Fandom: Shadowhunters

Karakter: Raphael Santiago

Szituáció:

az Olvasó visszamegy a Dumort hotelbe Simon hívására, de újra nem belé ütközik, hanem a klán vezetőbe. Raphael most viszont nem félmeztelen, de dörzsöltebb, mint azelőtt. A Rossz pillanat oneshot folytatása!

Szavak száma: 3000 (give me an award)

Kérte: Soph_IArt

Simon hálás volt a könyvért és egy ölelés kíséretében meg is köszönte a könyvet. Volt ugyan egy cseppnyi aggodalom az arcán, mikor arról számolt be, hogy mikor hazaért Raphael mogorván átadta a könyvet és bezárkózott a szobájába a nap végéig. Simon sajnálkozón nézett rád és bocsánatot kért Raphael és a viselkedése miatt. Te le akartad csendesíteni és megnyugtatni, hogy ne verje a fejét miattad, de a fiú eléggé belelovalta magát és próbált megnyugtatni azzal a mondattal, hogy: Raphael csak ugat, nem harap. Ezt igazolni is tudnád, hiszen a múltkor elég közel járt, ahhoz, hogy beléd mélyesztette a fogait. Ha tudná mit tett igazán az ajkaival, nem lenne annyira biztos abban amit mondott, gondoltad és egy csitító mosolyt küldtél a fiatal vámpírnak és megnyugtattad, hogy nem történt semmi. Az nem nevezhető semminek, de te nem akartál arról beszámolni. Simon viszont bevallotta, nem akarta, hogy te és a fiú találkozzatok, mert tudja Raphael milyen véleményen van veletek, árnyvadászokkal kapcsolatban. Erre a kicsit elsavanyodtál, hát persze, Raphael csak Raphael.

Egy hét után viszont már elkerülhetetlennek tűnt a találkozásotok, hiszen Simon újra a hotelbe hívott a könyv után. Kicsit vonakodva bólintottál rá az egészre, nem volt nagy lelkesedésed visszamenni abba a halál szagú hotelbe, ahol nagy valószínűséggel belebotlasz egy másik fiúba is. Ahogyan megcsapott a hideg levegő a falakon belül, úgy érezted mintha Raphael hideg ajkai megint a nyakadon táncolnának, egyből libabőrös lettél.

- Te most vagy tényleg nagyon jóban vagy Simonnal, vagy van egy nagyon erős halálvágyad. – szólt egy hang

Te gyorsan megfordultál, noha ismerted a hang tulajdonoság. Hogyne ismerted volna, a múltkor elég közel kerültetek egymáshoz, ami olyan emlékeket ébreszt benned, amitől hevesen kezd verni a szíved. Nem tudtad még most sem értelmezni a gesztust, de nem akartál túl nagy feneket keríteni neki, az inkább egy hirtelen dolog volt tőle, hiszen Raphael maga a megtestesült kiszámíthatatlanság, annak ellenére, hogy a rámenős karaktere kőbe van vésve.

Annyira biztosan érezted, hogy találkozni fogsz vele, hogy majdnem a homlokodhoz csaptál, hogy nem hallgattál a megérzéseidre, mikor azt mondták, hogy maradj kint. De te tovább mentél. Ha valamit megtanultál árnyvadászként az, hogy ne rettenj meg és mindig van tovább út.

A szemed megtalálta Raphael-t aki éppen a folyosóra jött nagy méltóságteljesen egy fél mosollyal az ajkán. Hangtalanul és gyorsan járt, ahogyan az a fajtájára olyan jellemző, ha nem szólal meg, te nem biztos, hogy észreveszed, annyira a gondolataidba merültél. A szemed végigfutott az alakján és bemérted a köztetek lévő távolságot, ami elég nagy volt, hiszen a vámpír megállt az ajtófélfánál. Szokásosan volt öltözve, fekete öltönybe és a dús fekete haja rendszerint jól fésülve, kifogástalan és rendezett külsővel mutatkozott előtted. Nem tudtad, hogy felelj-e a kijelentésére, de úgy gondoltad nem mész bele a játékaiba és lényegre törő leszel.

