Fandom: Detroit Become Human

Karakterek: Connor (RK800)

Szituáció:  rendőr vagy és melléd osztják ki Hank-et és  Connort. Te pedig kissé nehezen szoksz hozzá az újdonsült helyzethez.  

Kérte: én. Én. ÉN. Mert szerelmes lettem Connorba.

Szavak száma: 4000, nem sajnáltam az időmet 

A helyszínt szelted a többi rendőrrel, egy kettős gyilkosság történt a központhoz közeli családi házban. A földre vörös és kék vér száradt, úgy a támadó, mint az áldozat kivérzett. A deviáns pedig lelépett a helyszínről. Lehajoltál a hullához, oldalra döntött fejjel nézted a padlót. Vigyáztál, nehogy belelépj egyik vérbe sem. Végül is mindenki ugyanúgy végzi.

Hívatlan vendégek érkeztek és az embereid alig akarták őket beengedni, különösen egy Androidot.

- Hé, lassan a testtel. - hallottál egy ismerős hangot - Velem van.

Megfordultál és szemben találtad magad a ténnyel, hogy Hank és a stílusa semmit sem változtak. Szégyentelenül utat tört magának és magabiztosan vágta át magát az embereiden. Keresztbe fontad a karod és felvont szemöldökkel nézted a sötét hajú Androidot, aki illedelmesen követi. Első pillantásra úgy ítélted, hogy felfogadott magának egy kis segítséget.

- Hank. - üdvözölted és kezet fogtatok - Mélyre süllyedtél.

Régen nem láttad a koros rendőrt, de éppen olyan volt, mint az emlékeidben. Távolról érezni lehetett az átható whisky vagy rum szagát, még akkor is, ha nem volt elhanyagolt a külseje. Úgy tűnik neki lételeme lett ez. Ahogyan az Androidok thiriummal működnek, csak Hank-et az alkohol működteti.

Az Androidra tett utalásodra Hank csak legyintett.

-Nem úgy. - húzta a száját.

Ráhagytad, nem különösebben érdekelt az egész és remélted, hogy az újdonsült barátotok nem okoz nagy bajt. Az áldozat hálószobájába mentél, hogy ott is alaposan körülnézz. Néhány lépést mentél, ám megtorpantál, mert úgy tűnt megszűnt a személyes tered. Hank Androidja árnyékként követett és a sarkadban volt. Megfordultál és szinte egymásnak feszültetek, a távolság a mellkasotok között roppant kevés volt a táv. Beszívtad a levegőt és kénytelen voltál a mély barna szemeibe. Ha valami bosszantott velük kapcsolatban az volt, hogy mennyire élethűen tudják utánozni a valóságot. CyberLife kreált valamit, ami úgy néz ki, mint egy ember. De ez az egyetlen dolog, ami emberivé teszi őket. Lenyűgöző és egyben félelmetes is. Minden valósnak tűnt, a szempillái, a szemöldöke és az apró szeplői az orrán. Sosem voltál még ennyire közel hozzá hasonlóhoz és azon kaptad magad, hogy tüzetesen megfigyeled. Túl részletekbe menően... Így összekaptad magad és eltoltad magadtól egy talán túl durva lökéssel a mellkasán. Az Android led-je sárgán villant fel egy percre, ahogyan értelmezni próbálta a viselkedésed. Dühösen néztél rá, mire tett néhány lépést hátra, a ledje, hogy már kéken villogott.

- A nevem Connor, a CyberLife küldött...

A helyzet, hogy egy pillanat alatt így mögéd került és meglepett könnyűszerrel, frusztrált.

- Csak ne kerülj az utamba. – szakítottad félbe a bemutatkozását – Értve vagyunk?

Kikerülted és keresztbe a kezed a csípődre tetted, főnökösen. Connor pislogott rád, majd szalutált.

- Értve. – felelte robotiasan.

