Karakter: Raphael Santiago

Fandom: Shadowhunters

Szituáció: az olvasó Izabelle Lightwood ikertestvére, de már régebbről ismeri Claryt és Simont is, a két fiatal árnyvilághoz való "csatlakozása" óta pedig még jobb kapcsolatban van velük. Egyszer megbeszéli Simonnal, hogy elvisz neki valami a Dumort Hotelbe, de Simon helyett egy félmeztelen Raphaelbe botlik, a vámpír fiú pedig kissé kihasználja a Lightwood lány zavarodottságát, a többi pedig majd eldöl

Szavak száma: 2000 szó, de lehet több

Kérte: SaberRosebane7

Ugyanakkor ajánlom ezt a részt kyrakovacs -nak * van az elején egy mondat, figyeld* 

A bejegyzés fő támogatója:  FoxWithWings 

Izabelle Lightwood ikertestvérének lenni nem könnyű dolog, erre te vagy az élő példa. Habár első pillantásra úgy tűnhet két tojás vagytok, messze nem vagytok egyformák és ez talán így van rendjén. Izzy nagyszájú és kikéri az igazát, mindig. Izzy  úgy néz ki, mintha egy divatlapból lépett volna ki, mindig. Izzy azt hiszi tudja mit csinál, mindig. Nos, a sok odaégetett kaja nem éppen ezt mutatja, azért a nővéred sem tökéletes. Ez az egyik dolog, ami elválaszt titeket. Míg te robbanás nélkül elvagy egy sütő mellett, őt nagy ívben távol kellene tartani az Intézet érdekében. Te szeretsz egy pillanatra megállni és körülnézni mielőtt cselekszel, ennek ellenére a nyelved roppant éles akár a nővéredé. De a legfőbb dolog ami össze képes kötni titeket az a ruhák és a vásárlás szeretete. Noha megesik, hogy a nővéred ízlése túl fűszeres számodra, de a cipőkön mindig összevesztek.

A Lightwood család élni a mindennapjaid szintén kihívás. De te már szakszerűen kezeled Alec reggeli morgolódásait, a délutáni szarkazmusát és az esti savanyú megjegyzéseit. Nos, ez a bátyád Alexander Lightwood és ez talán sosem fog változni.  Imádod így hivni, mert ő utálja ezt. Amíg tudod Alec Izzy-t testvérdémonnak hívja, addig téged bizonyára kisebb-tesó-démonnak hív. Nem bánod, hiszen imádod bosszantani és minden civakodás ellenére testvériesen szeretitek egymást és ez így van rendjén.

Mióta Clary és Simon az Árnyvadászokhoz csatlakozott, a kapcsolatotok elmélyült és közelebb kerültetek egymáshoz. Nem bántad, éppen ellenkezőleg, latásból ismerted őket az előtt is, de nem gondoltad volna, hogy ilyen gyorsan megbarátkozol Clary-vel és ilyen közeli barát leszel Simonnal. A fiú az elején még gyakran összekevert téged az ikertestvéreddel, amit roppant viccesnek találtál. A fiú mókás természetével gyorsan belopta magát a szívedbe és még azok után is jó barátok maradtatok, hogy a fiúból vámpír lett. Simon a szemedben nem egy kárhozott, hanem egy áldozat. Éppen ezért nem távolodtatok el egymástól.

Csak a barátságod Simonnal volt az egyetlen ok, ami miatt nem fordultál vissza azonnal az első lépések után a Dumort hotelben. A fiú megkért, hogy hozz el neki a hotelbe valamit az Intézetből. Te jó barátként megálltad a helyed, sőt, azért még díjat is érdemelnél, hogy csak úgy vámpírok kelepcéjébe sétálsz, éppen ezért morogtál valami olyasmit az orrod alatt, miközben elértél az első emelethez, hogy ' na várj csak Simon, mikor teszek még egy szívességet'. Ez nem egy árnyvadásznak való hely, ezt a hely ridegsége, sötétsége is nagyon jól szemléltette, nem érezted valami pazarul. Megvolt az a bizarr érzésed, hogy figyelnek. Magadhoz szorítottad a Simon által kért dolgot (ő szerette volna dolognak hívni, mert eléggé senkinek sem kellett volna tudnia róla), egy vámpíros könyvet az Intézetből. 

