Ten szemszög

Igazán büszke voltam magamra, amiért még a kórházban elkértem Deejun telefonszámát, így fel tudtam hívni, amikor odaértem a házához. Reménykedtem benne, hogy nem fog azonnal elküldeni, hanem megengedi, hogy nála töltsem az éjszakát, még a történtek ellenére is. Taeyong biztosan ott várna rám a házunk előtt, így el akartam kerülni, hogy újra találkozzak a vörös hajúval. Eleresztettem egy apró mosolyt, amikor nyílt a fehér bejárati ajtó és szembe találtam magam Deejunnal. A farmerja helyett már csak egy alsót viselt, a fehér, véres pólójától viszont még nem sikerült megszabadulnia.

- Itt fogsz állni? – kérdezte, majd még jobban kitárta az ajtót, amit kihasználva be is osontam a házba. – A lakótársaim már alszanak, szóval elvannak magukban. A szobámat majd jobbra találod.

- Tényleg köszönöm, hogy itt aludhatok ma nálad.

- Szükségtelen megköszönnöd – mosolyodott el. – Kérsz valamit enni vagy inni esetleg?

- Nem – ráztam meg a fejemet, majd miután levettem a kabátomat és megszabadultam a cipőimtől, megindultam az említett irányba.

- Franciaágyam van, úgyhogy egy ágyban kell aludnunk.

- Nem probléma – mondtam, mire Deejun közölte velem, hogy akkor jó, mert őt sem zavarja különösebben, ha osztozkodnunk kell. – A pólódat magadon hagyod? – kérdeztem tőle összeráncolt szemöldökökkel, miután elővett nekem az ágyneműtartóból takarót és párnát.

- Rajtam marad – rázta meg a fejét. – Elvagyok én benne.

- Segítsek? – kérdeztem tőle, mire egy pillanatra ledermedt, utána viszont folytatta a megágyazást. – Gondolom egyedül nem tudod a fejedet érte sebek miatt levenni, igaz?

- Úgy valahogy – sóhajtott fel, majd odalépett hozzám és láthatóan nyelt egy nagyot. – Ha kimegy belőlem a fájdalomcsillapító, szerintem meghalok.

- Ugye van még itthon?

- Igen, de holnap majd kell íratnom az orvosommal, mert csak pár szem maradt.

- Elmegyek neked – mondtam egy apró mosoly társaságában. – Talán akkor kevésbé fogom szarul érezni magam.

- Már mondtam, hogy ne magadat okold – sóhajtott fel. Válasz nélkül hagytam, inkább a véres pólójának alsó szegélyéhez nyúltam és óvatosan felfele kezdtem tolni az anyagot.

Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy nemcsak Deejun fejét érték Taeyong agresszív ütései, hanem a felsőtestét is. Felvillant egy kép, ahol a vörös hajú hason rúgja az előttem állót, így már volt értelme a lilás zúzódásnak a bordái alatt. Beharaptam alsó ajkamat, majd igyekeztem tényleg gyengéd lenni, főleg, mikor már Deejun fejénél jártam a pólóval. Többször is felszisszent, ahogy véletlen az arcához ért az anyag, de szerencsére nagy volt a póló kivágása, szóval az sem okozott kifejezetten fájdalmat.

Akaratlanul is elidőztem Deejun felsőtestén, hol a hatalmas lilás foltot, hol pedig kidolgozott izmait nézve. Nem is gondolkoztam igazából, ujjaimmal megérintettem a fedetlen felsőtestét. A fekete hajú testét átjárta a hideg, majd felpillantott rám, így tekintetünk találkozott egy pillanat erejéig.

- Igazán nagyon sajnálom – suttogtam, miközben cirógatni kezdtem a bőrét.

- Ten, mondtam már, hogy ez nem a te hibád – mondta Deejun. – Én mentem oda hozzád beszélgetést kezdeményezni, szóval tulajdonképpen magamnak csináltam a bajt.

- Én akkor is csak magamat tudom okolni – motyogtam. – Miattam úgy nézel ki, mint egy múmia. Mármint, bocsánat, ezt nem sértésnek szántam, csak rossz látni, hogy a helyes és tökéletes arcodat eltakarja a fehér kötszer.

- Majd csak lekerül rólam – vonta meg a vállait. – Keresek valami nagyobb kivágású pólót, hogy azt is könnyen fel tudjuk műteni rám.

