Lia örült hogy újra a Tartaroszban lehet. A felszínen történtek után jól esett valami ismerőset látni, amit pontosan ismer. Még akkor is, ha a pontosan ismer arra utalt, hogy pontosan tudta, hogy a hely milyen módszerekkel próbálja majd megölni őket. Nem mintha Tartarosz ártani akart volna neki, egyszerűen a hely úgy lett megteremtve, hogy meglehetősen hatékonyan vegye el mindenki életkedvét, és életét. Elmosolyodott.

-Boldog vagy, hogy újra itt lehetsz?- pillantott rá Thészeusz.

-Az itteniek nem tekintenek rám szörnyként az apám miatt, és a klíma, meg a táj is kellemes nekem. Bizonyos szempontból jobb mint a felszín. 

-Akkor miért nem itt élsz?

-Willnek nem igazán tesz jót ez a hely. De nekem ő az egyetlen, aki fontos az életemben, és az ő boldogsága miatt simán megéri elviselni a lenéző pillantásokat.

Thészeusz fintorogva körbe nézett:

-Ami engem illett, szerintem legközelebb, még ha megkérsz akkor sem jövök veled. Már most az az érzésem, hogy ez a legrosszabb hely, ahol valaha jártam. Egyébként miért pont idejöttünk?

Egy sziklaperemen álltak. Alattuk a szakadékban egy pokolkutya falka valami beazonosíthatatlan szörnyből lakmározott. A szikla falában számtalan barlang helyezkedett el, az egérlyuk méretűtől, akkoráig amit istállónak is lehetett volna használni. A szembe lévő peremen egy fekete kastély állt, ami nagyon hasonlított arra ahonnan elindultak, csak romosabb és sötétebb volt. Magányos, és gonosz benyomást keltett. Mintha egy kísértetház lett volna.

-Ez az a hely ami legközelebb áll a otthonhoz. Apám még anyámnak építette, aztán megkaptam én. Van benne egy terem, ahonnan szólni tudok neki, hogy öltsön testet. Amikor ébren van akkor általában meg tudom mondani hogy hol van, de most alszik, így kénytelennek vagyunk ide jönni, hogy szóljunk neki. 

-De közben ő maga a hely, ugye?

-Igen. Jelenleg éppen az agyában állunk.

-Ez nagyon furán, és undorítóan hangzik.

-Néha az is. Szóval inkább csak ne gondolj bele. 

-És miért nem egyenesen a kastélyba ugrottunk?

-Nehéz pontosan belőni a helyet, főleg idelent. Meg zárt térbe nehezebb ugrani. 

-Aha. De emiatt van egy olyan aprócska problémánk, hogy át kéne kelnünk egy szakadékon, és nem tudunk repülni. 

Lia elmosolyodott, és egy hangosat füttyentett. A legnagyobb barlangból hat griff repült ki. A legkisebb még kölyök volt, a legnagyobb egy gyönyörű, sötétbarna példány, ami akkora volt mint egy ló. Hangosan vijjogtak, és hatalmas szárnycsapások közepette leereszkedtek a félistenek elé. Lia felkacagott, amikor meglátta Thészeusz meglepett arckifejezését, és közben kiköpte a szájába repült hajtincsét.

-Ő itt Muffin, és a családja. Köszönj szépen nekik.

Thészeusz köhögött:

-Te komolyan elneveztél egy vérszomjas sas-oroszlánt Muffinnak?

-Hat éves voltam! Egyébként akkor még kölyök volt.

Közben felkapaszkodtak egy-egy griff hátára. Lia magabiztosan ült Muffinon, viszont Thészeusz olyan feszültnek tűnt mint egy összenyomott rúgó, és igyekezett a lehető legkevesebb felületen érintkezni az ezüstszürke griffjével. Azonban amikor felemelkedtek, kénytelen volt átölelni a nyakát, hogy le ne essen. Magasabbra emelkedtek. Thészeusz megborzongott a hideg menetszéltől, és a látványtól, ami egyszerre volt monumentális, és elrettentő. Látszott a hatalmas lila síkság, amin változatos szörnyek mászkáltak, és furcsa, különböző méretű buborékok nőttek. A másik irányba mintha egy fekete fákból álló erdő lett volna. Miközben a fiú bámészkodott, ereszkedni kezdtek. A palota egyik erkélyén szálltak le, ahonnan egy két szárnyú ajtó nyílt egy folyosóra. Leszálltak a griffekről. Lia magabiztosan, és kicsit sietősen előreindult, Thészeusz pedig követte. A padlót fekete szőnyeg borította, a falakon pedig festmények voltak. Sok közülük erdőt ábrázolt, volt néhány ami felhőket, és a fiúnak feltűnt egy, ami egy sötét sarokban álldogált, és egy párt ábrázolt. A férfinak határozott vonásai, fekete haja és lila bőre volt, és egész jó képű lehetett volna, ha nem úgy néz, mint aki azon gondolkodik milyen módszerrel kéne elpusztítania a festőt. A nő káprázatosan szép volt, kezét pedig domborodó hasán nyugtatta. Bizonytalanul mosolygott. Lia észrevette hogy a festményt nézi:

-A szüleim. Pár héttel a születésem előtt készült. Anyám abba halt bele, és az is orvosi csoda volt, hogy engem meg tudtak menteni. 

Közben elértek egy elegáns kétszárnyú ajtóhoz, ami egy tökéletesen kör alakú terembe vezetett. Félhomály volt, csak néhány fáklya égett, de csak fényt adtak, füstöt nem. Lia a terem túloldalára sétált, ahol egy kis asztalon egy vezetékes telefon volt. Lia felvette a kagylót, és tárcsázott.

-Tényleg? Csak így felhívod az alvilágot?

-Mire számítottál? Arra hogy olyan lesz mint egy démonidézés, kántálással, gyertyákkal, és földre  rajzolt jelekkel?

-Meg füsttel és sátáni nevetéssel.

-Az már ódivatú. Már legalább húsz éve van telefonhálózat. És egész jól működik, leszámítva néhány apróságot. Például minden számban ott van az hogy 666. 

Egy hang hallatszott a kagylóból, de Thészeusz nem értette mit mond. Lia az arcához tartotta a kagylót:

-Halló? Szia, apa. Ide tudnál jönni? Közeleg a világvége. 

Egy alak jelent meg a terem közepén. Thészeusz egész jóképűnek találta, annak ellenére, hogy lila színű bőrű volt. Fekete haja a válláig ért, és fekete zakót, nadrágot, inget és nyakkendőt viselt. 

-De elegáns vagy- jegyezte meg Lia.

Tartarosz elmosolyodott, és átölelte lányát:

-Ha már egyszer vége a világnak. Na mesélj, ki okozza? Biztos meg lehet valahogy.

-Khaosz.- Tartarosz arca elkomorodott.

-Akkor talán tévedtem. Talán ha Gaia és Uranosz felébrednének, hárman közösen tudnánk valamit tenni, de ez esélytelen.

-Talán ha megtudnánk miért akarja elpusztítani a világot, lebeszélhetnénk róla- szólt közbe Thészeusz.

-Ez a baj. Senki se értheti Khaoszt. Ő maga a semmi és a kiszámíthatatlanság. És fogalmunk sincs a korlátairól, ha vannak egyáltalán neki- magyarázta Tartarosz.

-Szóval akár fel is adhatjuk, úgyis meghalunk? 

-Nem- szólt közbe Lia.- Meg kell próbálnunk. Ha nem teszünk semmit, biztos meghalunk. Ha teszünk valamit... Nos, valószínűleg úgyis meghalunk, de legalább megpróbáltuk.