Újra szülinapi oneshot, mert nem tudok nem ajándék nélkül hagyni senkit. Rövid lett, bocsánat 😶
Lesmiserables_fanboy

💙💙💙💙💙

A telefonod csörgésére felkaptad a fejed. Még ha szeretted volna, akkor sem tudtál volna, olyen körülmények között az utált tantárgyad tanulni. Nem mintha lett volna kedved hozzá, de kötelező volt most már neki ülnöd, ha át akartál legalább egy átmenőt kapni. A telefon képernyőjét bámultad, egy telefonszám jelent meg. Ismeretlen szám volt. Nem szoktad felvenni ilyenkor a telefont, de most mégis valami előérzésed volt és a zöld felé húztad a telefon ikont.

  - Igen? - szóltál bele a telefonba.

Vártál egy picit, azt hitted, hogy csak egy téves hívás vagy valaki csak szórakozik. A hívónak inába szállt a bátorsága. Aztán, mikor már éppen le akartad tenni a telefont, egy bizonytalan férfihang szólt bele:

  - Öhm, nem tudom, ha ez jó szám, mert Tony szerezte, de..

Ráncoltad a szemöldököd és nem értettél semmit, fogalmad sem volt ki Tony, aki ügyesen megszerezte a telefonszámod. Kissé már fenyegetve is érezted magad, hogy ilyen bénácska de jól felkészült telefon betyárral által szemben.

  - Kivel beszélek?

A hangod talán kicsit fenyegető akart lenni, de nem tűnt annak. Mintha ennyivel el tudtad volna üldözni. Nem éltél abban a hitben, csak rákérdeztél, azt gondolva, hogy valamelyik osztálytársad szórakozott veled.

  - Steve vagyok. - furcsán hangzott hozzátenni a magyarázatot - A parkból.

Majdnem a homlokodra csaptál, butának érezted magad, mert nem ismerted fel a hangját először. A park megemlítése nélkül is ő jutott volna eszedbe. Persze, hogy azóta a gondolataidban maradt, a szavaid, a kedvessége. Habár a lábad a közben befáslizva meggyógyult, az emléke, hogy a karjaiban voltál nem halványult el.

  - Ó, szia. - köszöntél most már rendesen.

Steve hümmögött és viszonozta a köszönést. Az arcod a vörösség tengerében úszott és kicsit már szégyellted magad, mert így ráförmedtél az elején. A telefont a füledhez nyomtad és ledobtad magad az ágyra, vigyázva azért még a lábadra. Csend ült be közöttetek és te kezdtél aggódni, hogyan fogod fenntartani a beszélgetést.  Hallottad aztán Steve hangját, ami a füledbe duruzsolt.

  - Van nálam valami, ami hozzád tartozik.

Egyből beugrott a taxis jelenetetek, hogy nála maradt a biciklid és te csupán egy ígérettel maradtál. Úgy érezted magad, mint egy romantikus filmben, mikor elváltatok egymástól. Visszanéztél a taxiból és a távolodó alakját elnyelte a felhőkarcolók sora. Egy érzés költözött a szívedbe, meleg és szétáradó a mellkasodban. Az nem kifejezés, hogy vártad, hogy újra találkozzatok, noha féltél, hogy talán elbénázod az egészet. Hiszen az első találkozásotok is egy véletlen baleset folytán történt. Mégis, nem gondoltál cseppet sem rossz emlékként erre, miért tetted volna? Steve Rogers fogott a karjaiba és a férfias kölnie illatát érezted az orrodban napokig, édes gondolataid voltak rá gondolva.

  - Emlékszem. - bólintottál, habár ezt ő nem láthatta - Köszönöm, hogy megőrizted.

Nem tudtad elképzelni, hogy ő nagy becsben tartogassa és várjon, míg rendbe jön a lábad, hogy odaadhassa. Mérhetetlenül nagy rendesség kell ehhez. Nem volt kötelessége, de törődött veled és ez kimondhatatlanul jól esett. Sokak idolja egy jelentéktelen biciklit tart magánál. A vonal másik végén Steve aranyosan megvonta a szemöldökét.
 