Bólintott egyet, majd elléptem a fekete hajútól, aki a szekrényéhez lépett és egy kicsit nagyobb póló után kezdett kutatni. Szerencsére talált is egyet, amit aztán segítettem ráhúzni. Minden egyes alkalommal összeszorítottam a fogaimat, amikor Deejun felszisszent, mert konkrétan már nekem is fájt, ahogy a ruhadarab hozzáér az újonnan szerzett sebeire.

Ezután keresett nekem is egy pólót, amiben tudok majd aludni, illetve egy rövidnadrágot is, hogy ne a farmeromban kelljen maradnom. Utána befeküdtünk az ágyba, de Deejun még nem kapcsolta le az éjjeliszekrényen lévő kislámpát, így láthattam őt. Szembefordultam vele és az arcát tanulmányoztam. Ezt egy ideig tűrte, utána nevetve megszólalt:

- Most én is szívesen az irányodba néznék, de az arcomon lévő sebek nem díjaznák. Viszont attól még látom, hogy nézel.

- Bocsánat, én csak... Mindegy, nem érdekes – fordultam a hátamra, majd a fehér plafont kezdtem tanulmányozni.

A következő pillanatban Deejun a bal kezemnek tolta az övét, én pedig gondolkodás nélkül összekulcsoltam az ujjainkat. Cirógatni kezdtem a bőrét a kézfejénél, majd nyomtam is oda egy apró puszit.

- Mi van a vörös hajú gyerekkel? – kérdezte.

- Mi lenne? – sóhajtottam fel.

- Bejössz neki, ugye?

- Nem igazán érdekel – vontam meg a vállaimat.

- Ő volt az, akit említettél, hogy még túl kell lépned rajta?

- Igen – válaszoltam őszintén, mert feleslegesnek tartottam, hogy hazudozni kezdjek.

- Akkor tulajdonképpen mit is csinálsz itt? Miért nem nála vagy?

- Még csak ránézni sem tudok – válaszoltam. – Rendesen meg kellett erőltetnem magam, hogy ne húzzak be neki én is párat, amikor megláttam. Baromira mérges vagyok rá, mert egy ártatlan emberen vezette le a feszültségét.

- De legalább most már tudod, hogy ő is érez irántad valamit.

- Ne legyél már ennyire pozitív – szorítottam meg a kezét. – Nézd meg, hogy nézel ki. Inkább mérgesnek kellene lenned, nem ilyen halál nyugodtnak.

- Mit érnék el azzal, ha törnék-zúznék mérgemben? Semmit, vagy talán csak azt, hogy még jobban megsérülnék.

- Fel sem merült bennem, hogy ezt tedd, csak fura téged még most is ennyire kiegyensúlyozottnak és pozitívnak látni – pillantottam oldalra rá, mire elmosolyodott. – Lehet egy kérdésem?

- Nem fogom feljelenti a barátodat – mondta még azelőtt, hogy újra kinyithattam volna a számat. – Megérdemelné, de én más ember vagyok. Kárpótlásul teljesen elég lesz az is, ha beszáll a gyógyszereim árába és ha kell, akkor elvisz a kórházba.

- Komolyan mondod? – érdeklődtem teljesen megdöbbenve.

- Igen – bólintott. – Plusz azért egy bocsánatkérés is jólesne.

- Mindenképpen meg fog történni – vágtam rá azonnal. – És ő fogja állni a gyógyszereidet és fuvaroz majd a kórházba.

- Rendben – mosolyodott el. – Most szerintem aludjunk, mert kezdenek visszatérni a fájdalmaim és nincs erőm kikelni az ágyból gyógyszerért.

- Hozzak be neked? – kérdeztem, mire megrázta a fejét és már nyúlt is az éjjelilámpához, hogy lekapcsolhassa, de én megállítottam. – Köszönöm. Több ilyen emberre lenne szüksége a világnak.

- Ugyan – nevetett fel. – Azért ne túlozzunk. A hátam közepére nem kívánom a sorozatos tárgyalásokat. Vizsgák előtt állok, szóval most elsősorban a tanulmányaimra kell koncentrálnom.