- Simonhoz jöttem. – jelentetted ki

A fiú nem tűnt meglepettnek, sőt, az ajkai egy fanyar mosolyba húzódtak, amint végignézett rajtad, de nem mozdult a helyéről, aminek nem tudtad, hogy örülsz-e.

- Hát, megint nincs itt. – felelt ő

A fiú sötét szemében valami megcsillant, ez egy lángot gyújtott benned, amit viszont el akartál rejteni. Kavarogtak benned érzések a legutolsó találkozásotok óta, amiket el szeretnél elnyomni, mert nem tudsz rajtuk kiigazodni. Azt egyből kizártad, hogy a fiút ez érdekelte volna, hiszen jól szórakozott veled a múltkor, ennyivel le is tudtad a Raphael érzéseit, hiszen miért törődne veled, ezer más dolga van.

- De te itt vagy. – mondtad kissé lesújtva

Raphael elmosolyodott, a gúny nem hiányzott belőle, sőt. Keresztbe tette a karját, mintha akarná mutatni, igen, ő itt van és ez ellen nem tudsz semmit sem tenni. A szemed végigfutott a masszív alakján és önkéntelenül is, de az agyad a visszaidézte azokat a félmeztelen felsőtestű Raphael-es képeket, amiket a múltkori találkozásotok óta raktározott.

- Peched van. – jött a válasz a fiútól, egy ártatlan szemöldökhúzogatás kíséretében

Az arcodon egy fanyar mosoly lett, ha Simon nincs itt, akkor bizony hiába tetted meg idáig az utat a vámpírok rideg rezidenciájára. Lehorgasztottad a fejed és elfordultál tőle, a szemed a kijáratot kereste, ezt a helyet mindig is labirintusnak tartottad.

- Remek, hiába jöttem ide. – morogtad magadnak

Nem is vetted észre a pillanatnyi mosolyt a fiú arcán, csak arra kaptad fel a fejed, hogy már melletted áll és ugyanúgy karba tett kézzel néz rád. A szokásosnál is büszkébben állt, a magabiztosság eddig is folyton minden mozdulatát nyomon kísérte, de most egy adagnyi gőggel is társult, ami már nem tudott meglepni, ismered már egy ideje a fiút. A sötét barna szemek viszont most izgatottsággal csillogtak, szinte kacérkodtak neked.

- Hogy hiába kockáztattad volna a silány árnyvadász életed egy vámpírokkal teli helyen? Nem egészen. – szólalt meg Raphael kiszakítva téged a gondolataidból - Simon számolt azzal, hogy elbakizod a találkozásotok. A könyvért jöttél?

- Nem, Raphael, érted jöttem. – vágtál vissza forgatva a szemed

Elvigyorodott, a hosszú szemfogai kilátszottak egy pillanatra, mintha emlékeztetne téged, hogy igenis a klán vezetővel beszélsz, de ugyanakkor a fogak mellett a tekinteted megragadt egy pillanatra Raphael ajkain. A fogai nem bántottak a múltkor, ahogyan az ajkai sem, amik hideg táncot jártak a nyakad bőrén. Eszedbe jutott a hidegségük, de az is, hogy finomak és óvatosak voltak. A mozdulat mély nyomot hagyott benned és ezt abban a pillanatban is nagyon érezted, amikor csak néztél rá és pedig rád. Egy didergés ment végig rajtad, amit azzal lepleztél, hogy keresztbe fontad a karod és sürgetően néztél rá, inkább mentél volna el, minthogy újra és újra felkavarjon ez a fiú. Ám nem te szakítottad meg a csendet.

- Megtisztelő. – színlelte magát Raphael

Gúnyosan rámosolyogtál, remélve, hogy valóban viccnek veszi az egészet és nem veti rád magát semmiféle szándékkal. Valami benned azt suttogta talán mégsem bánnád, de azt a hangot elhallgattattad.

- Hol a könyv? – kérdezted türelmetlenül

Raphael kitárta a karjait és pimaszul mosolygott, tovább folytatva az elkezdett játékod.

- Rossz kérdés. – rázta a fejét - Az izmaim kell keresned, hozzám jöttél.