Megborzongtál és kissé megkönnyebbültél, mikor végre a kiszemelt emeltre értél. A vámpírok azért szeretnek luxusban élni, öltönyökben járni és mindig is tudtad, de sokkal másabb volt ezt a saját bőrödön tapasztalni, a fényűző emeleteken járni. Ez nem egy hotel volt, hanem egy palota. Raphael Santiago palotája. Magadhoz szorítottad könyvet, rejtegetve, és reménykedtél, hogy csak vele nem fogsz összefutni. Mióta az árnyvadász csapatod több 'szívességet' is kért tőle, a dolog oda jutott, hogy a klán vezér látni sem akar senkit a csapatodból. Simont megtűri, mert nem tehet mást, de titeket szörnyen megvet. A könyv viszont égetően kellett a barátodnak és ez volt az egyetlen mód, amivel eljuttathatod, Simonnak nem kellene sok ideig szent földön tartózkodnia.  

Megtorpantál az ajtók előtt. Nem emlékeztél pontosan, hogy melyik a Simon szobája. Mivel jobb ötleted nem volt, így véletlenszerűen benyitottál egy szobába. Igen, semmi kopogtatás, csak benyitottál. Lightwood vagy, ez amolyan családi örökség. Nos, maradjunk annyiban, hogy a tipp nem igazán volt az erősséged. 

Simon helyett egy félmeztelen Raphael állt előtted. Az ajtó becsapódott a hátad mögött és ez volt az egyetlen hang néhány másodpercig. Egy kis ideig nem történt semmi, a vámpír rád nézett, te pedig rá. Azt kívántad legalább te nézted volna. A fiún ugyanis hiányzott akármi, ami fedné a felsőtestét. Nem akartad nézni, erre akármire megesküdtél volna. Ennek ellenére semmi álcázás nélkül bemérted magadnak tetőtől talpig és úgy érezted mintha valami bűbáj vonzza a tekinteted a fiú izmaira. Egy elég erős bűbáj. A fiú kidolgozott felsőteste a figyelmed tárgyát képezte és ez zavaróan sok ideig így maradt. Aztán eszedbe jutott a helyzetetek és zavartan pislogtál. A szemed végre megtalálta az övét és végre terepet vert a klánvezető vámpír arcán. 

Nem tudtad kifürkészni mit gondol, az arca rezzenéstelen volt. A szeme viszont határozottan az arcodba vágta a kérdést, hogy mégis mit keresel itt? Kihúztad magad és határozottságot parancsoltál magadba, elvégre úgy tűnik egy alvilágival kellesz tárgyalnod és kihúznod magad ebből a kínos helyzetből.    

- Simonhoz jöttem. - szólaltál meg kissé rekedve 

Raphael meg sem moccant, alig egy méterre tőled állt, az ágy mellett mint, semmi olyan szándékkal, hogy netalán fel akarna öltözni vagy valami. Arra számítottál ugyan, hogy nem fog elvörösödni, mert nem képes erre, de hogy semennyire se vegye a szívére. (nem beillesztett utalás, dehogy). 

- Hát nincs itt. -  jelentette ki a fiú 

Egy gúnyos mosolyra húzódott a szád. Nos, sok minden volt abban a szobában, értékes festmények, (amiket a vámpírok imádtak, noha nem értetted néha őket), száz éves vázák, mint díszítőelemek, egy hatalmas ágy, egy félmeztelen vámpír, de hoppá Simon pont, hogy nem.  

- Azt én is látom. - vágtad rá gyorsan 

Egy pimasz félmosoly jelent meg az ajkain és megtette, amitől tartottál: feléd indult. Próbáltad érzéstelenné tenni az arcod, de valami biztosan kiült a szemedben, hogy nem tartod jó ötletnek. Raphael viszont erre nem reagált, néhány lassú lépést tett feléd, ami azt a hatást hozta magával, amit egy vadász az áldozatával. Végül is, mindig erre tanítottak, hogy ők a vérszomjas gyilkosok, ezt próbálták a fejedbe tuszkolni, noha ez a gondolkodás, tudtad, hogy ez nem te lennél. Ott van az egyik ellenpéldának.  

- Csak azt látod? - kérdezte, megállva előtted pár lépésnyire

Igen, igen, mondogattad magadnak, de az öngyőzködés, az nehéz dolog. A szemeid szerencsére nem hagyták el újra az övét. A fiú egy tisztességes távolságban volt azért, aminek örültél, de a biztonságérzés az messze állt. 

- Mit akarsz tőle? - vont kérdőre, hirtelen ellenségesség zúdult rád 

A kezed még szorosabban magadhoz húzta a könyvet, amit eddig annyira hűségesen hoztál. Vonakodva árultad el a fiúnak a szándékaid:

- Hoztam neki valamit. 

A pillantása a könyvre esett, amit a mellkasodhoz préseltél és a szeme elkerekedett, az arcán láthatóan csodálkozás rajzolódott ki. Mielőtt bármi mást mondhattál volna, a fiúk kihasználta a gyorsaságát és kikapta a kezedből a könyvet, a szorításod mintha semmit sem ért volna. Mire észbe kaptál, már a érdeklődve forgatta a kezében a könyvet, egy fintorral az arcán.   

