Author's note: Mielőtt elkezdenénk... Igen, tudom, eltűntem amit sajnálok, de elég nyomós okom volt rá. Szóval segitő voltam mamám falujában a gyermekhéten, ami azt jelenti, hogy egy héten keresztül minden reggel tiztől kettőig - háromig volt foglalkozás és tanitás a falubeli gyerekeknek. Délután viszont megint nem szabadultam, mert a házban mindig van legalább két nálam kisebb, akire ügyelni kell. Na, most négyen voltak, az uncsiaimmal együtt. Megaztán készülnöm kellett a következő napra, ami néha azt jelenti, hogy köröket vágtam ki kartonból, meg halakat rajzoltam gumispapirra. Szóval el voltam foglalva. Hétvégére meg mamánál a wifi felmondta a szolgálatot és maradjunk annyiban, hogy nagyon tudom elverni a mobilnetem.

De, köszönöm, hogy eszembe juttattátok, hogy frissitsek. Akár több szinonimával is, ugye Hollosy ? :))

Tettem néhány lépést hátra a matracon és éreztem a talpammal, ahogyan ráhelyezi a súlyát és lassú léptekkel megközelít. Ezt úgy vettem, hogy elfogadja a kihívásom. Persze, hogy elfogadta, ő is annyira önfejű, mint én. Nem mondott semmit, a levegő közöttünk telítődni kezdett valamivel és én bármelyik pillanatban arra vártam, hogy lecsapjon. De egyelőre nem tett semmit, csak néhány lépésnyire megállt tőlem és bemért tetőtől talpig. Nem szólok rá, elvégre mindenki ezt teszi az ellenfelével. Igen, ez részben engem is ezzel felment az alól, hogy én magam is rendesen bemértem magamnak. Az a sötétkék tréning póló csak felét rejtette el a bicepszeinek és nem tehetek róla, de szeretem az a csillanást a szemeiben a platinaszőke fürtök alatt. Kinyújtózott és megfeszítette a karizmait, közben képes volt nem megszakítani a szemkontaktust és olyan önelégülten nézni rám, hogy azért még díjat adnék. Úgy festett, mint aki félig provokál, félig felkészül az összecsapásunkra. Nekem ellenben nem volt szükségem bemelegítésre, hiszen az előbb izzasztott le Natasha. Ennek ellenére, nem nehéz kijelentenem azt, hogy izgatottan várom az összecsapásunk, ám ezt próbálom titkolni. Még sosem harcom a férfival, nem volt alkalmam és nem is nagyon kerestem, abból kiindulva, hogy én a nyelvemmel harcolok, és az megy legjobban, erre bizonyíték, hogy köztudottan minden helyzetből ki tudom vágni magam. Ellenben Pietro itt áll és ebből nem tudom kivágni magam, bármelyik pillanatban egymásnak eshetünk.

Pietro ajka sarkán egy félmosoly jelent meg és én kinyitottam az ajkaim, hogy kérdezzek valamit, de nem érkeztem, mert máris hárítanom kellett. Pietro nem véletlenül Higanyszál, elvégre valóban gyorsan lecsapott rám. Annyira azért mégsem használta az erejét, mert akkor nem tudtam volna védekezni, úgyhogy hálásnak kellene lennem ezért. Ám akkor nem igazán ez jutott eszembe, az adrenalin máris pezsegni kezdett a véremben és nem volt időm sokat vacillálni. Hárítanom kellett Pietro ütéseit, amik egész jól mentek is, máris éreztem a tenyerem vörösödni az erő miatt, amivel lecsapott rám. Ezzel csak megbizonyosodtam, hogy Pietro karjaiban erő is van és nem csak dísznek izom, de ebben eddig sem kételkedtem, a kiütött katonák, amiket maga után hagy, elég bizonyíték. Látni viszont általában nem látom a gyorsasága miatt, de ez talán így is van rendben.