Nem akartál vizuális képet a mondandójához a fejedben. Nem akartál elpirulni és főleg nem akartál arra gondolni, hogy jó lenne ha újra megtörténne ami múltkor, milyen lenne újra a hideg bőrét érezni. Csak ingattad a fejed és próbáltad elhessegetni a képeket Raphael izmairól, amik valahogyan folyton előbukkanak az agyadban, amiről most kivételesen a fiú tehet. A sötét szemek nevettek és az ajkai egy gúnyos ugyan, de mosoly ült, egy pillanatra úgy tűnt mintha nem esne neki nehezére, hogy játssza a játékaid.

- Vámpír humorral, vannak még csodák. – replikáztál, majd a szemed elhagyta a fiúét és az előszobát pásztázta - Hol hagyta a könyvet? A szobájában?

Nem kaptál választ egy másodperc erejéig, de kaptál egy átható pillantást. Leengedte a kezét és az arca egyből komolyra tudott váltani. A szemed gyorsan körbefutotta az előszobát és gyanítottad, hogy nem ott lehet elhelyezve, de legalább okod volt feltűnés nélkül megbámuld eggyel együtt a szobában lévő vámpírt. Raphael arca rezzenéstelen volt, újra felvette a morcos és gyanakvó maszkját, amikor egy lépést tett feléd, te pedig álltad a hirtelen ellenségességét. Húzta a száját és kelletlenül vágta oda a szavakat.

- A szobámban.

A hangsúly, amivel mondta színtiszta komolyság volt, nem is vontad kétségbe, hogy igazat mond.

- Miért nem lepődöm meg? – forgattad a szemed

Raphael olyan arcot vágott, mintha valóban elege van már a Simon és te találkáidból.

- Én meglepődtem, mikor a kezembe nyomta.

Láttad a jelentet magad előtt, Simon és Raphael interakcióit valamilyen szinten mindig is viccesnek találtad. Nem bírtad ki, hogy ne kússzon egy mosoly az arcodra, elképzelted ahogyan az ifjú vámpír szó szerint a kezébe nyomja a könyvet és elslisszol amilyen gyorsan csak tud. Miután lepergett előtted a jelenet, csak a vámpírra vigyorogtál, aki morogva megrázta a fejét, majd intett, hogy kövesd. A zsebedben megint ott volt egy angyali penge, de csak rutinból hoztad el, kételkedtél benne, hogy hasznát veszed, ha a vámpír próbálkozna valamivel. Lightwood vagy, muszáj fegyvert hordanod magaddal. Miközben követted a folyosón egészen a szobájáig, azon gondolkodtál Raphael mit gondolhat igazán erről az egészről. Mint minden vámpír, ő is ellenzi a fajtája és az árnyvadászok közötti kapcsolatot, de mégsem igyekszik téged és Simont távol tartani. Az viszont kiül az arcára, bosszantja és nem tetszik neki, hogy oda jársz, ott lebzselek és lopom az idejét, de nem tesz semmit, hogy megállítsa ezt a folyamatot. Ismerted, tudtad a klán vezető keze meddig elér, ha akarta volna, akkor elüldözött volna és gondoskodott volna, hogy nem térsz vissza. Az az érzésed, hogy a fiú megtűr és nincs komolyabb baja veled, azt leszámítva, hogy árnyvadász vagy. De miért?

Raphael kinyitotta az ajtót és vetett rád egy pillantást, te pedig gyorsan összeszedted magad.

- Te törődsz vele, ezt ne is titkold. – mondtad halkan, de annál határozottabban

Egy pillanatra azt fontoltad, hogy azt mondd: Te törődsz velem. De meggondoltad magad, butának érezted magad a puszta gondolattól is, Raphael kötelességtudatos, nem fog senkivel sem törődni, aki nem a fajtája. A keze megállt a kilincsen a kijelentésed hallva, egy pillanatig nem láttad mozdulni, ami idegességet pumpált beléd. Majd lassan megfordult és a testtartása hirtelen olyan merevnek és büszkének. A sötét szemekben valami átsuhant, a hezitálás, visszakozás máris kiült az arcára, nem feküdt neki a mondatod. Ráncolta a vastag fekete szemöldökét, úgy nézett rád, mintha valami hallatlant mondtál volna