- Nekünk is van elég könyvünk, neki nincs szüksége erre. - jelentette ki becsmérelve és gőggel a hangjában 

Megvontad a vállad és nem akartál mást, mint visszakapni a könyvet tőle valahogyan. 

- Ő kérte.

Raphael felhúzta a szemöldökét és láthatóan dühös lett erre, az arcvonásai megkeményedtek és a szemed találkozott a legsötétebb szempárral, amit valaha láttál. Az egyik keze a sűrű fekete hajába túrt, a másik szüntelenül a könyvet piszkálta, végighúzta az ujjait a lapok sarkán, mintha játszana. Mintha játszana, ez jutott neked is eszedbe, amikor azzal szembesültél, hogy a vámpír vezér nem parancsol ki a szobájából, hanem teljesen máshogy cselekszik. Húzza az agyad, játszik a türelmeddel és az önkontrolloddal. 

Keresztbe tetted a karod és próbáltál megfélemlítőnek látszani, de a srác ezt inkább szórakoztatónak találta. Vigyorgott, a férfiasan telt ajkak mögött viszont láttad a hosszú letális fogait. Előtted lógatta a könyvet, de mikor utána nyúltál elkapta. De gyerekes, egek, de gyerekes, gondoltad és tovább bosszankodtál, Én nem fogok utánad futni, Raphael. Egy kiáltás érlelődött benned, ami egy pimasz húzásával kiszabadult:

- Raphael, add vissza és öltözz fel! 

A fiú megállt egy helyben, de feltartotta a könyvet, hogy ne érjem el. A mosoly hirtelen másmilyen lett az arcán, sötétes, keserű és a pillantása is visszakapta a megfélemlítő jellegét. 

- Na, na na. A klánvezetőhöz beszélsz, ezt ne felejtsd el. - mondta komolyan, a hangja dörgött, noha nem emelte fel a hangját 

Igaza volt, ezt te is elismerted, de magának kereste. Raphael fenyegető és bosszús állása pedig azt mondta: Ezt meg te kerested magadnak. A kezed ökölbe szorítottad és szépen szembesültél a ténnyel, hogy ő igazán jó helyen, mint vezető. Aki öltönyben képes intimidáló lenni, az mérget vehetsz izmokat is rejteget itt-ott. A széles vállak és a kidolgozott felsőtest csak a kezdet volt, Raphael szeme maga a feneketlen sötétség, rajtad pedig végigment valami, amikor az ajka sarkán egy baljós mosoly jelent meg. 

Csak annyi lépést tett, hogy ne legyen helye még egyet tenni. Egész végig, a szeme mintha rád lett volna ragasztva. A könyvet a háta mögé rejtette és eléd állt. Ilyen közelről tisztán hallatszott a hangja, még ha csendesen mondta is a szavakat.  

- Azt hittem te kevésbé vagy olyan, mint a nővéred vagy a többiek. - mondta halkan

A szád tátva maradt a kijelentéstől. Letaglózott és nem tudtad mire vélni. A szemeit kerested, amik viszont semmit sem segítettek, az arcvonásai kimértek voltak, nem akartak árulkodni. 

- Mire gondolsz? 

 Nem volt időd még egyet pislogni, máris a falnak lett nyomva a hátad és ez kipréselte az összes levegőt belőled és egy pillanatra csak zavarodottan pislogtál. Aztán megpillantottad Raphaelt túl közel hozzád, a karja elvágta két oldalt a menekülési utad. Ez rád ijesztett, ide-oda pillantottál, de még nem tudtad felemelni a fejed, hogy a tekintetetek találkozzon. A kezed a pengéd után nyúlt, nem jöttél védtelenül. Raphael elkapta a kezed és hidegen suttogta: Az nem sokat ér per pillanat. Ezt te is tudtad, de megrémített, hogy valójában lenyomott s uralma van feletted.

- Előítéletes. - sziszegte a fiú, válaszolva a kérdésedre, a vámpír fogai kikandikáltak az ajkai alól 

Kellett egy pillanat, míg értelmezted a szavait, de aztán csak ráncoltad a szemöldököd. Ebben bizony igaza van, a többiek valóban előítéletesek úgy vele, mint a fajtájával szemben. Meg kellett volna védened a te fajtád, de még nem találtad a hangod, a helyzet és a fiú közelsége túl idegen volt számodra. Egy didergés ment végig rajtad, ami nem a hotel hidegének tudható be. A szemed nem tudtad az övére emelni, csak a mellkasát tudtad nézni, a bőre színét, a tapintásáról elmélkedtél, meg azt, hogy nem mozog, neki már nem volt szüksége lélegzet vételre. A fiú megmozdult melletted, a mellkasa jobban a tiédhez nyomódott, a fejét a sajátod mellett érezted.

