∘✩ 16 ✩∘

A napok egyre csak telnek, már nem halogathatjuk tovább a projekt elkészítését. Véget ér a harmadik órám, éppen a szekrényembe pakolászok, amikor Lucas mellém lép.

– Stella.

– Igen? – fordulok felé, és a szemébe nézek. Már egy ideje gyakorlom a szemkontaktus tartását, és még nem vagyok benne profi, de azért egy kicsit már megy. Na jó, talán úgy öt másodpercig. Aztán elkapom a fejem.

– A projekt – kezdi. – Valamikor össze kellene ülnünk, hogy megcsináljuk. A határidő egyre közeleg.

Bólintok. Tisztában vagyok azzal, hogy már nem húzhatjuk tovább.

– Volna egy ötletem – folytatja. – Megcsinálhatnánk egy kávé mellett – böki ki. – Tudod, egyszer azt ígérted, hogy „majd máskor" megejthetjük a kávézást.

Lesütöm a szemem. Nem gondoltam volna, hogy még mindig emlékszik erre a kijelentésemre.

– Jó, legyen – bólintok, és magamat is meglepem határozottságommal.

– Tényleg? – mosolyodik el. Látszólag nem ilyen választ várt, hanem ellenkezést, esetleg elutasítást.

– Ühüm. És... mikor?

– Amikor ráérsz – vágja rá.

– Nekem jó a ma délután.

– Szuper. – Lelkesnek tűnik, majd megmondja a címet. – Mondjuk, olyan fél öt körül?

– Az jó lesz – helyeselek.

Megszólal a csengő, a diákok mellettünk elhaladva igyekeznek a tantermek felé.

– Akkor... majd délután találkozunk – búcsúzkodik, és elsiet.

A gondolataimba merülve bámulok utána, majd becsukom a szekrényajtómat, és elindulok órára.

✧

Kicsöngetnek, véget ér mára a tanítás. Hazasétálok, kezem a pulcsim zsebében, lehajtott fejemmel a lépteimet bámulom. Egész úton azon gondolkozom, mennyire számít randinak a Lucasszel való tanulás. Én nem veszem annak, és igyekszem kilökni a gondolatot a fejemből, miszerint ez több mint egyszerű projektkészítés. Elvégre egy kávézóban leszünk. És nagy valószínűséggel kávét is fogunk írni. Ha Lucast csak a beszámoló érdekelné, nem fordítana figyelmet a körülményekre.

Megrázom a fejem. Nem, ez nem randi. Legalábbis az én részemről nem az. Ezért nem is teszek úgy, mintha arra készülődnék. Nem fogok szépen felöltözni, a hajamat megcsinálni vagy sminkelni. Mindezek a dolgok feleslegesek a tanuláshoz.

Ezekkel a gondolatokkal érek haza, ahol gyorsan kezet mosok, és a szobámba vonulok. Becsukva az ajtót megállok az egész alakos tükröm előtt. Az elhatározásom, miszerint semmit nem csinálok magammal, hirtelen elpárolog.

Leveszem a kapucnit a fejemről, és kihúzom a hajgumit a hajamból. Megrázom a fejem, a hajam összecsomósodva röpköd körülöttem, majdnem a köldökömig ér. Ingerült leszek, és újra összefogom. Senkit az égvilágon nem érdekel, hogy áll a hajam. Még engem sem.

Ezután a ruhámat veszem szemügyre. Széles szárú fekete farmer, ami teljesen elfeledi a combom alakját, és ez így is van rendben. Felül szürke kapucnis pulcsit viselek. Az ujja a kézfejemre lóg, az alja majdnem leér a térdemig. Ezt sem cserélem át. Jól érzem magam benne, és nekem ez a legfontosabb. Az meg, hogy mások mit gondolnak rólam, már nem érdekel. Egy ideje már nem.

Legyintve hagyom ott a tükröt, és az asztalhoz sétálok, amin a laptopom hever. Leveszem a töltőről, és a táskámba süllyesztem. A telefonomat felkapva ellenőrzöm az időt. Lassan indulnom kellene, ha időben oda akarok érni.

Elrakom még a pénztárcámat, majd felveszem a cipőm, és lakáskulccsal a zsebemben elindulok. Furcsa, szorító érzést érzek a gyomromban, és kiráz a hideg, noha kint kellemes a levegő. Nem tudom, miért félek ennyire. Azt kívánom, bárcsak sosem egyeztem volna bele ebbe az egész tanulósdiba. Legszívesebben visszafordulnék, és a szobámban tölteném a délutánomat, egyedül. De nem lehet, már rábólintottam a dologra, nem mondhatom le csak azért, mert rossz a közérzetem. Elvégre Lucas jegyéről is szó van, nem csak az enyémről. Nem hagyhatom cserben, csupán mert találgatok.

Odaérek a kávézóhoz, és mielőtt lenyomnám a kilincset, mély levegőt veszek. Az ablakon keresztül gyorsan körülnézek odabent, szerencsére alig látok néhány embert az asztaloknál, Lucast is észreveszem a sarokban. Mély levegőt veszek, és ökölbe szorított kézzel kényszerítem magam arra, hogy átlépjem a kávézó küszöbét.

Belépek, többen felém kapják a pillantásukat. Lesütött szemmel sietek hátra Lucashez, majd leülök vele szemben.

– Szia.

– Szia, Stella – üdvözöl, előtte az asztalon a laptopja hever.

Én is előveszem a sajátom, és bekapcsolom. Éppen a jelszót pötyögöm be, amikor egy pincérnő lép az asztalunkhoz, és leteszi elénk a kávékat.

Szótlanul meredek az előttem lévő csészére, tekintetem Lucasre téved.

– Rendeltél nekem is? – csodálkozom.

– Persze – bólint. – Lattét.

– Honnan tudod, hogy szeretem a lattét? – kérdezősködöm tovább. A kezdeti szorongásom kezd felengedni, a mellkasom megtelik melegséggel, Lucas apró cselekedete bearanyozza egész napomat. Az utóbbi időben annyira elszoktam a másoktól kapott szívességektől, hogy az ilyen apró dolgok is, mint a kávérendelés rendkívül meghatározóak számomra.

Sokkal többet számítanak, mint bármi más.

– Figyelek rád – feleli egyszerűen.

Pillantásunk találkozik, bujkáló mosollyal az arcán figyel. Megeresztek egy halvány mosolyt, mert igazából fogalmam sincs, hogyan reagáljak. A figyelmessége mindennél többet jelent, úgy érzem, ide nem elég egy egyszerű köszönöm. Ezért inkább megpróbálok belesűríteni a tekintetembe mindent, amit mondani akarok. Mindent, ami soha nem jönne a nyelvemre, de azért bennem van, és valamilyen szinten kikívánkozik.

Mindent, ami több mint a köszönöm.

_________________________

to be continued
07/11

•

kedves olvasóim!
köszönöm, hogy elolvastátok az újabb részt, és remélem, tetszett nektek. ha így volt, kérlek hagyjatok nyomot magatok után vote/komment formájában (nagyon hálás volnék).

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram; ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3