- Nincs más választásom, a fajtám. -válaszolta komolyan, mégis, megvont vállal, mintha valóban ennyiből állna az egész

Te sejtelmesen mosolyogtál, mert tudtad mit próbál elhitetni veled. Hogy ő keménynek akar tűnni, mert mit gondolnának egy melegszivű vezérről. Habár, most hogy belegondolsz, Raphael szive nem lehet meleg, mert meghalt, de ezt persze képletesen kell érteni. Ennek ellenére, tudod, hogy fenn akarja tartani a hideg külsőt, mert ez neki presztizs kérdés, fontos számára mit gondolnak róla és hogy bizzanak benne, nem úgy, mint Camille-ban. Hosszasan nézett, kemény arccal, de aztán hirtelen megfordult és a keze a kilincsen volt újra. De te még nézted, noha ő nem tudta, te még fejtegetted, te tudtad, hogy mást rejt, mint amit kimutat, elvégre ez a fiú maga a kiszámithatatlanság.

Mindketten beléptetek a szobájába és a szemed máris körülfutotta a helyet. Úgy itélted semmi sem változott, Raphael nem rendezett lakberendezést mióta nem voltál. Amig te bánészkodtál, a fiú nem tétlenkedett hanem leemelte az éjjeliszekrényéről a könyvet. Egy mosolyt fojtottál vissza, mikor megláttad, hogy az éjjeliszekrényen volt, feltételezted, hogy a fiút olvasgathatta. Raphael feléd fordult a jobb kezében tartotta feléd a könyvet. Te habozás nélkül nyúltál utána, de ő elkapta előled.

- Na, na. - ellenkedett veled gúnyosan vigyorogva

Te csak értetlenül néztél rá és próbáltad elérni a könyvet, de ő úgy tartotta mindig, hogy ne érd el. Raphael az ajkába harapott és látszólag kedvére volt a dolog.

- Mi az?- sóhajtottad türelmetlenül

Feltartotta a könyvet és te alacsonyabb lévén nem érted el. Raphael nevetése hallattszott a szobában és te már nem szórakoztál annyira jól. Nem szeretted sosem a hozavonát, hiszen forróvérű Lightwood vagy. Kellett a könyv, arról nem akartál lemondani semmiképpen sem. 

- Tartozol nekem három szívességgel.- jelentette ki, olyan hangnemben, mint egy üzletet, akkor jutott csak eszedbe a vámpirok üzleti érzéke

Nagyot néztél és csak pislogtál, a fiú arcán egy magabiztos félmosoly terült el. Nem tudtad miről beszélhet, mit akar tőled, összezavarodtál.

- Három?- nyögted ki értetlenül

Raphael szinlelve a fejéhez kapott és fanyarul húzta az orrát. 

- Igazad van, a múltkorit nem számoltam, csak hogy lásd, úriember vagyok.

Csak ráztad a fejed és még mindig nem értetted mire akar kilyukadni.

- Raphael, miről beszélsz?

Egy olyan arcot kaptál, ami sejtette a gondolatait, hogy nem érti miért nem fogod fel mit akar. Miélőtt újra rákérdezhettél volna, a fiú megszólalt.

- Egy: beengedtelek ide, ahová nincs jogod eljönni. - kezdett bele és az ujján számolta, mintegy szemléltetni neked mit akar -  Kettő: átadom a könyvet, pedig nem kötelességem. Három: kiengedlek élve.

Akárhogyan is csűröd, csavarod, valamilyen szinten igaza van és erre te is gyorsan rájöttél. Már csak azt nem tudtad, hogyan oldd meg a helyzetet, minden ami nálad van az egy angyali penge, ami nem hitted kell Raphael-nek, de akkor meg mivel szolgálhatsz?

- És mégis mivel törlesszek?

Megvonta a vállát, de a szeme továbbra is játékosan csillogott és mintha kihivott volna téged valamire. A könyvet a háta mögé tartotta, hogy ne érdd el és kiváncsian várta mit lépsz erre a helyzetre.