A harcunk pörgött és azon kaptam magam, hogy temérdek koncentráció mellett örömömet lelem a csatánkban. Pietro szája sarka is néha felkanyarult és a szeme szikrázott, ám egy valamit észrevettem: visszafogja magát. Ettől kissé lelankadt a lelkesedésem, de azért el kell ismernem, hogy kedves tőle, figyelembe vesz, ám így nem biztos, hogy fogok fejlődni. Úgy gondoltam kissé én is bekeményítek, hogy megtanulja legközelebb, hogy ne kezeljen úgy, mintha porcelánból lennék.

Pietro megragadta a karom és ütni készült, de én lebuktam és az ökle a levegőt súrolta. Megragadtam a karját és lehúztam a földre. A kezem erős volt az övében és jó ponton fogtam meg, így tudtam alkalmazni azt a csavarást, amit Natashától tanultam. Pietro felmordult és én kissé megbántam a mozdulataim, mert elvesztette az egyensúlyát és rám dőlt. Még esélyem sem volt felállni, mivel Higanyszál nem engedte el az egyik karom, a másikat pedig én csavarom fájdalmasan, így mindketten a matracon kötöttünk ki. Pietro teljes súlyával rám dőlt és kipréselte belőlem a levegőt, én pedig felmordultam és próbáltam kibújni alóla. Sikertelenül. Nem csak a férfi súlya szegezett a matrachoz, hanem a keze is. A keze, amivel az imént ragadott meg a matrachoz lett nyomva a testem mellett. Ugyanezt a kezét használva feltápászkodott úgy ahogy és fölöttem volt. Inkább rajtam, főleg, hogy a lábaink is össze voltak gabalyodva, a mellkasunk szinte súrolja egymást. Én vasmarokkal tartottam csavarva a karját, amit nem tudott kihúzni.

Elvigyorodtam, noha elég patt helyzet állt fel közöttünk, mégis legalább nem vert meg, igaz én sem őt. Mikor felemeltem a tekintetem a karjáról az arcára kissé reflex-szerűen visszakoztam volna. Pietro arca veszélyesen közel volt az enyémhez, közel, de mégsem annyira, hogy ötleteket adjon mindkettőnknek. Leeresztett fejjel fújtatott, a mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, ahogyan az enyém is, mivel rendesen kifárasztottuk egymást. Felemelte fejét és ő is visszanézett rám, így a pillantásunk találkozott. Szőke tincsek hullottak az arcába, ami alól kíváncsi kék szemek kandikáltak. A szeme elkerekedett és miután bemért egy félmosoly lett az arcán.

- Egyezzünk meg egy döntetlenben. – motyogta kifulladva

Az ajkamon egy pimasz mosoly jelent meg, mire Pietro felhúzta a szemöldökét. Noha tetszett az ötlet, még nem akartam adni magam, még akartam valami módot, amivel kijöhet győztesként.

- Valóban?

Akartam szorítani, de ennél jobban nem tudtam erőltetni, a körmöm még mindig a bőrébe vájódott és azon gondolkodtam, hogy most magában szidhat eléggé. De nem szólt semmit sem arról, talán ő is annyira beleélte magát a harcba, hogy észre sem vette a kialakuló hegeket és a fájdalmat, ahogyan én sem éreztem a csuklómon a nyomást. Valahogyan ilyenkor eltörpülnek az ilyen dolgok, az arcok viszont igenis megmaradnak. A felettem álló, kipirult arcú férfi arckifejezése egy darabig a szemem előtt fog maradni. Pietro az ajkába harapott és bólintott, megválaszolva a kérdésem.

- Igen. – lihegte nevetve - Mert mindjárt eltöröd a karom, úgy érzem.

Próbáltam kicibálni a kezem a szorításából, de rájöttem, hogy ez nem igazán működhet, mivel arra támaszkodik és mivel a másik kezét én tartom. Csak úgy jöhetünk ki ebből a helyzetből, ha elengedjük egymást először. Hát legyen, én benne vagyok. Végül is mindketten elkaptuk egymást. Pietro az arcom nézte, ami kissé zavarba ejtő volt, mivel ilyen közel vagyunk egymáshoz, de inkább elfordítottam a fejem és legyőzötten sóhajtottam. Pietro fészkelődni kezdett rajtam, mire visszafordítottam a figyelmem rá.

- Rendben. – bólintottam és rendületlenül a szemébe néztem - Akkor döntetlen.

