Fandom: X Men

Karakter: Erik Lehnserr

Szituáció: az Olvasó Charles Xavier húga, a sérült Magnetót kell ellássa.

Szavak száma: 1800

Kérte: CuteeWolf006

Sosem felejted el, mikor először megláttad az ifjú Magnetót.

Úgy érkezett hozzátok, mint egy szárnya törött madár. Charles Xavier, a bátyád a gondjaidra bízta, remélve, hogy helyre tudod hozni. Nem értetted, miért fűzött annyi reményt ehhez, hiszen elvesztetted a bizalmad abban, hogy különleges vagy.

A bátyád szentül hiszi azóta, hogy gyógyító erőkkel bírsz. Gyermekkorban baleset ért, a trauma, ami a végtagjaid érte meg kellett volna öljön vagy nyomorítson. De te minden karcolás nélkül megúsztad. Két éves voltál, nem használhattad tudatosan az erődet. A szüleitek gazdagok voltak, mindent megtettek volna, hogy rendbe gyere, de erre már nem volt szükség. Magad oldottad meg a helyzetet. Akkor volt az első és utolsó alkalom, amikor tetten érted az erőd. Charles története egy igazság vagy egy mese? Lehet soha nem is volt ilyen képességed. Azt viszont észrevetted, hogy a sérülésed gyorsan begyógyul. A regenerálódás a véredben volt.

Az idegen mutánsot egy gyengélkedőnek kijelölt szobába vitték. Kesztyűt húztál, mielőtt hozzáérnél. A vérző sebeit nem lenne jó befertőzni jobban. Charles nem hagyta el a termet. Láttad a fényt a bátyád szemében, amikor arról beszélt, hogy újabb mutánst talált. Charles Xavier különleges volt. Az, hogy más furcsa lénnyel vette magát körül talán arra volt jó, hogy ő maga ne érezze kívülállónak magát. Ő egy jobb világot akar olyan mutánsoknak, mint ez a férfi előtted. Féltél, hogy ez csupán álom marad. 

- Mit gondolsz? - kérdezted Charlest. 

Végeztél a sebei kipucolásával, lehúztad a gumikesztyűt.

- Szenvedett. - válaszolta, szinte érezted, hogy a tekintetével kutat a férfi elméjében - Annyi, de annyi sötétséget látott.

A férfi kis híján elvesztette a jobb karját, csúnyán deformálódtak a csontjai. Hetek, sőt hónapok gondoskodására lenne szükség, hogy meggyógyúljanak. Már ha meggyógyulnak. Reménykedtél ebben, hiszen a férfi Xavier vallása szerint mutáns. A mutánsok páratlanul szívósak, túl kell élnie.

- Érintsd meg. Kérlek, csak egy próbát tegyél. - kérlelő szemekkel szólt hozzád Charles. 

Lesütötted a tekinteted, remélted nem veti fel az ötletet. Nem volt szükség még egy kudarcra. Biztos voltál benne, hogy képtelen vagy őt meggyógyítani. A bátyád kérlelő pillantása viszont egy próbára kényszerített. Nagyot sóhajtottál és a kezed a karjára tetted, koncentráltál, amilyen erősen csak bírtál. 

De semmi. A seb ugyanolyan csúnya maradt. 

A mutáns viszont eszméletéhez tért. Bizsergést érzett a sérült  karjában, erőt, ami átjárja a csontjait. Erőt adott neki, hogy kinyissa a szemeit és körül nézzen a gyengélkedő falain majd a Xavier testvérpáron. Charles felvillanyozva nézett rád, a hirtelen javulást neked tulajdonította. Elvetted a kezed a kezéről, de kívülről semmilyen változás nem volt. 

- Hol vagyok?

Próbált felülni, de erőtlenül az ágyra zuhant. 

- Biztonságban. - válaszolta Charles.

Leültél az ágya szélére, csendben figyelted minden egyes  mozdulatát. Volt valami megbabonázó, vonzó minden cselekedetében,  még abban is ahogyan szakadozva vette a levegőt. Sosem láttál még hozzá hasonló férfit. 

A mély kék szemek értelmesen figyelték a bátyád mondandójára. El kaptad a tekinteted róla, amikor rájött figyeled. A szemei titkokat rejtettek. Erik Lehnserr, ez volt a neve. Most már tudtál legalább nevet adni a kis betegednek. Ugyanis Charles őt teljesen a nyakadba szakította. 

X 

Másnap reggel újra jöttél kötést cserélni. Egész belül szinte vártad azt, hogy újra találkozhass vele. Egész éjszaka ő járt a fejedben. Kissé nyomást éreztél a válladon a gyógyítását illetően. Charles beszámolt neked a férfi kivételes erejéről. Bámulatos volt belegondolni abba, hogy a jelenleg törékeny test mennyire letális is tud lenni. Trauma szülte erő. Vagy erő szülte trauma. A mutánsok mindig hatalmas áldozatot fizettek az erejükért. 

Bemutatkoztál neki, majd habozás nélkül nekiláttál a dolgodnak. Láttad a szemed sarkából, hogy feszülten figyel. Charles húgaként benned is különlegességet vélt felfedezni. Szinte megevett a szemével.