- Találj ki valamit, Lightwood vagy. Idegesítő vagy, de helyén van az eszed.

Mégis, amit mondott, nem sértett meg, annak ellenére, hogy a hangsúly amivel mondta hordozott gúnyt. Ahogyan nézted a fiút, a sápadt, hideg bőrét és sztoikus arcát, eszedbe jutott valami, ami kihúzhat ebből a helyzetből.

- Rendben, de ha megteszem, ideadod a könyvet és elengedsz. - jelentetted ki ellentmondást nem tűrő hangon

Raphael felemelte a kezét ártatlanul és sejtelmesen mosolyogva kinyújtotta a kezét:

- Szavamat adom rá.

Most te mosolyodtál el és nem fogadtad el a kezét.

- Megbízni egy vámpírban?

A fiú értékelte a megjegyzésed, az ajkába harapott és felhúzta a szemöldökét, ám a kezét nem húzta vissza.

- Szép húzás, de annyival maradsz. - mondta határozottan - Mit akarsz, fonjuk össze a kisujjunk?

Forgattad a szemed. Mondtad már, hogy kiszámithatatlan, a legkomolyabb pillanatban bevág valami gyerekeset. A kezét a már nem dobogó szivére tette és te meglepetten figyelted, ahogyan elkomolyodik az arca.

- A Santiago család nevére esküszöm, hogyha kiengesztelsz, odaadom a könyvet.- mondta kissé halkabban

- És elengedsz.- tetted hozzá

- És elengedlek. - visszhangozta még mindig komoly arccal 

Elfogadtad a kinyújtott kezét és egy pillanatig beleborzongtál a hideg érintésbe. A fiú keze olyan volt, mint egy jégcsap, de nem akartad ennek ellenére megfosztani magad a fizikai kontaktustól, Raphael sosem taszitott vissza a faja miatt. A szemed a sötét pupillákat bámulta és láttál egy csillanásnyi őszinteséget bennük, ez elég volt.

- Rendben. - bólintottál és a fiú visszvonta a kezét

A pillantásotok nem hagyta el egymást. Ugyan visszavonta a kezét, a távolság nem volt sok köztetek, nem voltatok test a test mellett, de nem tiz centinél több sem köztetek a tér. Te végignéztél rajta és nehezen nyeltél, meg akartad valósitani, amit elterveztél magadban, de a fiú erős tekintete alatt pillanatnyilag elszállt minden bátorságod. Lightwood vagy, hallottad a fiú szavai magadban, ami erőt adott, a családod forró vérű és nem fél belemenni dolgokba, ne hozz rájuk szégyent.

- Egy. - suttogtad alig hallhatóan 

Lábujjhegyre emelkedtél és az ajkaid az arcának nyomtad egy rövid pillanatig. Az érzés furcsa volt, Raphael arca jéghideg volt, mint minden testrésze, de te már abba beleborzongtál, hogy a kezed az arcához és az ajkaid egy leheletnyi csókot nyom az arcára. Behunytad a szemed egy pillanatra, hogy erőt gyűjts. Elléptél, de akkor Raphael megragadta a karod és nem engedett sokat elmozdulni, a tér közöttetek csökkent. Elvörösödő és félő arccal néztél le, mert még nem volt lélekjelenléted az arcára nézni, nem akartad tudni a fiú erre hogyan reagálhat.  

- Ez mi volt? - törte meg a csendet Raphael, a hangja számonkérő volt, de nem érezted azt, hogy dühös rád 

Sóhajtottál és felemelted a tekinteted a fiú zavarodott arcára és kereső sötét szemeire.

- Azt gondoltam ez hiányzik a legjobban neked. Hogy valami meleg hozzád érjen, hiszen mindenhez, amihez hozzáérsz hideg és mindenki hideg.

Raphael nem válaszolt, az ajkai szétnyilva, zavarodottan, elgondolkodva nézett. Nem tudtad kivenni a belső érzéseit, ezért elbátorodtál.

- Én... abbahagyom.- suttogtad és próbáltál ellépni tőle

A szoritás a karodon egy helyben tartott.

- Ne merészeld.- hallottam a suttogást 

A szeme valami erőt sugárzott, bólintottál és a torkod száraznak érezted.