  - Klisé lenne a parkban találkozni újra? - kérdezte a férfi.

Nevettél, szép lenne újra ott találkoznotok, ahol ez az egész kezdődött, a tó közelében, egy félreeső sétányon. Még mindig fel tudtad idézni azt az estét, a kificamodott lábad égve a hideg kövön, az arcod szinten hőben úszva, amin előtte ültél a földön, a szőke hajú férfi kegyesen lenézve rád. A szemei megbabonázóan festettek a hold hideg fényében.
 
  - Dehogy, ha ott szeretnél. - válaszoltad mosolyogva.

Megbeszéltetek egy időpontot, a parkban, a tó közelében. Idegesen sétáltál a hely felé, még utolsó pillanatban is ezt-azt simitottál el a ruhádon. Nemsokára megpillantottad Stevet a helyeteken és rá mosolyogtál. Teljesen átlagosan volt felöltözve, ezen önkéntelenül is elcsodálkozál, nem mintha kisestélyire számítottál volna, de a férfi átlagosan amerikainak festett. A fején egy baseball sapkával és tréning öltözetben. Már csak a hotdog hiányzott a kezéből. Az egyik kezével tartotta a biciklit, a másikkal intett.

Egy kicsit zavarban köszöntetek egymásnak, de egy mosoly volt az arcodon. Egyszer csak lenéztél, mert a telefonod eszeveszetten beregett. Ki sem oldottad a képernyőt, Steve tett megjegyzést mosolyogva:

  - Ejha, sokan keresnek.

Megvontad a vállad, a szülinapi facebook értesítések voltak csak. Kevésbé tartottad ezeket fontosnak, a szemtől szemben való találkozás inkább számított neked, főleg ha egy ölelés is társult mellé. A legközelebbi barátaid sem köszöntöttek viszont így, mert nem voltál suliban a lábad kímélve.

  - Csak azért írnak, mert szülinapom van. - vontad meg a vállad.

Steve erre elfehéredett. Nem értetted a reakciót, de a homlokának kapott. 

  - Meg kellene kérdezném mikor van szülinapja. - motyogta magában, éppen csak hallottad, hogy beszél valamit, de nem tudtad teljesen kivenni.

Felvont szemöldökkel néztél rá, vártad, hogy ismertelje meg, de ő csak elvörösödött és idegesen a zsebébe dugta a kezét, úgy tűnt el akarja terelni a figyelmet a témáról.

  - Bocsánat, kell ez az öltözet, hogy ne ismerjenek fel. - mutatott magára, nevetve.

Ha más vette volna fel ugyanezeket,  egyáltalán nem lett volna nagy szám.
De ő Steve Rogers. Igaz, nem mutatkozott be, de nem kellett neked sem sok, míg rájöttél ki is ő valójában. A titokzatosság dobott egyet a karakterén.

  - Hát persze. - bólintottál, érthető volt.

Sétálni kezdtetek a parkban, a keskeny kis úton.  Abban a pillanatban összpontosult csak benned, kivel is találkozgatsz, hogy mennyire nem illetek össze. Úgy érezted egy időpazarlás vagy, egy csekélység. Egy szuperhősnek nem ilyesmi a normális, te civil vagy. Arra gondoltál te mennyire is átlagos vagy mellette, hogy még a suli folyosóján sem tűnsz ki egyáltalán. Rosszkedv kezdte beárnyékolni az arcod, habár nem érezted helyénvalónak éppen most búslakodni.

  - Néha úgy érzem nekem maskara kell, hogy egyáltalán felismerjenek. - jegyezted meg csendesen.

A park csendes volt, ahhoz képest, hogy nappal volt, a lépésetek hangja kopogott a kövön. A szomorú gondolataid Steve merengése szakította félbe, ő is elgondolkodva sétált melletted.

  - Nem így kellene ennek lennie. - jelentette ki erőteljesen Steve, szinte kitörve - Olyan furcsán felszínes minden, mióta felébredtem.