Egyszerre elengedtük egymást, Pietro fürgén pattant le rólam és végre kiseperte a szőke fürtjeit a szeméből. Én éppen csak felkönyököltem és fellélegeztem végre, anélkül, hogy súly legyen rajtam. Higanyszál aztán a gyorsaságához méltóan gyorsan elém állt és felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam a kezét és meglepődtem az erővel, amivel felrántott. Talpon voltam, mikor aztán elengedte a kezem és ellépett egy mosollyal az arcán. Az egyik kezem a másikat dörzsölte, ahol az imént leszorította a matracra. Most már eltűnt valami szikra közöttünk és csak a csend és lassan lenyugvó lélegzetek maradtak. De a szoba ugyannyira forrósodónak tűnt, mint percekkel ezelőtt. Felemeltem a kezemről a tekintetem az előttem álló Pietróra, aki úgy festett palástolatlanul bámul valamiért. El tudtam képzelni, a hajam szénakazal lehet és nem nézhetek ki valami rendezetten, de ő is viharverte, tehát nem kommentálhat.

Kihúztam magam és egy mosoly ült az arcomra, amikor Pietro kíváncsi kék szemei elérték az arcom.

- Köszönöm az együttműködésed, Pietro.

Egy huncut vigyor jelent meg az arcán, oldalra döntötte a fejét, amitől megint a szemébe hullott egy kusza szőke tincs. Hátra dobtam a hajam és sarkon fordultam, hogy az ajtó felé vegyem az irányt.

- De tudod, hogy jössz nekem eggyel? – kérdezett vissza sietve Pietro

A kérdése még elért az ajtónál. Megálltam és a vállam fölött átnéztem, Higanyszál még mindig a matracon állt, a karja keresztbe volt fonva.

- Észben tartom. – biztosítottam határozottan

x

- Mit csinálsz?

Kissé megleptem, abból ítélve, hogy mennyire összerezzent. Peter lepattant a pultról, mintha megszúrták volna. Felemelte a fejét és tág szemekkel rám nézett, majd egy alig hallható sóhaj hagyta el az ajkát. Nem tudom kire vagy mire számított, de látszólag nagyon is megkönnyebbült. Én rámosolyodtam, amit aztán a fiú megkönnyebbülve viszonzott. Egy ideig néztük egymást, aztán én mellé álltam a pulton és a táblagépébe akartam lesni, amit meglepetésemre engedett is.

- Csekkolom kikkel bunyóztatok eddig. – motyogta halkan

Egy S.H.I.E.L.D. fájlcsomagot láttam, kékes fekete képernyőn. Peter hagyta, hogy böngésszek vele együtt, sőt, még kissé felém döntötte a gépet, hogy jobban lássam. Noha én csak Ultron után léptem színre, nem idegenek azok a gonoszok sem, akiket Peter annyira beleéléssel böngész. Egyszer csak megállt egynél és megszólalt:

- Ő biztosan nem volt kemény dió. – nevetett az egyik képen

Felhúztam a szemöldököm és csak húztam a szám, kissé naivnak tartottam a fiút ezért a kijelentéséért. A képen ugyanis Loki volt, a ravasz, fényes hajú isten, aki nem túl előnyösen egy üvegketrecből kandikál kifelé. Talán az utóbbi késztette Petert arra, hogy azt higgye nem egy erőteljes alkat. De szóbeszédből és felvételekből is láttam, hogy Lokinak ugyan nem erőssége a pusztakezes harc, a keze ugyanakkor messze elér és alaposan felforgatja az ellenfeleit. Peter még túlságosan felszínesen ítélkezik, még sokat kell tanulnia. De milyen alapon jelentem én ezt ki? Én is ugyanilyen csetlő-botló voltam, akárcsak ő. Én sem értettem először a pofonok súlyát. Mindent megtanul az ember és ez alól Peter sem kivétel.

- Dehogynem. – válaszoltam sejtelmesen - Ne becsüld alá.