Rideg maradtál vele, mert nem tudtad, hogyan kezeljed. Alig tudtad eltűrni azt, hogy a vért nyalogatja és mindenbe beleüti az orrát. A véleményed az Androidokról hideg és meleg is volt, azt elismerted, hogy bizonyos helyzetekben szükség van rájuk, de rengeteg esetről tudtál, amikor az emberek kényelemből tartják őket. Arra születtek, hogy szolgáljanak és nem az ő hibájuk, hogy a világ ilyen. A születésük okát kevésbe ítéled meg, mint a célt, amit ők naponta szolgálnak.

Connor volt az első rendőr Android, akivel találkoztál, RK800-as típus. El kellett ismerned, értette a dolgát és egyáltalán nem volt hasztalan, ahogyan Gavin folyton emlegette. Gyorsan megértetted viszont a problémáját: az Android profizmusa megszégyenítene akárkit. Ám ez nem vette el az önbizalmad, éppen ellenkezőleg, egymást próbáltátok felülmúlni. A kölcsönös ösztönzés viszont gyorsan átfúlt egy nem kívánt viaskodásba. Mindig is kompetitív jellem voltál és ez lett a buktatója a látszólag barátságos versenyeteknek. Sajnos gyorsan szembesültél azzal, hogy egy szikrával sem vagy jobb Gavinnél, te is a szívedre vetted az egészet.

x

- Késtél.

Connor egyenes háttal ült a széken az irodában és szinte számon kérően nézett rád. Az ébresztőóra úgy döntött, hogy néhány rámért ütés után feladja a szolgálatot és hagy téged tovább aludni. Így történt, hogy kissé zilált külsővel és barátságtalanul csörtettél be az irodába, kialvatlanul és kávé nélkül. Ezeknek tudatában, nem volt annyi erőd, hogy figyelmen kívül hagyd az Android megjegyzését.

- Szokj hozzá, barátocskám. – vágtad rá morcosan - Mi baj van abból, ha két perccel később érek? A munka megvár.

Az asztalodon az iratokat és jelentéseket kezdted átfutni, amikor hallottad Connor gurulós székét feléd csusszanni. Idővel kezdted nem felvenni azt, hogy néhányszor elfeledkezik arról, hogy milyen közel jön hozzád. Legtöbbször nem zavart a dolog, ezért ritkán szóltad meg ilyesmiért.

- Pontosan 10 percet és 31 másodpercet késtél. – pontosított Connor.

A főnököd soha nem rótt fel ilyesmiket, éppen itt volt az ideje, hogy ezt valaki más megtegye. Figyelmen kívül hagytad a megjegyzését és a jelentésekbe merültél, egész addig míg az asztalod előtt meg nem jelent az egyik munkatársad, Gavin. Felemelted a fejed és láttad a lenéző pillantást, amit Connor-nak küldött. Aztán rád futott a pillantása és kacsintott. Forgattad a szemed, sosem fogadtad a flörtölését és mindig elnyomtad, amikor közeledni próbált. A kezét az asztalra pakolta és áthajolva azon feléd közeledett.

Köszöntött, majd elkezdett szokásosan elkezdte a mondókáját. Ignoráltad, vártad, hogy vegye a lapot. Ám nem úgy tűnt, a férfi szívesen monologizál. Gavin-nel érdekes a kapcsolatotok. Volt egy ittas tévedésed vele egy kocsmában, amikor hagytad, hogy megcsókoljon. De tovább nem fajultak a dolgok, ám azóta le sem tudod vakarni magadról. Még mindig azt hiszi, hogy felszedhet. Szinte élvezted, amikor feldühítheted azzal, hogy a ''kedvenc'' Androidja közelében vagy.

- Van valami a nyakán, kapitány. – mutatott rá Connor, ártatlanul.

Felvontad a szemöldököd, amikor te is követted a pillantását. Szívásnyom volt, az illető rúzsa is rajta maradt. A férfi a nyakához kapott, majd megvonta a vállát. Úgy tűnt, inkább büszke erre és örül, hogy észrevették, jól szórakozott. Gavin-nel összenéztünk és te csak megráztad a fejed.