Hoppá, egy kis társadalom kritika. A szemeid az övét kereste és láttad a jóságot a szemében, Steve talán túl jó ehhez a világhoz, ahhoz, hogy bárki is bábnak használja. Ismerted a történetét, hogy mennyi ideig volt jégbe fagyva. El sem tudtad képzelni milyen lehetett egyszer csak itt ébredni. Steve kihúzta a zsebéből a kezét és nevetve magára célzott.

  - Ezért vagyok annyira régi módi. - nevetett.

Egy széles mosoly jelent meg az arcodon és ebben a kijelentésében csak támogatni tudtad. Steve csak Steve. És ez tökéletesen jól van így. Azért egyedi, mert ő a szőke lovagod biciklivel. Megfogtad volna a kezét, de féltél meg tőle, hogy visszautasítana.

  - Nem gond az, sőt, tetszik, hogy ilyen lovagias vagy. - suttogtad  pirulva.

A kijelentésed nem hagyta hidegen, láttad, hogy az ajkába harapott és zavarban felkapta a fejét. A szemei csillogtak és a kis tavatok kékjét láttad benne, ami magába szívja a csillagok fényét.

  - Ennek örülök.

Magad mellett toltad a biciklid. Beszélgetni kezdtetek, igazán semmiségekről. Viszont jól esett hallani a hangját. Elmentetek egy fagylalt árus mellett, ám ekkor Steve hirtelen lefékezett és visszafutott hozzá. Mielőtt kettőt pisloghattál volna már két gombócos fagylalttal jött vissza.

  - Egy szülinapi fagylalt.

Ünnepélyesen átnyújtotta neked a kedvenc ízű fagyidat és te nem tudtad hogyan jöjjön ki hang a torkodon, annyira megszeppentél. Mérhetetlenül jól esett a gesztus és habár csekélységnek tűnt volna másnak, felnagyította a tény, hogy kitől van.

  - Köszönöm. - nevettél szerényen.

Leültetek a padra és néztétek a járókelőket. Most, hogy csend lett, a borús gondolataid újra visszatértek.

  - Steve? - a férfi válaszul hümmögött - Tudod, hogy nem kell velem lógnod. Bosszúálló vagy, biztosan ezer dolgod van.

Steve megfagyott és habozott válaszolni. Egy gombóc volt a torkodban, nehezebben ment rá a fagylalt. A cipőd orrát bámultad. Érezted, hogy a férfi megmocorog a padon és feléd fészkelődött.  Izgalom pezsgett a véredben, vártad a válaszát, lélegzet visszafojtva.

  - Nem kényszer. - egy mosolyt küldött neked - Komolyan.

Hitetlenül néztél rá és nem tudtad el, hogy valaki olyan fontos, mint ő rád használja a szabad idejét. Ez szó nélkül hagyott, a gombóc feloldódott és újra kellemes melegség töltött el.

  - Kell ez, nekem, hogy egy biciklissel lógjak. - mondta halkan, majd rád mosolygott.

Amikor nem számítottál rá, a kezét a kezeden érezted.

X

Az éjszaka hidegre fordult, felpattantál volna a biciklire és a meleg otthonba siettél volna, de a hátadon volt még Steve melegítője. Zavarban készültél lefejteni magadról, ám akkor a keze megállított.

  - Tartsd meg, jégben aludtam évekig, annál jobban már úgysem fázhazok már.

Ez igaz volt, amúgy is fájt a szíved visszaadni a meleg és Steve illatú ruhadatabot. Még jobban magadra húzta a melegítőt, kis híján átölelve. Sóhajtottál, a karjaiban lenni már csak hab a tortán. Az ujjaid a bicikli szarvát szorongatták.

  - Ez kellemes este volt. - jelentetted ki csendesen - Kár, hogy nincs több biciklim, amit visszaadhatnál.

Ez azt jelenti, hogy nincs több találka?

  - De van egy felsőm. - kacsintott rád a férfi.

Volt egy érzésed, hogy ezt a "valamit véletlenül ott hagyok" játékot sokáig fogják játszani. De egyáltalán nem bántad.