∘✩ 15 ✩∘

Telnek a napok, hetek, nem nagyon változik semmi, egy dolgot kivéve. Lucasszel az utóbbi időben egyre többet beszélünk, aminek nem tudom, hogy örüljek-e, vagy sem. Amióta elájultam a suliban, azóta minden egyes nap rám ír, és megkérdezi, ittam-e, ettem-e eleget.
Először nem tudtam mire vélni a dolgot, sőt, talán még egy kicsit zavarónak is gondoltam, de már hozzászoktam, és egyáltalán nem bánom. A napi ellenőrzésekből azt veszem ki, hogy fontos vagyok neki, elvégre mindennap veszi a fáradtságot arra, hogy megkérdezze, ettem, ittam-e, és ha igen, mit.

Egyébként ezen kívül nem nagyon beszélünk, de nem is érzem a szükségét annak. Ez is sokkal több, mint amit vártam volna tőle vagy feltételeztem volna róla.

✧

Ma a suliban nem történik semmi érdekes, az órákon haladunk tovább a tananyagokkal, fizikán pedig (jaj, de nem szeretem ezt a tantárgyat) projektet kapunk. Páros projektet. És a párom... Lucas. Fogalmam sincs, hogy történhet, hogy akaratlanul is állandóan egymással van dolgunk, de most megkaptuk még ezt a feladatot is. Egy random fizikusról kell beszámolót készítenünk, teljesen mindegy, hogy kiről, csak amerikai származású legyen.

Mivel a projekt elkészítésére van bő egy hónapunk, nem sietjük el a dolgot, egyelőre nem is beszélünk róla, csak egy-egy fejbiccentéssel tudatosítjuk a feladatot. Amúgy sem létfontosságú dolog nekem a fizika, nem tudom, Lucas hogy van vele, de nekem az életem tele van sokkal lényegesebb dolgokkal is. Például anyu. Akit már egy ideje nem is láttam, így elhatározom, hogy tanítás után meglátogatom.

Hátizsákkal a vállamon sétálok ki a suli épületéből, végig az utcákon, mígnem elérek a temetőhöz. Hideg szél fúj, összehúzom magamon a kabátomat, miközben belököm a kaput, és belépek.

Végigsétálok a sírkerten, megállok anyu sírja előtt, és lerakom a csokor liliomot, amit addig a kezemben szorongatok.

– Szia, anyu.

Szomorú mosollyal az arcomon hajolok le, és megsimítom a gránitot. Letörlöm róla a porréteget, a sír enyhén elhanyagoltnak látszik, nem is tudom, apu milyen gyakran jár ki ide vagy, hogy kijár-e még egyáltalán.

– A mai nap híre: fizika projekt – mesélem, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy egy halotthoz beszélek. Engem ez a tény nem zavar. Van mondanivalóm a saját anyukám számára, és ezt akkor is elmondom neki, ha már nem hallhatja. A szándék a lényeg, nem? Elvileg.

– Soha nem fogod kitalálni, kivel kell projektet csinálnom. Igen, Lucasszel.

Hogy őszinte legyek, a hír, miszerint közös beadandónk van, nem ért olyan rosszul, mint amire számítottam. Sőt, valahol nagyon-nagyon belül talán még egy kicsit örültem is neki. Fura, mostanában az érzéseim egyre jobban meglepnek engem. Valami mindenképp változik bennem. És nem tudom, hogy örüljek-e neki vagy sem.

– Nem tudom, mit gondoljak a dolgokról, anyu. Olyan jó lenne, ha mindent meg tudnék veled beszélni. Annyira hihetetlenül hiányzol.

Letörlök egy könnycseppet, és a kabátzsebembe dugom jéghideg kezeimet. Szótlanul bámulom a sírt, nem tudom, mit mondjak. A gondolataimat mintha elfújta volna a szél.

Megborzongok. A hideg a csontomig hatol. Igaz, hogy nem vagyok oda a forróságért, de azért valami enyhébbet elviselnék, így, március közepén Bostonban.

Még egy kicsit álldogálok, aztán hazaindulok. Szerencsére már nincs olyan sötét, mint pár hónappal ezelőtt, így nem kell attól tartanom, hogy teljes sötétségben érek haza.

Apu nincs otthon, de már hozzászoktam, hogy általában későn jön. Meglepően éhes vagyok, így kézmosás után rögtön a konyhába veszem az irányt. Csinálok magamnak tükörtojást, pirítok magamnak egy szelet kenyeret, megkenem vajjal, töltök magamnak egy pohár kólát, majd asztalhoz ülök. Készítek egy fotót a vacsorámról, és elküldöm Lucasnek, hogy lássa, rendesen eszem, aztán nekilátok.

Evés után a szobámba vonulok, és az ágyamra dőlök. Mivel hihetetlenül fáradt vagyok, és semmi másra nem vágyom, csak alvásra, gyorsan elmegyek lezuhanyozni, aztán pizsamában visszatérve a szobámba bebújok az ágyamba, és az oldalamra fordulva lehunyom a szemem. Alvás. A legmegnyugtatóbb dolog a világon.

_________________________

to be continued
07/07

•

kedves olvasóim!
valamiért úgy érzem, az emberek nem igazán szeretik, ha egy fejezet "unalmas", nem tartalmaz akciót/érdekes fordulatot, viszont ez a könyv az érzelmekre és a lelki vívódásokra épül, ezért tartom fontosnak, hogy ezt megpróbáljam kellőképpen bemutatni.
remélem, az egyhangúság ellenére azért tetszett nektek a mai rész, és ha így volt, kérlek hagyjatok nyomot magatok után vote/komment formájában (nagyon hálás volnék).

következő fejezet kedden!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3