- Mintha értenéd, konzervdoboz. – förmedt rá, mire Connor ledje újra és újra töltötte magát, erősen gondolkodott erre mit feleljen.

Gavin újra rád kacsintott és elment, azt a látszatot keltve, hogy a te nyomodra leltek. Az arcod dühtől égett, megráztad a fejed és újra munkába vetetted magad. Ám már nem tudtál ugyanúgy oda figyelni rá. Csend ült közétek és tudtad, hogy már csak idő kérdése, hogy Connor megkérdezzen tőled valamit. Nem tudtad milyen adatokat nem tápláltak bele, és milyeneket nem. Az ő dolga deviánsokra vadászni és nem az, hogy flörtöljön. Néhányszor már majdnem úgy tűnik, hogy tudomása van egyes dolgokról, máskor meg tudatlan. De a kíváncsisága néha kínos szituációkba sodort. Connor elmélyülten nézett rád és te megvontad a vállad, nem értetted miért érzed úgy, hogy tartozol neki magyarázattal.

- Nem én voltam.

Sejtetted, hogy Connor-nak fogalma sincs a szeretkezés jeleiről, de most már megbizonyosodtál efelől. Minden esetre tisztázni akartad magad, hogy ne keverjenek más piszkos ügyeibe.

- Tessék? – kérdezett vissza értetlenül.

Az asztalra csaptál és gondolatban kicsináltad Gavin-t, ahogyan utána néztél.

- Nem az én rúzsom volt a nyakán.

Connor bólintott, de tovább ráncolta a szemöldökét, nem egészen értette a dolgot. Remélted ennyiben hagyja, mert már az arcod kezdett égni, nem akartál felvilágosító leckét tartani neki. Közel hajolt hozzád és a szeme a tied fürkészte.

- Nem értem, miért lenne a rúzsa a kapitány nyakán.

Sóhajtottál és egy megértő mosolyt küldtél neki. Annyit kerülted a témát, hogy ő is valószínűleg rájött, nem fogod elmagyarázni. Connor még egy darabig bámult, a szemed sarkából láttad, de nem szólalt meg újra. Azon gondolkodtál, hogy vajon beprogramozták arra, hogy tudja, meddig szabad feszegetni egy beszélgetést. Szerencsére a kínos csendet Hank telefonhívása szakította félbe, amikor egy újabb helyszínre hívott.

x

- Jó reggelt, (Neved).

Felemelted a fejed a párnáról és alig bírtad kinyitni a szemed. Az álmos tekinteted találkozott Connor nagyon is éber szemeivel. Mordultál egyet és szídkozódtál magadban. Gyorsan visszacsuktad a szemed és azon voltál, hogy elhitesd magaddal, ez csak egy álom. Elvégre, mit keresne a lakásodban, az ágyadban?

- Fel kell kelned. – most már rázogatni kezdett, finom mozdulatokkal, a válladon.

Habozás nélkül egy jól irányzott dobással eltaláltad a párnáddal. Az Android viszont nem mozdult és nem hagyott békén, próbálta lehúzni a takarót a fejedről. Állhatatos volt és egy kisebb dulakodás után sikerült is neki. Fújtatva felültél az ágyban és próbáltad lerúgni az ágyadról, ám ő kapva az alkalmon, hogy álmosan lassabbak a reflexeid megfordította a helyzetet. Nem csoda, az a védjegye, hogy mindig teljesíti a küldetését: ami most történetesen a te felébresztésed volt. Lefogta a lábad, majd a térdével a súlyának egy részét ráhelyezte, ezzel megállítva a mocorgásod. Azért vigyázott, nehogy az egész súlyát rád helyezze. Szinte az öledben ült és farkas szemet nézett veled, egy hosszú pillanatig csak egymás szemébe meredtetek.

- Hajnal van, Connor, remélem fontos. – ásítottál, a szemed még mindig szikrákat szórt.

Úgy ítélve, hogy most már nem alszol vissza, biztonságosnak ítélte, hogy leszálljon a lábadról. Te magadra húztad a takarót és a falnak dőltél. Milyen küldetés lehet olyan fontos, hogy nem ér rá reggel hétkor?

