Fandom: Amerika Kapitány: Az első bosszúálló

Karakter: Steve Rogers

Szituáció: Steve csalódik Peggyben, amikor azt hiszi, hogy ő és Stark együtt vannak, de egy lány a legjobb pillanatban jelenik meg

Szavak száma: 1700

Kérte: ReinaRogers, FoxWithWings, MsCarter05 és mindenki még ha lehet nem is tud róla

Inspirációs zene: Michl- Kill our way to heaven; Mayday Parade - Somebody that I used to know

Kitépett, elhullatott rózsák lassan értek földet és mire a padlóra értek, a szirmoknak máris megbarnult a szélük, megfakultak. Steve is pontosan így érezte magát, mint a szirmok, fakónak, eltaposottnak, de mindennek fejében egy kéz által kitépettnek. Úgy érezte Peggy kitépte a szívét, egy űr tátongott a helyén, a mellkasában tomboltak az érzelmek egy véget nem érő örvényben. Nem talált nyugalmat, a zakatolt és fájdalmasan kiáltott fel minden dobbanást követően. Nem akart kitörni, a méltósága arra kényszerítette, hogy hangtalanul szenvedjen. Ahogyan a rózsaszirmok is hangtalanul estek le a földre, legalábbis sem Peggy sem Stark pillanatát nem szakította félbe, Steve-nek viszont elindított egy hullámnyi érzést.

A lábai elvezették a helyről, ő pedig már észre sem vette, hogy rég elhagyta az éttermet és sötét utcákban barangol. Elhagyta a központot és a fényűző éttermeket és klubbokat, ahová Stark simán belépést szerezhet Peggy- nek. Úgy érezte undorral tud csak nézni a puccos vitrinekre is. Egy kis utcán befordult és máris elvezette a nyüzsgő éjszakai élettől egy csendes környékre.

Gyenge utcai lámpák világították meg a feketében úszó tájat és a megszaporodó fák azt jelezték, hogy egy park lehet a közelben. A környék csendes volt, a természetbe halott és abba olvadó, Brooklyn görbe tükre. Steve hirtelen megállt és a szíve kifújta magát, mint az ember egy erő gyakorlat után. A szemét már nem rontották a szikrázó fények, a lámpa meleg fénye megolvasztotta az éjszaka sötétjét. A fülét nem kínozta a zaj és a szükségtelen lárma és a csend zene volt a füleinek. A csend először olyan jól esett neki, mint egy pofa friss levegő egy bezárt hely után. De aztán fojtani kezdte a hangtalan környék, felerősödtek a belső hangjai: a romantikus hegedű zene a háttérben, egy csók tűszálnyi hangja, a tömeg morajlása. A belső zajt nehezebb kioltani, onnan nehezebb menekülni.

Behunyta a szemét és csak vakon lépkedett előre egy darabig. Beletúrt a sűrű szőke hajába és megállj parancsolt az ujjainak, amik ki akarták törölni a könnyt a szeme sarkából. Megállt hirtelen, a szeme meg mindig csukva volt.

Bárki azt mondaná, hogy ez már egy szerelmi háromszög, de Steve érzelmei azt zengnék vissza, hogy ez csupán egy csonka háromszög, mert ő képes lenne maga által levágni a háromszög egyik oldalát, az utat tőle Peggy-hez. Igen, annak a hídnak a darabjai téglánként hullott szét, mint a megbarnult szirmú rózsaszál. 'Két ember között a legrövidebb út egy mosoly.' De a szólás semmit sem említ egy harmadik emberről, ahhoz mi vezet? A harmadik mit kap? Eltaszítást. Önző és önzetlen egyszerre ez a világ és magán sem tud kiigazodni.

Kinyitotta a szemét és a park sövényénél találta magát. Nem is habozott bemenni parkba és kitisztítani a fejét. Gondolt egy zsák püfölésére, de nem érzett haragot, csupán egy tátongó ürességet, ami megtöltésre vár, nem az edzőterem fülledt levegőjére. A hold hideg fénnyel töltötte meg a teret és a fák körvonalát kihangsúlyozva és a csillogó kövekkel kirakott sétányt és a tó tükrét. Valahogyan a környezet egy romantikus jégverem hangulatát keltette, ahol emberek vallanak szerelmet és emberek válnak szét. Steve elmélázva haladt a tó felé, míg meg nem torpant egyszer csak. 