Peter ellenben csak vigyorgott, a sötétbarna szemek hitetlenül mértek be és szinte szembe nevetett. Nem vettem fel a pimaszságát, de azt már inkább, hogy én hiába fordítottam a pillantásom vissza a gépre, a szemem sarkából látom, hogy a fiú még mindig engem néz. A pillantása megrekedt rajtam, én pedig azon kezdtem agyalni, hogy miért. Alig pár órája jöttem vissza az edzésemtől Pietróval, de letusoltam és összeszedtem magam, szóval nem hiszem, hogy azzal van gond. Hé, vagyunk már annyira jóban, hogy simán megmondja nekem a tutit, nem? De Peter mégis csak néz és nem szólal meg, noha szerintem a nyelve hegyén van valami. Felemeltem a tekintetem a táblagépről és a fiú mély barna szemeibe néztem, várakozón. Ő viszont csak bambult, ami már-már aranyos volt. Türelmetlenül, szinte felszólítottam, hogy bökje már ki. A válluk közel volt egymáshoz, ezért elég volt csak egy kis fészkelődés és máris meglökhettem a vállát. Peter erre meg mintha magához tért volna. Zavarban volt és köhintett, mire én csak ráztam a fejem. Aztán összekapta magát és komolyan nézett a szemembe:

- Ciara, kérhetek valamit?

Megvontam a vállam és, ahogyan a másik Higanyszállal az imént, úgy döntöttem, kicsit húzom az agyát, már csak megszokásból és szórakozásból. Peter valóban eléggé komolynak tűnt, ami meglepetésként ért. Elkapta a táblagépét és kikapcsolva a pultra helyezte. Mikor visszafordult, várakozóan és még mindig komolyan nézett rám. Ezek viszont nem akadályoztak meg, hogy ne valósítsam meg, amit kigondoltam.

- Az attól függ. Visszavonod, hogy a lányok furák?

Mire befejeztem a mondatot, Peter elsuhant valahová, majd mire még egyet pislogtam visszatért. Szellő kísérte, ő pedig ugyanúgy mellettem neki dőlt a pultnak. Kihalásztam a hajtincseim az arcomból, amik neki köszönhetően rendesen felborzolódtak, aztán találkoztam a fiú türelmes barna szemeivel. Peter kihúzta magát és válaszolt.

- Igen. – bólintott lelkesen- És kapsz mellé egy fél kekszet is.

Csak, hogy teljes legyen a kép valóban egy kekszet nyújtott nekem, ami ha jól ígérte, nem csak az én tulajdonom, csak a fele. Mindenképpen annyira Peteres ez a cselekedet, a folytonos hajszánk reggel a kávé mellé ez a bizonyos csokis süti. Éppen ezért megragadó, hogy a téves kijelentése visszavonása mellé még kapok egy fél kekszet is. Tényleg, Peter a legrendesebb srác ebben a toronyban. Elmosolyodtam és máris feladtam, hogy szívassam, egyrészt, mert én is kíváncsi voltam mit akarhat.

- Áll az alku.

Aztán kinyújtottam a kezem és letörtem egy darabot a kekszből, ami kicsivel kevesebb, volt mint a fele. Még a számba sem került, a fiú kezében maradt másik fél rejtélyes módon eltűnt.

- Mi lenne az, Peter?

Peter közelebb lépett hozzám, ami már súrolta a magánszféra fogalmát, de valahogy már nem vettem fel, megszoktam és megszerettem ezzel az izgága tulajdonságával együtt, ez hozzátartozott a barátságunkhoz. Azt hiszem. Ahogyan úgy előttem állt, újra észrevettem, hogy szinte egy magasak vagyunk. Ez jó dolog, legalábbis nem kell keresnem a szemét, vagy mint óriásra néznem, szinte a fiú az én szintemen áll. A testét teljesen felém fordította és keresztbe tette a karját. No, ez a mozdulat már Pietrós volt, ő csinálja folyton ezt. Úgy tűnik nem csak alkalmazkodni kezdenek egymáshoz, hanem átvesznek egymástól egyet s mást. Ez persze nem baj, dehogy.