- Lövöldözés történt egy mészárszékben és minket osztottak be.

Sóhajtottál és azon gondolkodtál, ki találta jó ötletnek titeket beosztani. Hank, valószínűleg, mert ha nem téged rázna ki az ágyból, akkor bizonyára ő lenne a szerencsés. Szégyentelenül rád szabadította az Androidját. Connor nyújtózott és az asztalról levette a meglepetésed. Elvitelre csomagolt kávé volt, a kedvenc helyedről. Átnyújtotta szinte bocsánatkérően, a kezetek összeért egy pillanatra, mire ő megfagyott. Te nem figyeltél erre fel, túlságosan rabul ejtett a kávé illata, főleg, hogy még gőzölgött.

- Teszem magam, hogy nem érdekel, hogy betörtél a lakásomba és elfogadom. – mondtad felvillanyozva.

A mogyoróbarna szemek szinte rád nevettek, az ajkán egy mosoly volt, amit mostanában egyre gyakrabban láttál. Most már önként leszállt az ágyadról és hagyott végre felébredni.

x

Dühödben a dróthálós kerítésbe rúgtál, ami megrezgett, az esőcseppek lepotyogtak róla. Fél órán keresztül üldöztetek egy deviánst, aki elrabolt egy kislányt, aztán nyomát vesztettétek. Vagyis így lesz a jegyzőkönyvben leírva. Valójában, hagytátok elfutni őket. Még magad sem értetted, hogyan történhetett ez meg. Akárhányszor visszaemlékezni próbáltál, csak az jutott eszedbe, hogy megtorpantál és hezitáltál.

A deviáns egy pillanatra teljesen védtelen volt. Connor pedig nem lőtt, de te sem. Most felocsúdva, hogy mekkora hibát vétettetek, a düh és bűntudat zivatarként csapott le rád. Elléptél a kerítéstől és a társadra néztél, aki még mindig csak lihegett. A lépéseid hirtelen megszaporáztad és az inge nyakától fogva a kerítésnek nyomtad. Durva és nyers voltál, ő pedig mintha hagyta volna magát, hogy rángasd, mint egy bábut. Nem emelt rád kezet, soha sem bántott és nem is volt szándékában.

- Volt egy szabad lövésed. – sziszegted.

Connor ledje vörösen villogott, ám ennek a súlyát egyáltalán nem érezted. Ő volt az egyetlen a közeledben, a haragod ráirányult. Ráncolta a szemöldökét, de az arca nem akarta leleplezni az érzéseit.

- Neked is volt fegyvered. – jelentette ki tárgyiasan.

Elengedted az ingjét és fintorogva lökted el magadtól. Veszekedni akarsz?, gondoltad. Megráztad a fejed és képtelen voltál elhinni, hogy Connor téged hibáztat emiatt. Próbáltad meggyőzni magad, hogy téved.

- A szemébe néztem annak a valaminek...- hadartál idegesen, nem tudtál az Androidra nézni, még magadra sem, annyira dühös voltál - És én nem tudtam megtenni.

A tétlenség, a tudat, hogy most már semmit sem tudsz tenni szinte égetett. Egy belső tüzet dédelgettél magadban, ami akármelyik pillanatban tűzvészként törhet ki. Próbáltad megfogalmazni azt az erőt, amit akkor visszarántott, sikertelenül. Mintha csak most jönne rá, mi is történt, az Android hozzád lépett:

- Deviánsok voltak és te hagytad őket elmenni.

Legszívesebben felemelted volna az öklöd és kárt tettél volna a tökéletesre formált orrában, de tudtad, hogy azzal most kevésbé oldanád meg a kialakult helyzetetek. A szemét nézted, folyton kerülte a tekinteted, ami nem volt jellemző rá. Az arca már nem volt semleges, zavarodott volt.

- Mi hagytuk őket elmenni. – javítottad ki sietve - Ha egymást akarjuk hibáztatni, akkor jó úton haladunk.