Bólintottam egyet, majd eleresztettem egy megkönnyebbült sóhajt és közelebb csúsztam Deejunhoz. Fejemet a vállára hajtottam és nyomtam egy puszit a kulcscsontjára, ami kilógott a pólója alól. Megjegyzés nélkül hagyta, csak lekapcsolta a kislámpát, így a szobát vaksötét lepte el. Én képtelen voltam aludni, egyáltalán nem éreztem magam álmosnak. Elmosolyodtam, amikor a fekete hajú átölelt engem és nyomott egy puszit a fejem tetejére. Fogalmam sincs, hogy mi változott meg kettőnk között, de úgy viselkedtünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Pedig csak ma este találkoztunk először a bárban. Kényelmetlenül kellett volna éreznem magam, amiért egy ágyban alszom vele, mégis önszántamból bújtam hozzá, hogy átölelhessem. Melegséggel telt meg a testem, amikor megtette és még arra is készen álltam volna, hogy megcsókoljam.

Taeyongra egy másodperc erejéig sem gondoltam, ugyanis a ma esti cselekedete miatt tényleg rosszul voltam tőle. Ha nincsenek ott a többiek a házunk előtt, biztosan behúztam volna egyet neki, hiába nem vagyok az erőszak híve. Megérdemelné, hogy neki is úgy elássák a baját, mint ahogyan ő azt Deejunnal tette.

Nyeltem egy aprót és a jobb kezemmel kitapogattam merre is van Deejun szája. Gondolkodás nélkül tettem, amit jelenleg jónak láttam. Az pedig az volt, hogy megcsókoljam a fekete hajút. Először csak egy puszit adtam puha párnáira, amikor viszont érzékeltem, hogy nincsen ellenére, amit csinálok, ismét megszüntettem a közöttünk lévő távolságot. Megmarkolta a pólóm szegélyét és közelebb húzott magához, miközben mindketten elmélyítettük a csókot és a vezető szerepért harcoltunk. Ügyeltem arra, hogy még véletlenül se érjek az orrához, hiszen ott érte a legnagyobb kár, Taeyongnak köszönhetően.

- Jó éjt – suttogtam, miután elhajoltam tőle és egy utolsó csók után visszafeküdtem mellé.

- Jó éjt, Ten – cirógatta meg a tőle kapott póló alól kikandikáló bőrömet.

Az éjszaka koránt sem volt olyan jó, mint arra számítottam. Alig aludhattunk két órája, amikor Deejunnak erős fájdalmai lettek, így muszáj voltam kirohanni az ebédlőbe fájdalomcsillapítóért. Szerencsére a fekete hajú egyik lakótársa pont akkor jött ki inni, ezért tudott segíteni, mert én elvesztem a sok fiók között. Röviden elmeséltem neki a bárban történteket, és azt is, hogy mi miatt néz ki úgy a lakótársa, mint egy múmiakezdemény.

Ezután nem igazán mertem visszaaludni, mert attól féltem, hogy Deejunnak esetleg újra fájdalmai lesznek. A fekete hajút viszont elnyomta az erős fájdalomcsillapító, így ő percek alatt ismét álomba merült. Ott ültem mellette és néztem, ahogyan alszik, közben akaratlanul is elsírtam magam. Hiába mondta, hogy ez egyáltalán nem az én hibám, mégis csak magamat voltam képes okolni. Hamarabb le kellett volna zárjam a dolgaimat Taeyonggal, és akkor meg sem történt volna. Mondjuk alapból értetlenül álltam a vörös hajú tettével szemben. Ha nincsenek érzelmei irántam, akkor miért támadt rá Deejunra? Erre szerettem volna tudni a választ, viszont annyira azért mégsem, hogy találkozzak újra Taeyonggal miatta.

Csak sikerült elbóbiskoljak az éjszaka folyamán, mert arra riadtam fel, hogy a mellettem fekvő mocorogni kezd. Szerencsére nem volt semmi fájdalma, csak be akart takarni engem. Eleresztettem egy apró, fáradt mosolyt, majd megszorongattam Deejun kezét.

- Hogy vagy?

- Jobban – mondta, de közben fájdalmas grimasz jelent meg az arcán. – Joon volt bent éjszaka nálam?

- Igen – bólintottam. – Pont kint volt a konyhában, amikor fájdalomcsillapítót kerestem és segített nekem. Remélem nem baj, hogy röviden elmondtam neki, mi történt veled.