Egy alig hallható hang szakította félbe az ébren-alvását. Megállt és hallgatózott, egy visszafojtó sírás volt, ezt ezer közül is felismerte volna. De ki sír egy parkban sötétedés után. A lábai megindultak a hang felé, de hangtalanul járt, mint aki fél, hogy elijeszti a vadat. Két fa között kilátott és megpillantott téged. A tóhoz vezető sétány szélén ülve és sírva. A szeme aztán nehezen pillantott más egyébre, a fókusza rád esett és nem akaródzott onnan elsiklani. Melletted feküdt a biciklid, a táskád a pólód szélével együtt lecsúszott a válladról, mintegy kiegészítve a képet, a táskád tartalma, papírok vettek körbe. A hajad a szemedbe lógott és sietősen akartál minden könnycseppet eltüntetni, de azok átkozottul újra megjelentek a szemedben. A hold fénye alatt mégis a leskelődő Steve-nek egy angyali teremtménynek tűntél, aki éppen most zuhant le az égből, nem láthatta igazán mennyire kisírtak a szemeid. 

'Rogers ne!' Ez a mondat már szinte szállóigévé vált számára élete során. Igen, élete során gyakran hangzott el ez a mondat először az édesanyja szájából, de sziklaszilárdan arra is emlékezett, hogy Bucky is ezt mondta neki gyermekkorukban és a mondatot per pillanat sok mindenki szájából el tudta képzelni. De egy volt a szándékában: nem hallgatni rá. 

Gyönyörű volt és magányos. Összetört szívvel, Steve azonnal képes lett volna beleszeretni a magányosságodba is, de nem csak az ragadt meg benne, hanem az, hogy nem kiáltottál  segítség után, noha nyilvánvaló volt, hogy segítségre szorul. Megreccsent egy faág a lába előtt, mire te felemelted a fejed és egy remegés ment végig rajtad a tudattól is, hogy valaki ez idő alatt figyelt, figyelt, míg a srác, aki tetszett visszautasítása és az égető fájdalom miatt a bokádon nem bírtál felállni a földről. 

- Ki van ott? - kérdezted remegő hangon 

Steve lélegzete megállt egy pillanatra, de nem lépett vissza. Mély levegőt vett és kilépett a sétányra és te végre megláthattad. A szemeid előtt egy magas, erős szőke férfi állt, akin egy öltöny volt és lakkcipő és semmi olyasmi, ami egy parkba való. Nem tudtál rá mit mondani hirtelen, mindig azt vésték a fejedbe ne állj szóba idegen férfiakkal a parkban és le sem tudtad tagadni, hogy tanácstalanul és félénken néztél rá, hogy milyen szándékkal jelent meg előtted. Steve az ijedt szemeidbe nézett és el akarta űzni belőle a félelmet, a magányt és az erőtlenséget. 

- Nem akarlak bántani. - mondta megnyugtatóan 

 Steve kék szemei őszinteségtől szikráztak, de féltél hinni neki, az ajkad hangyányit remegett. Újra végignéztél rajta, kétségtelenül úgy festett, mint akiért többen is odavetnék a szívét.   

- És ezt most miért higgyem el egy vadidegentől? 

Steve akart egy lépést tenni feléd, de te összerezzentél, azért nem ment tovább. 

- Nincs nálam fegyver. 

Azokkal az izmokkal nincs is szüksége rá, gondoltad figyelmesen, a férfinak figyelemre méltó izmai voltak és erőteljes külseje volt, mintha a világ összes emberét képes lenne egyszerre lenyomni. Akármennyire is tartottad első látásra megbízhatónak, nem tudtad észrevenni, hogy a helyzetetek, hogy ha valami balul sülne el te még futni sem tudnál rendesen. Sokáig néztétek egymást, a szemkontaktus megszakíthatatlan kötele fonódott, egészen addig míg Steve egy határozott lépést tett feléd és te máris magad mellett láttad guggolva. 

- Hadd segítsek... - suttogta, de te újra elbizonytalanodtál

Steve keze a naplódhoz tévedt véletlenül, ami a földön feküdt melletted. A napló nyitott oldala és benne a fájdalmas cetli, ami úgy keserített órákon át. 

'Láttam már jobbat is, köszi. - Márk'

Még egy félresikerült este, csak neki nem az összetaposott rózsa a szégyenfolt, hanem ez az üzenet, gondolta Steve és rögtön érezve a zavarod elhúzta a kezét a naplóról, noha nyilvánvaló volt, hogy már átfutotta a sort. 

- Sajnálom.