Erre nem mondott semmit, a pisztolyát a helyére rakta és visszaindult az alagútba, ahonnan kijöttetek. A sietős léptei arra emlékeztettek, mintha valaki menekülne. Vagy, itt akar hagyni. Szedted a lábaid és gyorsan felzárkóztál. Kint újra zuhogni kezdett és besötétedett, gyorsan ki kellett jönnötök a csatornából.

- Nekem szabad elszúrni, én csak egy ember vagyok. – kezdtél bele újra - Mi a te mentséged, Connor?

Nem válaszolt azonnal, megtalálta a kiutat a csatornából.

- Egy kislány volt vele. Meglőttem volna őt is.

Majdnem a fejedhez kaptál. Annyira a deviánsra koncentráltál, hogy el is felejtetted, hogy vele volt egy kislány. Kéz a kézben futottak, előletek. Elkerekedett a szemed és végre megtaláltad, amit kerestél. Kegyelem. Te magad úgy érezted abban a pillanatban, hogy nincs szíved meghúzni a ravaszt. A deviáns egész végig a kislányt védte, kicsit Connor-nak is igaza volt abban, hogy a golyó félre is mehetett volna. Gyanús szemekkel méregetted, úgy érezted nem ennyiből áll az egész.

- Kicsit többet látok ebben az egészben, Connor.

Rád sem pillantott, csak felugrott és kihúzta magát a csatornából. Aztán lehajolt és lenézett rád, egy percre sem tűnt úgy, hogy hajlandó válaszolni. Lenyújtotta a kezét, de te csak azért is az önerőt választottad.

- Ó, rendben, akkor ne válaszolj. – morogtad magadban.

Felugrottál és elkaptad a kiálló csövet, amire felhúztad magad. Egy rántást éreztél a válladon, ami segített kimászni végleg a csatornából. Feltápászkodtál és egy pillantást váltottatok, az arca újra semleges volt, a ledje pedig kék. Úgy érezted itt az ideje, hogy te is túltedd magad a kudarcotokon, hiszen enni már nem érdemes rajta. Inkább arra kezdtél koncentrálni, hogy kijussatok a labirintus szerű föld alatti hálózatból, amibe kerültetek.

- Nem látok kiutat, túl sötét van.

A lámpádat szakszerűen a földhöz csaptad, nem láttad már értelmét a kezedben tartani, hogyha csak alig pislákolt. Gyorsan kiélted a haragod azon élettelen tárgyon, majd felzárkóztál Connorhoz, akinek szintén halovány fénye volt.

- Próbáltam elérni a központot, de nem válaszoltak. – jelentette ki Connor - Folyton próbálkozom.

Remek, éppen most nem tud senki sem értünk jönni, gondoltad és magadban tartottad inkább az ízes káromkodásaid. Sóhajtottál, kezdtél már beletörődni a szerencsétekbe.

- Ha kivilágosodik látni fogjuk az utat. – ez volt az egyetlen pozitív dolog, ami elhagyta a szád ezen az estén.

Egy kijelentetlen, közös megegyezés született, miszerint itt kell töltenetek az éjszakát. Egy száraz helyet kerestetek és te levetted az átázott kabátod. Megráztad, de s aztán újra felvetted. Még mindig nedves volt, ám annyira hideg volt, hogy nem volt más választásod. Az eső lehűtötte az időt, s az, hogy átáztál semmit sem segített.

- Látom, hogy a test hőmérséklete lecsökkent.

A falnak döntötted a hátad és összekucorogtál, hátha úgy kevésbé fogsz fázni. A szemed sarkából őt nézted, ahogyan tétlenül jár fel s alá, nem tudva mit kezdjen a kudarccal. Észrevetted, hogy megint magázott, ezt akkor szokta, mikor azt hiszi haragszol rá. A dühöd már nem felé irányult, inkább csak frusztrált volt akárcsak egy rossz nap után.

- Voltam már nagyobb fagyban is. – vontad meg a vállad.