- Mi a te erőd?

Abból következtetve, hogy Charles se hétköznapi, jogosnak tűnt a kérdés. Erik először szólt hozzád, csakis neked címezve a szavait. Érezted a hezitálást a hangjában, amiből csöpögött a bizalmatlanság. Nem bízott bennetek, még mindig valamilyen szinten  az ellenségének tartott.

- A legmakacsabb emberekkel is szót tudok érteni. - vágtad rá egy mosoly keretében. 

Erik erre csak felvonta a szemöldökét. 

- Akkor én vagyok az új kihívásod. 

A szemében dac csillogott. Próbára tette a türelmed. Miért is ne tette volna? Hiszen valamilyen szinten  a háta közepére kívánt. Hallottad a múlt este a heves értekezését a bátyáddal. Nyilvánvaló volt: Erik nem kért a segítségből és esze ágában sincs a Xavier kúriában maradni. 

- Nem vagy egyedül.

Erik sóhajtott. 

- Milyen érzés gyógyítani?

Még mindig nem fordította a fejét feléd. Mintha a falhoz beszélne. Ez felbosszantott. A kötszerrel bajlódtál. A hangja is olyan érzéstelen, rideg volt.

- Én nem tudok gyógyítani.

Pedig mennyivel könnyebb lenne kézrátétellel gyógyítani. Nem kellene most a fáslival vacakolni. Ráncoltad a szemöldököd. Nem értetted miről beszél. Eltépted a fáslit és befejezted a kötözést. 

- De én éreztem valamit tegnap. -erősködött tovább a mutáns. 

Az ép kezével elkapta a csuklódat. Te földbe gyökerezett lábbal álltál. A lélegzeted is beléd fagyott. Újra érezted: valami vonz ehhez a férfihez, egy mágneses tér. A keze szilárdan tartotta a tied. Feléd fordult már a fejével is és erőteljesen nézett a szemedbe. Mint két ellentétes pólus néztetek egymásra. Nem értetted, hiszen az lehetetlen te tudtoddal képtelen vagy más valakit gyógyítani. A képességed csupán a bátyád képzelgéseinek része. 

- Csak képzelted. 

Kikaptad a csuklód és fújtál egyet. Ezért szoktál mindig kesztyűt hordani. Általában egy vékony szövet védi a kezed, nehogy valaki hozzád érjen. Gyűlölöd az erinteséket. Bántad, hogy nem volt ezelőtt a kezében akkor ez mind nem történhetett volna meg.

Szinte sértésnek vetted az erősködését. Hevesen  felálltál és kirohantál a teremből. Újra azt érezted: a nyomást. Hogy mindenkit az érdekli különleges vagy-e. Egész délután nem mentél le Erikhez. Charles-t is kerülted. A délután estébe fordult. Téged pedig álmatlanság kínzott. Sikerült lehiggadni időközben. A gondolatok mégis egymást kergették a fejedben. 

Mást összerakni, hogy ne legyen annyira önzőség az erő. Miért vagyok ilyen? kérdezted magadtól. Az ablakban ültél, kilógattad a lábad, közben a holdra néztél. Átkoztad az éjszakát és az álmokat, amiket hoz.

Egyszer csak egy gyötrődő hangra lettél figyelmes. Egy emelettel lejebb valaki zokogott. Felvontad a szemöldököd, hiszen csak a gyengélkedő volt a szobád alatt. Papucsot húztál és köntösben leosontál. Az ajtó nyikorgott, amikor kinyitottad. Nesztelenül lépkedtél a padló nyekkenéseit is elkerülve. A hang Eriktől jött, jól sejtetted.

Álmában zokogott, az arca fájdalomtól torzult volt. Szenvedett, visszhangzottak a fájdalma hangjai. Megértetted a kínját. A kezed a homlokára helyezted. Erik felszusszant, te pedig összerezzentél. Hegyezted a füled, vajon fel fog ébredni? De nem így lett, tovább fulladozott az álmok tengerében. Most nem volt rajtad kesztyű, először érezte a bőrödet.

- Nem vagy egyedül. - suttogtad.

Mintha hallotta volna, amit mondtál de nem válaszolt. Te pedig azt remélted nem éber.

x

Amikor reggel felébredt már nem voltál az ágya mellett. A kötés ki volt cserélve, igenis bizonyítva, hogy a szavaid és érintése nem volt egy álom. A mutáns felült az ágyon, a homlokát masszírozta, még mindig érezve a bőröd. Megbabonáztad. Sosem érezte még ennyire nyugodtnak magát. Mint síró gyermeket vígasztaló anya, a nyugtató szavaitól elmúltak a fájdalmai. Nem értette ez meg hogyan lehetséges? Annyira könnyen ment neked a vígasztalás. Szinte úgy tűnt neki, mintha neked olyan könnyű lenne minden. Megalázva érezte magát, hogy a szemed előtt vergődött.