- Mutasd meg mi a cseled. – suttogta komolyan

Felhúztam a szemöldököm és teljesen értetlenül pillantottam rá. Ő ellenben határozottan nézett engem, roppant elszántnak és komolynak tűnt, én viszont csak álltam és néztem, mert fogalmam sem volt igazán milyen cselre gondol. Végiggondolva is csak a közös videójátékunk jutott eszembe, de azóta Peter nem mondhatni, hogy mutatott érdeklődést arról, hogy meg szeretné tudni a győzelmem receptjét.

- Milyen cselre gondolsz? Ami a játékban volt...

A srác viszont gyorsan félbeszakított, látva a zavarom. Az ajkáról visszaszorított egy pimasz félmosolyt és ráncolta a szürke szemöldökét. Hiába néz így rám, még mindig lövésem sincs akkor mire gondol.

- Nem. – rázta a fejét komolyan - Hogyan érsz el dolgokat? Például hogy Pietro levetkőzzön, hogy Clint nevessen a vicceiden, vagy hogyan tudod Tony kezéből az alkoholt, miért engedik meg neked, hogy ülj a pulton...

Csak álltam és pislogtam, értetlenül. Honnan veszi ezeket a dolgokat? Ez pontosan olyan lista volt, mint amikor azt indokolta meg, hogy miért vagyok ügyetlen. Nos, ezek a dolgok így vannak, de lassan el kell fogadnom a tényt, hogy Peter kiváló megfigyelő. Vagy csak érdeklik dolgok, vagy csak belém akar kötni. Ennek ellenére, még mindig nem tudtam, hogy mit feleljek neki. Vannak cseleim, oké? Néha megbuherálom a toronyban a gépeket (vagy öncélból, vagy bosszantásból), elismerem, a kávé gépet is. De ezekhez a dolgokhoz nincs egy konkrét, bevált cselem. Csak odamegyek és vagy sikerül, vagy nem. Azt hiszem az is helyén való lenne, ha megmagyaráznám legalább felét ezeknek a jelenségeknek. Nincs csel, csak ezekhez a személyekhez közel állok és néha hatással vagyok rájuk. Peter talán azért veszi ezt is cselnek, (mert hozzá is egy csellel közeledtem), mert még nem érzi úgy, hogy van helye közöttünk, mintha csak ezt látnám azokban a mély barna szemekben. Apropó, azok a csoki barna szemek már nagyon várnak választ.

- Várj, várj. – kezdtem húzni az időt - Mire kell neked a cselem? Minek neked megnevettetni Clint-et?

Peter rázta a fejét és az arca most már kissé feloldott lett, ami rám is hatással volt, szeretem a mosolygós Peter Maximoff-ot, még akkor is, ha pimasz. Nem tudom mit tegyek, hogy jobban otthon érezze magát, nem akarom szomorúnak látni. Peter kiengedte a kezét és csak a teste mellett lógott, ezzel búcsút mondva a Pietro által használt megfélemlítő póznak. Úgy nézett rám, mintha a nagyon nyilvánvaló lenne az egész, csak én nem veszem észre. Én csak pislogtam rá és megvontam a vállam. Ha neki lesz türelme elmagyarázni mit akar, akkor nekem is lesz türelmem meghallgatni.

- Az csak a lista része volt. - magyarázta egy sóhajtást követve - Igazából, azt akarom tudni, miért engedik meg neked, hogy ülhess a pulton és nekem nem.

Aztán erre csak nevetni kezdtem. Tudom, talán nem alkalmas időpont, de Peter arca váltotta ki belőlem. Az a sértődöttség ebben a témában komikusnak tűnt nekem. Higanyszál megsértődött azért, mert felült a pultra és valamelyik Bosszúálló rászólt, hogy szálljon már le. És most ezért ilyen felháborodott. Rendben, neki szent a téma és még mindig roppant komolynak tűnik a szeme, mégis, mit mondjak neki? Ő várja a cselem receptjét, ami viszont nincs. Én csak felhuppanok a pultra, mert olyan kedvem van és kész. Pietro néha ugyan megkommentálja, hogy jó helyet választottam magamnak, de semmi egyéb.

- Ó, Peter, ebben nincs csel. – nevettem és kinyújtottam a kezem és megdörzsöltem a karját, békítően - Én lány vagyok, szabad ilyet tennem.