Connor mégis rázta a fejét, hitetlenül.

- Fagykárosodás nélkül nem ússza meg. – erősködött - Hadd segítsek.

Nem tudtad, hogyan szándékszik segíteni, de ráhagytad inkább. Láttad, hogy leveti az öltönyét, majd lerázta róla az esőt. Hát persze, esőállónak kellett lennie. A nedves kabátod ledobtad a válladról és engedted, hogy lehajoljon és a válladra terítse. Az öltönnyel együtt meleget is kaptál, ami meglepett. Talán a túlműködött tápegysége lehet a felelős, elvégre normális esetben a bőre mindig langyos vagy hideg volt, akárhányszor megérintetted.

- Bent tartja a test melegét, így nem veszt annyit el. – magyarázta egy félmosollyal.

Visszamosolyogtál, annyiszor elbizonyít, amikor kedves gesztusai vannak más emberek iránt, elvégre az Androidok nem éreznek. Ám az is jócskán fejtörést okozott, hogy neked milyen érzéseid vannak iránta. Gyakran azon kaptad magad, hogy megfeledkezel arról, hogy nem ember, hogy amit érzel iránta az már barátság és egy hangyányit több. Ilyenkor folyton visszarántottad a gondolataid a komorabb valóságba. Nem láttad értelmét áltatni magad, elvégre a fajtája nem tudja felfogni ezeket az érzéseket.

Leült melléd egy tisztes távolságban és hallgatott. Feltűnt a csend, szótlanul bámult az ürességbe.

- Connor?

A halántékodra mutattál és ő értette mire célzol. Tudod, hogy valamin rágódik, ismered már pár hónapja. Rád pillantott, a szemében volt valami szokatlan, amit nem tudtál megragadni. Már azon voltál, hogy elfordulj és egyedül hagyd a gondolataival, amikor mégis megszólalt:

- Deviáns tendenciáim vannak. - bökte ki.

Csak pislogtál magad elé és hirtelen nem tudtad, hogy erre mit felelj. Ez egy nagyon meredek kijelentés. Meg akartad kérdezni, hogy tudja-e mire alapozni, de az Android újra gyorsabb volt nálad.

- Amikor meglőttek éreztem a golyó a helyét. - jelentette ki halkan, majd a hangja felerősödött - El kell mennem egy szervizbe minél hamarabb.

Érezted a helyzet súlyosságát, de nem akartad elhinni, hogy ez igaz. Féltetted attól, hogy egy elhamarkodott döntés miatt véget vessenek az életének, túlságosan ''megjavítanák''. Szorosabbra húztad magadon az öltönyt és most először szembesültél azzal, hogy mennyire hiányolnád, ha nem lenne. Annak ellenére, hogy nem sokkal ezelőtt képes lettél volna neki esni. Az hirtelen cselekedet volt, ám a gyökereidben, nem akartad őt elveszíteni.

- Nem akarod az érzéseket. – próbáltad könnyebb hangsúlyra venni - Megértelek, szívesen lennék a helyedben.

Most az egyszer, nem értékelte a humorod. Connor mélabúsan bámult előre. Sóhajtott, a ledje pirosan égett.

- Mi van, ha szétszednek? – kérdezte, te pedig megfagytál.

Ha az egészségesen működő Androidok nem félnek, akkor ez megmagyarázza, hogy Connor most miért retteg. Közelebb csúsztál mellé, míg a vállatok összeért. Barátságosan meglökted, mire ő felkapta a fejét, ráeszmélt, hogy hozzá bújtál.

- Hé, Connor, minden rendben lesz. - suttogtad, de az ő kerülte a tekinteted – Ráér még a szerviz, hiszen irányítás alatt vagy.