- Dehogy – mosolyodott el. – Úgy is elmondtam volna nekik, mert innentől kezdve egy darabig az öltözésben rájuk leszek szorulva.

- Akkor jó – bólintottam. – Felhívod az orvosod és íratsz magadnak gyógyszert? Elmegyek neked érte.

- Én is képes vagyok járni.

- Tudom, de én szeretném megtenni – mondtam. – Te addig pihenj.

Szerencsére sikerült rábeszéljem arra Deejunt, hogy én menjek el a gyógyszeréért. Addig ő tud még pihenni és felesleges köröket sem kell tennie. Amíg a gyógyszertár felé sétáltam, felhívtam anyát és röviden elmeséltem neki, miért is nem aludtam az este otthon. Persze azt titokban tartottam, hogy Taeyong verte szét az újonnan szerzett „barátom" fejét, de szerencsére megértő volt és nem harapta le a fejemet. Hiába leszek nemsokára húsz, még így sem szeretek szó nélkül eltűnni otthonról. Anya aggódik értem, így mindig előre értesítem arról, ha esetleg máshol alszom. Most azért nem szóltam neki, mert túlságosan ideges voltam Taeyong miatt. Azonnal kikapcsoltam a telefonomat, miután Deejun beengedett a házába, hogy senki se zavarhasson.

Úton vissza a fekete hajú háza felé beugrottam az egyik kisboltba és vettem neki egy dobozos almalevet, mert tegnap említette, hogy az a kedvence. A kialakult helyzethez képest jó kedvem volt. Élveztem Deejun társaságát, amikor vele voltam nem agyaltam és kergettem magamat őrületbe Taeyonggal kapcsolatban. Otthon egyedül leszek, és akkor a gondolataim biztosan megint a vörös hajú körül forognak majd. Viszont zavarni sem akartam fekete hajút, ezért miután összedobtam egy ebédet neki és a lakótársainak is, elköszöntem. Egyébként a délelőtt folyamán megismerkedtem a vele lakó srácokkal, akik egytől egyig jófejek és közvetlenek voltak velem. Tudtam, hogy nyugodt szívvel bízhatom rájuk Deejunt, mert figyelni fognak rá. Mielőtt viszont elhagytam volna a szobáját, leültem az ágya szélére és megvártam, amíg beszedi a gyógyszerét.

- Köszönöm – mondta, miután elvettem tőle a poharat és az éjjeliszekrényre tettem.

- Pihenj, hogy minél hamarabb megerősödj és jobban legyél.

- Igyekszem – mosolyodott el, majd összekulcsolta az ujjainkat. – Remélem, sikerül megbeszélned a dolgokat a vörös hajú sráccal.

- Én meg remélem, hogy minél hamarabb lekerülnek rólad ezek a fehér gézek. Majd írj, miután felkeltél.

- Rendben. Vigyázz magadra.

- Te is – hajolta oda hozzá, hogy egy puszit nyomhassak az ajkaira. – Köszönöm, hogy itt aludhattam nálad.

- Máskor is – kacsintott egyet, mire mindketten elnevettük magunkat.

- Na, tényleg megyek, hagylak. Jó éjt és jobbulást. – intettem neki, aztán elhagytam a szobáját és kérésére becsuktam az ajtaját.

Eleresztettem egy halk sóhajt, majd elköszönve Deejun lakótársaitól, megindultam haza. Sajnáltam, amiért nem maradhattam többet a fekete hajúval, de úgy sem ez volt az utolsó alkalom, hogy láttuk egymást. Eszembe sem jutott volna, hogy egy este alatt ilyen közel kerülhet egymáshoz két ember. Igaz, még így sem tudtam róla olyan sok dolgot, de az biztos, hogy nála kevés jobb ember létezik. Őszinte, humoros, jószívű és mellé helyes is. Nemcsak a kinézete irigylésre méltó, hanem a személyisége is. A hazafele úton egész végig azon gondolkodtam, hogy Deejon mennyire fantasztikus ember. Jó kedvem viszont azonnal elillant, miután hazaértem és a nappalink kanapéján szembe találtam magamat Taeyonggal. Éppen apával nevetgéltek valamin, amikor megérkeztem, ezért mindketten elhallgattak.

- Te mit keresel itt? – förmedtem a vörös hajúra, aki mielőtt még válaszolt volna nekem, eleresztett egy apró mosolyt.