Sosem érezte még ennyire kiszolgáltatottnak magát. Erik összeszorította minden porcikáját, de akkoris erőt gyűjtött arra, hogy felkeljen az ágyból. Kint vihar volt, az esőcseppek erősen kopogtatták az ablakot. A mutáns lassan mozgott, de sikerült elhagynia a saját kórtermét. Becsapódott mögötte az ajtó, kövér visszhangot keltve a folyosón. A kúria ablakai nyitva voltak, az erős szél meglobogtatta a burgundi függönyöket. Még ilyen vad elemi csata közepette is, a háznak nyugtató ereje volt.

Mint vadász az áldozatot, úgy keresett téged.

Ott talált meg, ahol sosem várt volna. A teraszon, zuhogó esőben álltál esőkabáttal. Élvezted a vihar, a csapongó erőket. Mindig is felszabadított az esőben ázni, s mivel sosem fáztál meg szokásoddá vált. A kapucniból kilógó hajszálaid szabadon megáztak.

- Mégis hogyan értenél te meg?  - szólalt meg erőteljesen, a hátad mögött.

Erik megrázta a fejét, rosszállóan, ahogyan a fekete esőköpenyedről ömlött le a víz. Nem merészkedett közelebb, mert nem szeretett volna bőrig ázni. A mutáns egyáltalán nem élvezte a felszabadító erőket. Sokkal inkább görcsbe rázta a gyomrát. A hideg széltől fázott is.

- Mindenki, aki képes gyógyítani egyszer sérült volt. - válaszoltál kisvártatva.

Lassan a korláthoz mentél, s kezeddel hátra támaszkodva felé fordultál. Erik megfeszült. Nem akarta, hogy véletlenül megcsússz és hátraess. Kicsit előrébb lépett, a cipője orrán megkoppant az esőcsepp. Felemelte a tekintetét rád újra.

- De igazad van. Hogyan is érezhetném, amit te? - vágtad rá egy szomorú mosollyal - Én kudarcot vallok a gyógyításban. Én egy hibás próbálkozás vagyok.

Meg sem kellett volna születnem. Ezt az utolsó mondatot ki sem merted mondani, annyira sötét volt. Erik szeme elkerekedett, sosem gondolta volna, hogy testvérek vagytok a fájdalomban. Eddig azt hitte, hogy neked nincs is kereszted, amit hordozz.  Az erődért te sem mulasztottál árat fizetni. Magát látta benned, először. Segíteni akart, a terheden könnyíteni, mint ahogyan te tetted a másik éjszaka. Hozzád lépett és a korlátra tette a kezét, szinte körülölelve téged.  Nem engedett mozdulni, nehogy ugrani. Az arca közelebb került hozzád, a meglepettségtől

Megragadta a csuklódat

- Nem vagy még ura az erődnek...- kezdett bele kedves hangon, először tűnt ennyire együttérzőnek, az ujjai felfutottak a kötésen - De ezért nem kellett volna megöld magad. 

Lesütötted a tekinteted, Erik gyengéden cirógatta a kötést. Nem fájt már, de a hely érzékeny volt. Kiszabadítottad a csuklódat és

- Csak a próba volt, nem akartam... - kezdtél bele, majd elhalkultál, a férfi szeme megkereste a tied, hirtelen minden erő kiszállt a végtagjaidból és a karjaiba akartál omolni - Ez az én átkom, Erik. Nem tudom magam megölni, én meggyógyulok. De mást képtelen vagyok meggyógyítani. Rettegek, hogy egy nap Charles elvérzik előttem és én semmit sem tudok majd tenni... Pont, mint a szüleinknél.

A félelem remegésre késztetett. Erik rázta a fejét, ő érezte az erőd. Tudta, hogy nem képzelődött. A szemeidben a könny csillogott, meg akarta szüntetni azt, hogy újra az a lány légy, aki tegnap ápolta. Mélyet lélegzett, fázott a viharban, az eső bőrig áztatta. Elengedett és a saját sebéhez nyúlt, elkezdte feltépni a saját kötését. 

- Erik, ne! El fogsz vérezni... - kaptál a keze után, majd megtorpantál, amikor teljesen egészséges bőr került elő a fásli alól - Ez lehetetlen.

Valóban létezetett az erőd, öröm töltött el. Nem hitted el, hogy Erik annyira hitt ebben, hogy feltépre a saját sebét majdnem érted. Mindezt, egy vadidegenért. Ráncoltad a szemöldököd és vörös lett az arcod. Te is megtetted volna mindezt, érte.

- Nem vagy egy selejt, soha nem is voltál az. - mondta Erik, a kezével körbefogta az arcodat. - Engem már szinte meggyógyítottál. A lelkeddel. De ezt az erőd művelte. Most engedd, hogy én is meggyógyítsalak. 

Felemelted a fejed, a mutáns mély kék szemei feszülten figyeltek. A felhők kegyetlenül ontották magukból az esőt, tovább fürdetve a férfit. A haja csurom víz volt. Kövér esőcseppek gurultak végig az ajkán.

- Azt hiszem, hogy szeretlek és ez megrémít. - suttogta, mielőtt megcsókolt volna.

Következőnek egy Draco Malfoy oneshot lesz! :D