Nem mutatott kritikus viselkedést és feléd sem volt fenyegető így láttad értelmét annak, hogy vészkürtőket fújj. A dolgok, amiken átmentetek megtörték, vagyis inkább próbára tették és ennek ez az eredménye. Nem aggódtál miatta, de próbáltad megérteni, mit érezhet. Húztad a szád, érez. Elviekben Connor nem érez. A led-je pirosan égett, fel pattantál és elé álltál, hogy elkapd az árulkodó tekintetét. Ő felnézett a földről rád, olyan emberi tekintettel. A vörös jelzés azt mutatta, hogy a processzora túlterhelt, egyszóval az Android gondterhelt. Nem gondoltad volna, hogy egyszer majd mély lelki témákat fogsz vele firtatni, sőt, őt vigasztalni. Most te voltál a sziklavár, a nyugodtság. Úgy ítélted, Connor elég erős ahhoz, hogy meghozza a saját döntéseit és uralkodjon magán. Nem zártad ki a félelmetek sem, hogy deviánssá válik, az benne volt a pakliban. Ám bele sem tudtál gondolni, hogy az idegesítő társad darabokra szedjék egy szervizben.

Te akartál lenni a megnyugvása, egy mosolyba húztad az arcod, ami nehéz volt miközben vacogtál. Connor mindig ura a helyzetnek. De van egy B terv is, ha ő mégis meginog. Magabiztosan mosolyogtál, majd magadra mutattál, célozva, hogy általad van irányítás alatt. Connor ezt egy fél mosollyal nyugtázta.

- Nem vagyok teljesen deviáns, én úgy ítéltem egy kicsi javításra van szükség.

Felemelted a kezed és egy óvatos ujjat végighúztad a profilján. Kezdve a halántékán a ledjétől, le az arcán és az állán. Lassan és nyugodtan cirógattad, Connor behunyta a szemét és te szabadon tudtad csodálni egy kis ideig. Az eső a homlokára tapasztotta pár hajszálát, a mindig tökéletes megjelenése most zilált volt és tökéletlen. Olyan emberinek látszott abban a pillanatban, túl emberinek. A bőre meleg volt és az eső miatt nedves. A kezedbe nyomta az arcát, mintha érezné, hogy lassan készülsz elhúzni a kezed. Te is féltél, sőt, rettegtél attól, hogy Connor-nak önpusztító gondolatai vannak. Tartottál attól, hogy egy nap, amikor újra kudarcot vall, önrombolásba kezd. De ebben a pillanatban most olyan békésnek tűnt.

- Na látod, nincs miért aggódni, hiszen nem vagy deviáns. – bíztattad egy halvány mosollyal - Amúgy is, szerintem hasznodra válik. Hogyan vadásszunk arra, amit nem ismerünk?

Becsukott szemmel bólintott, úgy tűnt, megnyugodott. A ledje kék lett és ettől te is megnyugodtál. Elhúztad a kezed és lehuppantál mellé a földre.

- Van értelme annak, amit mondasz. – bólintott elismerően.

Ez volt az egyetlen értelmes magyarázatod és örültél, hogy ő is egyetért. Tetszett, hogy hajlandó megfontolni egy másik perspektívát. A vállad az övének nyomtad, mert úgy érezted, hogy sugározza a meleget magából. Te vacogtál, ő pedig meg sem mozdult.

- Nem ér, hogy te nem érzed a hideget. – jegyezted meg.

Connor habozott, ez nem volt teljesen igaz. Mióta kezdett ''meghibásodni'', egyre több dolgot érzett. A hideget, a meleget, a bőre érzékenyebb lett mindenre. Úgy érezte az érintésed, hogy az szinte a belsőjéig hatolt. Amikor megérintetted úgy érezte a szerkezete az utolsókat rúgja, a thirium pumpája megkergült, a teste túlhevül.

- Van még valami, (Neved). – kezdett bele újra - Van még egy hiba, amit érzékeltem.

Bólintottál, hogy folytassa, Connor pedig habozva kezdett bele.

- Veled kapcsolatos. Tudom, hogy egész végig a kapcsolatunk csupán munka körül forgott, de... - megállt és összevonta a szemöldökét, válogatva a szavait - Bocsánat, nem vagyok beprogramozva arra, hogy ezen tűnődjek, vagy erről beszéljek.

A lélegzeted visszafojtva bólintottál újra, a szíved a torkodban dobogott.

- Csak nyugodtan...- nevettél, hogy oldd a feszültséget - Felőlem egy beszédet is tarthatsz, ráérünk.

Csend lett, ő gondolkodott, te pedig vártál. A beázott helységben a plafonról csöpögött le a szennyvíz, annak a csöppenését hallgattad. Egy belső viharral küzdködtél, ami nem akart elcsendesedni, Connor habozása pedig nem segített.

- Érdekel, hogy mi van veled. - jelentette ki halkan.

Felnéztél a sötét szemeibe és vártál egy ideig. Nem érkezett ennél több válasz, te pedig úgy döntöttél, hogy inkább könnyedre veszed a hangsúlyt. Az ajkadba haraptál, majd kissé erőltetetten ránevettél.

-Ez kedves, Connor, engem sem hagyna hidegen, ha téged ki akarnának vonni a forgalomból.

Felsóhajtottál, kissé keserédesnek találtad azt, hogy egy pillanatra azt hitted, lehetnek érzései irántad. Akkor ezek szerint nem törődik veled, másként, mint társként. Egy didergés ment végig rajtad és még jobban összehúztad magad a kölcsön ruhában. Egyszer csak megmozdult melletted és a karját érezted körülötted.

- Nem, nem úgy. - rázta a fejét, nehezére esett szavakba önteni azt, amit nyomasztja Amikor közel vagyok hozzád úgy érzem, hogy a rendszerem felmondja a szolgálatot. De mégsem tudok távol maradni tőled.

Szó nélkül hagyott és a kavargás a gyomrodban csak felerősödött. Az Android fürkészte az arcod, hátha a reakciód leleplezze az érzéseid. Idegességedben elkezdted kerülni a tekintetét.

- Te tudod, hogy ez mit jelent?

Azért mondta ezeket neked, mert tisztázni akarta, amit érez, mert ilyesmivel még nem találkozott. Nélküled nem tudná ezeket megérteni, a segítségedre volt szüksége.

- Azt, hogy vannak érzéseid irántam.

Connor úgy nézett rád, mint aki megkapta élete ítéletét. Ráncolta a szemöldökét, valóban lesújtva pillantott rád.

- És most mi lesz?

Az arcod melegség öntötte el és egy bizonytalan mosoly ült ki az arcodra. Viszonoztad az ölelését és az arcod az övéhez közelítetted. Megbabonázva nézett rád és próbálta kalkulálni a lépéseid. Kicsit megemelkedtél, hogy a fülébe suttoghass.

- Az rajtad áll, Connor. Szerinted mi a teendő?

Felhúztad a szemöldököd, amikor kicsit visszahúztál. Az arca kékes árnyalatban játszott, úgy tippelted ez jelentené az elpirulást náluk. Szinte büszke voltál arra, hogy ilyen reakciót tudtál kicsalni belőle. Újra cirógatni kezdted az arcát és Connor belefeledkezett az érintésedbe.

- Az emberek különbözőképpen mutatják ki, csókkal, érintésekkel..

Az ujjad az ajkára húztad és elcsendesítetted, mielőtt még folytatta volna és te fülig vörösödtél volna. Szeretted volna minél hamarabb és maradéktalanul viszonozni az érzéseit, de tudtad, hogy most nem ez a megfelelő időpont. Éppen háború zajlik az emberek és Androidok között, minden érzés és tett bizonytalanságot szül. A szemeitek találkoztak és akármennyire is fájt a szíved, tudtad, hogy most ez nem fog működni. Connor valaminek a határán van, az emberség és embertelenség határán. Amíg ezt nem tudja eldönteni hol áll, aztán újra tisztázni kell mindezt. Egy szomorú mosolyt küldtél neki és egy csókot nyomtál az arcára, kárpótlásul.

- A háború közepén vagyunk, Connor, de ígérem mindenre sor kerül. 

Jelezzetek vissza minél többen, hogy ez a oneshot hogyan sikerült :) Remélem tetszett :D