Felnézett rád, a kék szemek együtt érzően néztek rád és te már kezdted sajnálni, hogy annyira hamar megítélted. Eltépted róla a pillantásod és a naplót becsaptad, elsüllyesztve a táskádban, Steve közben segített összeszedni az elhullott lapjaid, amik ugyanott végezték.  

- Nem kell. - suttogtad magadnak - Nem kell őt sajnálni. 

Miután sikerült összepakolnotok, Steve leült melléd a sétány szélére és csak szótlanul néztétek egymást, nem tudtad nem észrevenni, hogy a holdfény arannyá változtatta a haját és a szemei nem hideg kékek, ahogyan először láttad, hanem nefelejtskék színűek. A hajad kissé még mindig a szemedbe lógott, a férfi kinyújtotta a kezét, hogy az arcodhoz érjen, de félúton megállt, bűntudatosan. Te megtetted, amit nem tudott és kiseperted a hajat a szemedből. A félénksége mégis szöget ütött bennem, ha bántani akarna, már megtette volna és nem habozott volna. Másképpen pillantottál rá és a melegséggel küzdöttél a mellkasodban. 

- Mit keres bárki is itt a parkban? - kérdezted kissé gyanakodva

Steve fanyarul mosolyodott és mélyet sóhajtott. 

- Ezt én is kérdezhetném. 

Megvontad a vállad. 

- Leestem a biciklimről. - magyarázkodtál égő arccal

Az egész úgy történt, hogy összetört szívvel és könnyes szemmel bicikliztél át a parkon és egy figyelmetlenség sodort abba a helyzetbe amiben vagy. Steve pillantása a bokádra esett, ami jócskán kikandikált a hosszú szoknyád alól. A keze gondolkodás nélkül utána nyúlt és egy gyengéd érintést éreztél a bőrödön, mielőtt még ellenkezdhettél volna. 

- Reméljük nincs eltörve. 

A szavai és gesztus mégsem tűnt többnek, mint ami, ezért nyugodtan és bizalommal nézted arcát és csak bólintani mertél. Steve felállt és lenézett rád, kíváncsi szemekkel. Az alakja hosszúkás volt a fényben.  

- Legalább elkísérhetlek egy taxihoz, így nem tudsz majd hazamenni. 

Kinyújtotta a kezét feléd, hogy felsegítsen te pedig kissé haboztál elfogadni. 

- Rendben. 

Felsegített, de csak fél lábra tudtál állni, ezért megingtál és kellett Steve támogatása. A kezed kissé esetlenül a mellkasára tetted és ő zavartan ölelt magához, megadva a stabilitást. Az arcod égett és kerülted a szemét. Egy rózsaszirmot sepertél le a válláról, Steve nézte, ahogyan a földre landol és a szeme előtt mintha teljesen meghalt volna, elvesztve a színét.   

- Szólíts Steve-nek. - 

- Én (Név) vagyok. - mondtad egy félmosollyal

És azzal megfogott és felkapott a karjaiba, a lábaid nem érték a földet. Legalább megvárta, míg nevet cseréltetek, gondoltad, de nem volt erőd ellenkezni, azon a ponton már nem is akartál. Steve magyarázkodni kezdett, hogy miért is csinálta, de te alig hallottad a szavait a dübörgő szíved miatt. Ilyen közel lenni hozzá, ez nem olyan helyzet, ami reakciómentesen múljon el. Libabőrös voltál és egyszerre akartál sírni és nevetni. 

Elértetek egy taxit és Steve a hátsóülésre ültettet miután lebeszélte a taxissal, hogy vigyen ahová szeretnéd és jöjjön vissza, mert ő fizet. A pillantásnak, amit küldött neked búcsúzó-jellege volt, neked pedig belesajdult a szíved. Mintegy hirtelen, eszedbe jutott a jármű, amivel eredetileg haza akartál érni. 

- De mi lesz a biciklimmel? - kaptál a fejedhez

Steve szeme elkerekedett, de az arcán nem mutatkozott ijedség. Keresztbe tette a karjait és komolyan nézett rád. 

- Azt hiszem ez még egy parkos találkát igényel. - válaszolta egy félmosollyal, te pedig aznap először igazán mosolyodtál el őszintén

{Remélem tetszett, írjátok meg a véleményetek róla és nyugtassatok meg, hogy nem lett túl lagymatag :))}

A következő oneshotunk fő tárgya Stiles Stilinski, kérte: AnnaAmbrus9