycsepp az arcomon, elérzékenyülve fordulok meg, és kiáltok utána.

– Lucas!

– Hm? – kapja felém a fejét.

– Tényleg? – kérdem halkan, a fejemet ingatva.

– Komolyan gondoltad, amit mondtál?

Mosoly jelenik meg az arcán, és visszasétál hozzám.

– Igen, Stella, komolyan gondoltam. Tényleg boldoggá akarlak tenni.

Gondolkodás nélkül lépek felé, és karjaiba vetem magam. Érzékelem meglepettségét, de habozás nélkül átölel, szorosan lehunyt szemmel fúrom a mellkasába a fejem.

– Köszönöm – suttogom hálásan, az arcomon egy újabb könnycsepp pereg le.

Lucas gyengéden eltol magától, és a bőrömre simítva az ujjait letörli könnyeimet, aztán ismét szorosan a karjaiba zár.

Nem aggódok. Nem stresszelek. Nincs bennem semmilyen szorongás. Lucas érintése nem rémít meg, nem ráz ki tőle a hideg, és nem okoz sírógörcsöt. Az elmúlt hónapok apró tettei valamit megváltoztattak bennem, valahogy megváltoztattak engem, tégláról téglára bontották le a falat, amivel elzártam magamtól mindenkit. És úgy, hogy nem is vettem észre. Anélkül sikerült Lucasnek közel kerülnie hozzám, hogy feltűnt volna a dolog, és amikor már tudatosítottam, valahol mélyen annyira hozzám nőtt, hogy egyszerűen képtelen vagyok ellökni magamtól. Nem tudom, és nem is akarom. Nem látom értelmét annak, hogy önként elmeneküljek az elől, amit ő hozott az életembe. Figyelmesség. Gyengédség. Törődés. Óvatosság. Védelmezés. Azt hiszem, ez minden, amire vágytam. És vágyom, jelenleg is.

– Már pirkad – nézek körbe a parkban. A sötét ég világosabb árnyalatba fordul, a fák lombjai és a bokrok sziluettjei jobban kivehetőek, néhány madár alig hallható csiripelése töri meg az ébredező város csendjét.

Egy padon ülünk Lucasszel, és halkan beszélgetve töltjük az időt, várva a napkeltére. Elővéve a telefonom, a kijelzőre koppintok, hogy megjelenjen az idő. Öt óra lesz pár perc múlva.

– Lassan lemehetnénk a partra – jegyzem meg, és a zsebembe csúsztatva a mobilom, keresztbe fonom a mellkasom előtt a karom, megpróbálva melegen tartani magam a hajnali hűvösségben.

Lucas észreveszi a mozdulatot, és felállva a padról felém fordul.

– Fázol? – érdeklődik, a tekintetében az aggodalom szikráját vélem felfedezni.

– Nem vészes – rázom meg a fejem.

– Stella, nem akarom, hogy jéggé fagyj – jelenti ki ellentmondást nem tűrően. – Amúgy is... nem vagy éhes?

– Egy kicsit – bólintok. Az eseménydús éjszaka hatása alatt állva szinte teljesen megfeledkezem korgó gyomromról.

– Meki?

– Most? – csodálkozom.

– Aha. Mondjuk, egy sajtburger? – néz rám kérdőn, mire elhúzom a szám.

– Nem szeretem a sajtburgert.

– Mi? – döbbenik le, és látom, hogy erősen gondolkodik. – De a múltkor is azt kértél.

Egy pillanat töredékéig értetlenül meredek rá, aztán eszembe jut, miről is beszél. Arról a hónapokkal ezelőtt történt esetről, amikor felhívtam, és megkértem, jöjjön értem, és vigyen haza, mert egyedül féltem. Aznap este megálltunk a McDonald'sban, és valóban sajtburgert kértem.

– Nem tudtam mit mondani, és hirtelen az jutott az eszembe – motyogom. – Nem ettem meg. Kidobtam – vallom be lesütött szemmel.

Lucas nem szólal meg, csendben üldögél, egy idő után felpillantok. Maga elé meredve töpreng valamin. Nem bírom tovább, megszólalok.

– Haragszol? – kérdezem félve.

Kizökken gondolataiból, és rám emeli tekintetét.

– Miért haragudnék? – érdeklődik, arcán egy halvány mosoly bukkan fel. A pillantása nem tűnik mérgesnek, észrevétlenül fellélegzem.

– Hát, most vallottam be, hogy kidobtam a kaját, amit nekem vettél.

– Gondolom, jó okod volt rá – jegyzi meg. Jólesik, hogy ahelyett, hogy elítélne, azon fáradozik, hogy megértsen.

Elmosolyodom szavai hallatán, megszűnik bennem az aggódás a történtek lehetséges következményei miatt.

– Tudod, mit? – kezdi. – Próbáljuk újra.

Bólintok, noha nem teljesen értem, mire akar célozni.

– Tehát. Stella – szólít a nevemen, olyan aranyos stílusban, ahogyan csak ő tud. – Éhes vagy? – ismétli meg a percekkel ezelőtt feltett kérdést.

– Egy kicsit igen – felelem én is ugyanazt. Belemegyek a játékba.

– Mit szólnál egy Mekihez?

– Jól hangzik.

– Akkor gyere – vonja meg a vállát, mire elnevetem magam.

– Mi?

– Jól hallottad. Mondtam, hogy próbáljuk meg újra – nyújtja felém a kezét. Alig van bennem kétség arra vonatkozóan, hogy elfogadjam-e. Határozottan fejlődöm.

Engedem, hogy felhúzzon, és megállok előtte.

– Mehetünk? – kérdi. A szemembe néz, arcán folyamatosan ott bujkál halvány mosolya.

Borzongás fut végig egész testemen, nem tudom, hogy a hideg az oka vagy egyszerűen csak Lucas jelenléte váltja ki belőlem az érzést. Bólintok, állva a tekintetét, a fejemet oldalra döntve megengedek magamnak egy óvatos mosolyt.

Elindulunk a széles lombú fák szegélyezte ösvényen, az aszfalton sétálva veszem csak észre, hogy Lucas még mindig fogja a kezem, meleg tenyerébe rejti hideg kézfejemet. Egy pillanat töredékéig ki akarom rántani a kezemet az övéből, de végül... nem teszem. Mert aztán már nem akarom. Valamiért nem. Nem húzódom el, és a kezem Lucasében marad.

Mélyeket lélegzem a hajnali csípős levegőből, és a gondolataimba merülve haladok Lucas mellett, folyamatosan emlékeztetve magam, hogy bármikor kiránthatom a kezem az övéből, nem kell így sétálnunk, ha én nem akarom. Ha nekem kellemetlen. Ha számomra stresszes a szituáció. De nem az. Éppen ellenkezőleg. Ellazít a dolog, a tény, hogy fogja a kezem. Apró tenyerem elveszik az övében, s nem tűnik úgy, mintha egyhamar el akarná engedni.

Óvatosan felé pillantok, előrenézve sétál, az én tempómban haladva. Visszakapom a tekintetem, és elfojtva a mosolyom lépkedek tovább a park egyik sétálóútján, miközben a kora reggeli szél meglebbenti a hajam, a madarak csiripelése egyre erősödik, és fák lombjai között átvilágít a felkelő nap legelső sugara.

_________________________

to be continued
09/01

•

kedves olvasóim!
itt a szeptember, kezdődik a suli, de mivel szerencsére a nyáron előredolgoztam, fogom tudni tartani a heti két fejezetet (egyelőre biztosan).

tehát következő fejezet kedden!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3