De ez annyira mégsem győzte meg Petert, továbbra is felháborodott, sőt erősem szkeptikus volt. Miért is ne kételkedne, elvégre a mester felfedi a cselét csak úgy. No nem, kaptam egy fél kekszet. Viszont ez a színtiszta igazság, még ha nem is jön neki, hogy elhiggye.

- És mégis miért? – fakadt ki hangosan

Kitárta a karjait, jelezve, hogy tényleg nem érti, miért van az a miért. A szája tátva maradt és döbbenten bámult, nekem pedig megint jött, hogy nevessek. Most én voltam az, akinek nyilvánvalónak tűnt a válasz, de Peter úgy tűnt rendesen beleveti magát a kérdések sorába, szinte láttam mozogni az agykerekeit.

- Nem tudom, Peter, de mindenki jobban néz el egy lányt ülni a pulton, mint egy fiút.

- De miért? – faggatott tovább

Mint egy kíváncsi ötéves. Sóhajtottam és próbáltam magamban először megfogalmazni a válaszom, hátha ezzel Peternek is elég lesz. Elég különös az is, hogy neki ez még kérdés. Mármint, több lányt látni a pultokon ülni, mint fiút, arra ugyan nem tudok adni épkézláb választ miért, gondolom azért, mert a lányoknak jobban áll ez az egész. Mert mi furák vagyunk, ugyebár.

- Nem tudom. – vontam meg a vállam – A lányoknak ez jobban áll. Tetszetősebb.

Erre már nem akart visszakérdezni. Becsukta a száját és leengedte a kezét. Az eddig alig megszakított szemkontaktusunkat most viszont lesütötte a szemét és elfordította a fejét. A távolság számot tevően nőtt közöttünk és én először azt hittem, hogy megbántottam. De aztán azt kezdtem fontolóra venni, hogy talán zavarja ez téma. Úgy fordította a fejét, hogy az arcát eltakarta a dús szürke haja. Eldobtam magam a pulttól, aminek támaszkodtam és csupán egy lépést kellett tennem, hogy elérjem.

- Peter, te tetszeni akarsz valakinek? – kérdeztem nevetve

Nem is nézett rám, úgy válaszolt. Én viszont rá néztem és azt láttam, hogy az arcán egy enyhe vörösség van, az ajkai egyenes vonalba húzva és a szemöldöke összevonva. Határozottan zavarba hozta a kérdés, amit viccesnek találtam, amellett, hogy aranyos, hogy kedvel valakit. Ennek ellenére jobban kezeli a helyzetet, mint én szoktam zavaromban. Szemrebbenés nélkül nézett a szemembe és rezzenéstelen, faarccal válaszolt:

- Nem.

Mielőtt még faggathattam volna tovább, sebesen elviharzott. Csak pislogtam és rendezhettem újra el a hajam. De nem volt sok értelme, mivel egy pillanat múlva egy újabb szélvész kavart fel: Pietro Maximoff. A srác megállt az ajtóban én pedig újra morgolódva tettem rendbe magam. A mellékhatása annak, ha nem egy, hanem két Higanyszállal élsz egy fedél alatt.

- Miről beszéltetek? – kérdezte égő kíváncsisággal

Felkaptam a fejem és farkasszemet néztem vele, nem értettem azt a furcsa csillogást benne. A kérdés palástolatlan kutakodás volt, nem is feltételezi azt, hogy lehetnek (sőt, vannak) olyan dolgok, amik csak rám és Peterre tartoznak - és ugyanez vonatkozik rám és akármelyik Bosszúállóra ebben a toronyban, én nem szoktam árulkodni. Kissé ledöbbentett az, hogy ennyire foglalkoztatja az, mit beszéltünk Peterrel. Kihúztam magam és álltam a tekintetét, ahogyan ő szokta: keresztbe is tettem a karom.

- Miért érdekel? Petert sosem érdekli, veled mit beszélek.

Pietro húzta a száját és egy suhanással előttem termett. Fel kellett nézzek a magasságkülönbség miatt, de a mély kék szemek csillanását így sem mulasztottam el.

- Az ő, én egy másik fajta Maximoff vagyok.