- Kettő? - vártam az engedélyt

- Kettő. - visszhangozta a fiú

A karod a mellkasa körül fontad és magadhoz ölelted. Érezted, hogy az izmai megfeszülnek az ismeretlen miatt, aztán kissé ellazul. A kezei a karodról a derekadra csúsztak egy szempillantás alatt és azon találtad magad, hogy ketten egy szoros ölelésbe vagytok fonódva. A fejed a vállára hajtottad és borsózott a hátad az érzéstől, hogy ilyen közel vagy hozzá, hogy ketten vagytok, de csak a te szived képes ilyen gyorsan verni.  A te karjaid már ellazultak körülötte, amikor Raphael még mindig határozottan szoritott magához, az arcod vörösödött és azon kezdtél gondolkodni mit fogsz tenni harmadikként. A karjai lazultak és kissé visszahúzódtál. A szemetek találkozott és te nem tudtad megmérni az arcotok között a távolságot, mert úgy érezted rohamosan fogy. A fiú szeme veszélyesen csillogott, az ajkai mozogtak, de a hang bizonytalanul hagyta el a száját.

- Tres.

Ez volt a harmadik szám spanyolul, ennyit megértettél. Ahogyan azt is hamar megértetted Raphael hogyan képzelte az utolsó engesztelést. Az ajkait a tiédre nyomta és egy csókba vonta az ajkaid. Te hirtelen levegőhöz sem kaptál a meglepettségtől. A hideg ajkak a legutóbb a nyakad cirógatták, de gyorsan rájöttél az ajkaiddal is jó szolgálatot tudnak tenni. Raphael férfiasan telt ajkai hezitálás nélkül égtek a tiéd mellett és te azon kaptad magad, hogy szorgalmasan visszacsókolod. Kettős érzés érlelődött benned, a hideg és meleg keveredése. A hidegség, amit neked adott te felforrósitottad és volt ebben valami addiktiv, ahogyan ő újra és újra eléri, hogy visszacsókold minden erőddel és hogy beleremegj abba, amikor finoman az ajkadba harap. A kezei határozottan húztak magához és nem engedtek, olyan volt, mintha beléd kapaszkodna. A kezeid a mellkasán vertek tanyát és miután kissé megrángattad az ingét, a nyaka köré fontad a karjaid. Remegtél és nem adtad volna a bizsergető érzést semmi pénzzért. Nem tudtad meddig ostromoltátok egymást, de Raphael egyszer csak visszahúzott és az ajkai megtalálták az útjukat a nyakadhoz és újra hideg táncot jártak rajta. Nem volt igy alkalmad kinyitni a szemed, az érzés ismerős volt, de ugyanannyira intenziv. Az ajkadba haraptál és még mindig érezted a bizsergést, a nyomot amit hagyott rajtad és heves érzésekkel nem tudtál mit kezdeni.    

- Meg akarom szegni az ígéretem. - suttogta  rekedten Raphael - Nem fogsz még egyszer ide jönni, tudom.

A keserűség a hangjában elinditott benned valamit, a szived fájdalmasan vert a mellkasodban, ezt bizonyára ő is hallhatta. Nem akartál arra gondolni, hogy ez, félbeszakadhat.

- És ha megígérem?

Egy halk nevetést hallottál, de nem nyitottad ki a szemed mikor a bizsergető érzés nem múlt el, nem tudtad hogyan tud rád ennyire hatni.

- Megbízni egy árnyvadászban?

Nem is akartál abban a pillanatban társadalmi különbségekről hallani. Megmarkoltad az ingjét és ráztad a fejed.

- Igen. Raphael...

A fiú megállt egy pillanatra és habozott válaszolni.

- Sosem tettem még ilyet.

Te elmosolyodtál és a kezed a fiú éjfekete hajába túrtad, gyönyörködve az érzésben.

- Éppen itt volt az ideje. - válaszoltál neki

Most Raphaelen volt a sor, hogy elmosolyodjon.

- Talán.

{Ééééés ez hosszú lett, egek, de élveztem irni. }

Következő oneshot: Newt x Olvasó