- Tudod, mi vagyunk az alvilág réme vagy hívd ahogyan akarod, de mi legalább összetartunk. 

Az ajkait a füled mellett érezted és a bizsergető érzéstől nem szabadultál. Dacosan pillantottál fel és végre találkozott a tekinteted a fiúéval. A sötét szempár végignézett rajtad és volt egy mágneses vonzalom, amit egyből éreztél.

- Simon jó barátom. - mondtad határozottan és meggyőzően néztél rá - Annak ellenére ami.

Raphael egy pillanatig csak pislogott és rád nézett a szemei egyenesen a tiédbe bámultak. Láttál egy csipetnyi zavart a szemében, de az nyomban eltűnt, amikor lehajtotta a fejét és te hideg ajkakat éreztél a nyakadon. Megfagytál és a levegő is beléd szorult egy pillanatra. Eszedbe jutott, hogy nem ér semmit a penge, amit hoztál. Megijedtél, hogy a következő pillanatban fogak mélyednek a bőrödbe, mint egy végzetes csapás. Felkészültél, de valami más ért: a hideg ajkak lejjebb vándoroltak a nyakadon. Behúnytad a szemed legyőzötten, Raphael ajka meglepően gyengéd volt, de te sejtetted,  hogy a mozdulatok mögött rengeteg önkontroll van.

- Tudom. - suttogta Raphael nyugodt hangon - Többet kellene rád figyelnie, mint Clary-re. 

Megbabonázva érezted magad, a gondolkodásod ködös volt. Nem is csak azért, mert Raphael félmeztelen és a falhoz nyom és az ajka a nyakad bőrével érintkezik, hanem mert ő Raphael és ő nem tesz ilyet és nem mond ilyet. 

- Miért mondod ezt? Inkább... - suttogtad zavarodottan, nem tudtad hogyan maradj higgadt - nekem mennem kell.  Megbízhatok benned, hogy odaadod Simonnak? 

Raphael csak nevetett.

- Megbízni egy vámpírban? Ne haladjunk annyira előre, mi lucido, először még el kell döntenem, hogy elengedlek-e épen. 

Az ajkai szaporán érintették az nyakad és te beleremegtél az érzésbe. Az ajkadba haraptál és a szíved majdnem kiugrott a mellkasodból,  ezt bizonyára a fiú is nagyon tudja.

- Már számtalanszor mondtam, hogy ne gyertek ide többet, vagy nem hagyjátok el ezt a helyet. Ez miénk és nem a fajtádé. - morogta a fiú

 A csókok sora megállt. Ez kezdett aggasztani, amíg tudtad, hogy csak csókra használja az ajkait nem kellett a fogaitól tartanod. De most megállt, mintegy kiélvezve a hatásszünetet.

- Nem tettem semmi rosszat, Raphael. 

Néhány perc csend kísérte a szavaid, te lélegzet visszafojtva vártad a fiú válaszát.

- Itt vagy a szobámban, ez már elég rossz. Mit gondolna a klánom ha elengednélek büntetés nélkül? Hogy ti árnyvadászok akármit megtehettek... 

- Most nem én vagyok az előítéletes. - szakítottad félbe

A fiú dühös kitörése elmaradt, aminek örültél. Egy utolsó csókot nyomott a bőrödre, aztán felemelte a fejét, a szemetek találkozott.

- Azt hiszem most az egyszer kivételt tehetek. - mondta komolyan

Ellépett tőled és te végre normálisan tudtad venni a levegőt. Raphael ajkán egy ravasz mosoly ült, a sötét szemek nevettek. Az ágyhoz lépett és egy vörös inget láttál a kezében. Jó, hogy eddig még nem akart felöltözni, gondoltad vörösödő arccal.

- Tetszett, ahogyan kihúztad magad. Talán, máskor küldhetne veled Simon valamit, megúszni. 

Ellökted magad a faltól és keresztbe tetted a karod, még mindig érezted a fiú ajkait a nyakadon, remegtél, ami a csók utóhatása volt.

- A vásár kettőn áll, Raphael.  - felelted erőt véve

Izzy-nek egy dologban valóban igaza van, ezt abban a pillanatban alá is írtad volna: Az alvilágiaknak megvan a maga varázsuk.

{ Remélem tetszett a oneshot, elég sokat dolgoztam rajta és közben beleszerettem a karakterbe}

Raphael a sorozatban: 

Raphael a való életben: (egy cukorfalat)

A következő oneshot a kedvenc fürgeségünkkel lesz: Pietro x Olvasó 

LucyMendes03

q

Addig is: