Késő éjszaka volt, de egy ablak még mindig világlott. Fehér gyertya égett a peremen. Lángja imbolyogva világította meg az asztalnál ülő alakot, majd megvetően sercent egyet, mikor a fiatal férfi felállt, hogy töltsön.

Jócskán túlfolyt már a poháron a bor, mikor észre tért. Halkan szitkozódott egy sort, letörölte az asztalt, majd visszaült a borfoltos papírok mellé. Nem is bánta, hogy kiöntötte a nedűt, hiszen az elmúlt egy órában szinte semmit nem haladt. Kacskaringós vonalak, dombok, fák, virágok körvonalai borították be a lapokat szavak helyett. A legfelső sárgás papíron egy arc elmosódott körvonalai látszódtak. Az ismerős vonások láttán Jókay rögtön megemberelte magát, és munkához látott. Ha előkerül, Sándor bizonyosan segíteni fog.

Néhány hónappal később Jókay a címet kerekítette az elkészült mű fölé. Zsidó Fiú. Már csak egy gondja volt az ifjú írónak, mégpedig, a pályázatot idegen keze írásával kellett leadni a bíráló bizottságnak. Ez egy igen bizalmas feladat volt, nem bízhatta akárkire. Egy ember volt, akit igazán megkért volna az elvégzésére. Kis szerencsével elfogadja, s így kölcsönösen segítenek egymáson. Már csak ki kell deríteni, merre jár éppen.

1843 januárjában Jókay élvezte a friss, téli, kecskeméti levegőt. Mikor végzett egy írással vagy festménnyel, mindig elment sétálni. El kellett engednie a munkát, tudatosítani magában, hogy elkészült. A pusztai szél kifútta belőle a fásultságot, a ragaszkodást és új ötleteket hozott. Eldöntötte, amint hazaér, megírja Petőfinek a kérését, s cím nélkül adja postára a levelet.

Mikor belépett a kapun, erősnek és fiatalnak érezte magát. Új ötletek, új képek lebegtek a szeme előtt. Fellépdelt a nyikorgó külső lépcsőn, és benyitott a szobájába. Vékony, sápatag alak állt az ablaknál, ő mégis egyből felismerte.

- Sándor! Sándor bátyám, te vagy az?

- Ennyire rosszul festenék, hogy már te sem ismersz meg, barátom?

- Egyből felismertelek én, bizony. De ez a gyér fény nem tesz jót a színednek. Üljünk asztalhoz, s meséld el, hogyan találtál ide. Itt ni, egy kupa bor, jót fog tenni.

- Köszönöm, Móric. Mindig jó barátom voltál. Inkább olyan, mint öcsém.

- S te Sándor, mint bátyám és mesterem. Éppen ezért akartam tollat ragadni rögvest, s levelet írni neked. A segítségedre van szükségem.

- Mondd, öcsém, mit tehet érted egy szegény vándorszínész?

- Nem úgy van az bátyám, nekem a költőre, író-kritikusra van most égető szükségem. Kérlek, vedd elő legjobb tudásod, s nézd meg az irományom. Az Akadémia pályázatára készítettem, de ha azt mondod, értéktelen, meg sem kérlek rá, hogy légy a másoló-segédem.

- Miért ez a kishitűség? A legnagyobb örömmel másolom le a drámádat. Vedd úgy, mint baráti szolgálatot.

- Természetesen megfizetem a fáradozásodat. Sokat jelent ez nekem.

- Szó sem lehet róla, öcsém. A baráti szolgálat tiszta szívből jön, s vétek lenne pénzzel megsérteni. Színész vagyok, éppen megélek. Engedd, hogy úgy segítsek neked, mint barát.

- Rendben. Majd megtalálom a módját a hálámnak. Elsőként fogadd szeretettel a vacsorameghívásom.

Petőfi elfogadta az invitációt, hiszen egyrészt gyenge volt a vándorlástól, másrészt érezte, hogy különben megbántaná kedves barátját. A vacsora nem volt fényűző, mégis fenséges és bőséges. Sándor teljesen elbódult a melegtől, jó bortól, zsíros étektől. Rég nem volt már ilyenben része. Hálásan tekintett Móricra és azt vette észre, hogy egyre jobban a szívébe zárja. Oly kevés igaz barátja volt, és Jókay egy volt közülük. Ez már biztos.

- Mit tervezel későbbre? – szólalt meg végül, s Móricot elgondolkodtatta a kérdés.

- Köszönöm kérdésed. Mindenekelőtt befejezem a tanulmányaimat. Aztán... majd az élet eldönti, merre fúj.

- Nem vonzz az irodalom? – kérdezett vissza Petőfi, s szemében fellobbant az összetéveszthetetlen tűz.

- Nem vagyok biztos benne, hogy azt a pályát kéne választanom. Csiszolódnom kell még.

- Ha egyszer tudok rajtad segíteni, öcsém, segíteni fogok.

- Úgy legyen! De nem csak értem, érted is, Sándor.

- Köszönöm.

Mindketten felhajtották a bort, s Petőfi elköszönt. Nem akarta túlságosan kihasználni barátja vendégszeretetét. Már így is túl sokat tett érte. Még intett egyet az ablakban álló Jókay- nak és eltűnt a város ködében.

Móric aggódva nézett barátja után. Próbálta marasztalni éjszakára is, de Sándor büszkesége csak a vacsorát engedte elfogadni. Egész idő alatt azon gondolkozott, vajon mivel fogja neki meghálálni a szolgálatot, ha igazi értéket nem fogad el. Lehajtotta a fejét, és szemei megállapodtak néhány sárga papírlapon. Néhány hónapja, írás helyett öltöttek eszébe a képek. Tisztán emlékezett arra az éjszakára. Aznap kezdte el írni a Zsidó Fiút. A történet sehogy nem akart beindulni, így rajzolgatni kezdett, és az egyik papíron, a keze alatt megjelentek Petőfi elnagyolt arcvonásai. Csak rá kellett néznie a skiccre, és azon nyomban tudta, mit fog adni Sándor baráti szolgálatáért cserébe.

Azon nyomban nekilátott, vásznat feszített aprócska keretre, színeket kevert. Feketét, sárgát, violát, pirosat. Három napon keresztül mindent kizárt, csak a képre, és az emlékeiben élő életvidám Petőfire koncentrált. A negyedik napon elkészült az olaj miniatűr, Sándort ábrázolta, frakkban. Jókay elégedett volt a képpel, s remélte, hogy elnyeri Petőfi tetszését is.

Nem kellett soká várnia a válaszra, Petőfi még a héten visszahozta a lemásolt művet. Móric kedélyesen fogadta, rögtön megkínálta étellel, itallal. Ő maga is fogott egy pohár vörösbort, és leült Petőfivel szemben. Faggatni kezdte. Van-e munkája, milyen színművet szándékoznak a városban előadni, és legfőképp, mit gondol a lemásolt drámáról?

- Nos, barátom, minden kétséget kizáróan jó irányba fejleszted írói mivoltod.

- Ezek szerint megfelelő?

- A pályázatra? Mindenképpen.

- A hibái?

- Nem mondom, hogy nincs még nagy út előtted, mint ahogy előttem is ott van, de a prózaíró tehetség ott van benned, és a jó úton haladsz. Egy jó író, költő a környezetének a visszhangja. Ha valami változik, akár a közéletben, akár a politikában, akár a magánéletben, arra a verseink által mi magunk válaszolunk. Ezért fontos, hogy mindig járj nyitott szemmel és tanulj. Nem csak a jó pap, de a jó író is holtáig tanul.

- Ezt megfogadhatom.

- Tedd azt. Én is sokat köszönhetek ennek az ars poeticának.

- Én meg neked köszönhetek sokat Sándor bátyám. Ezért is szeretném meghálálni a segedelmed. Mielőtt tiltakoznál, egy egészen értéktelen dologra esett a választásom. Szinte csak egy karc, egy ficka, s ha nem nyeri el tetszésedet, akár tűzbe is vetheted.

Jókay egészen félve nyújtotta át a miniatúrát, holott érezte, hogy egészen jól sikerült. Volt már olyan jó festő, hogy meg tudja állapítani saját munkáiról, mikor érnek valamit, és mikor nem. Petőfi óvatosan a kezébe vette, és kihajtogatta az aprócska, rongyba csavart festményt. A szája nevetésre húzódott a lila, sárga gombos frakk láttán, de a szeme megcsillant a meghatódottságtól.

- Igazán nagy művész vagy...kisöcsém!

- Akkor hát tetszik?

- Hogy tetszik-e? Nagyon eltaláltad a figurám, Marci. Bár, azért lehetnék vidámabb is.

- Vidámabb? A nagy Petőfi? Emlékezz vissza Sándor, milyen volt Pápán. Senkit nem engedtél a közeledbe.

- Valahogy mégis barátok lettünk, Jókay.

- Szeretem azt hinni, hogy kivívtam a barátságod.

- Hát, ha eddig nem is gondolkodtam ezen, most biztos kivívtad öcsém.

Nagy gonddal visszacsomagolta a festményt, és bedugta a batyujába. Jókay is érezte, hogy itt az idő a búcsúra, de nem szívesen engedte el Petőfit. Ki tudja, merre sodorja a sors legközelebb, s mi lesz vele? Összehozza-e őket még?

- Ne aggódj értem, kisöcsém – mondta Petőfi, mintha csak megérezte volna Móric ki nem mondott gondolatait. – Most már tudom a címed, írni fogok neked.

- Csakugyan megtennéd?

- Egy ilyen barátnak, mint te? Bármit.

- Isten veled, Sándor. A mielőbbi viszontlátásra.

- Minél előbb, Móric. És ne feledd, írj. Prózát. Minél többet!

Kelt; 1843 márciusának 8. napja

Drága barátom!

Ma megtettem a nehéz lépést, s benyújtottam a Zsidó Fiú-t az Akadémiához. Bizony, eddig tartogattam, olvasgattam, mert nem bíztam benne, hogy megállja a helyét. De tegnap megtalált egyik leveled, és elszégyelltem magam. Ha Petőfi Sándor lemásolta, mert érdemes műnek tartotta, akkor én, Jókay Mór – rávettél a névre, kedves barátom, és bevallom, egyre jobban hangzik az én fülemnek is – miért kételkedjem?

Megmérettetem, s ha eredménytelenül is, nem fogok keseregni, hisz Buda várát sem egy nap alatt építették. Agyam telis-tele van új ötletekkel, festeni valóm is akad bőven.

Sziporkázol kedves barátom, Pesten a helyed! Bármelyik napilap szívesen, tárt karokkal fogadna. Tudom, és érzem, hogy szívesen is mennél. Mi tart hát vissza? A vándorszínészi lét? De hiszen költő vagy, Petőfi! A magyarok költője. Lásd be, és indulj, mihamarabb.

Addig is maradok szeretettel,

Jókay

Kelt; 1843 novembere

Kedves Öcsém!

Hallottam a sikered. Azért írok most neked, mert tudom, a sima dicséret téged inkább elkeserít. Pedig tudd meg, egy Akadémiai dicséret engem is a magasokba repítene.

Mennék én Pestre drága barátom, de nem vonz a nagyvilági élet. Célom, hogy felvirágoztassam irodalmunkat, hogy megműveljem anyanyelvünk, de hogy ezért eladjam a lelkem az ördögnek? Nem. Tisztán szeretném mindezt elérni, s nem feláldozni magam a cenzúra oltárán.

Kérve kérlek, tájékoztass hogyléted felől, s arról, hogy haladsz irodalmi munkásságoddal. Mindig szívesen olvasok tőled.

Barátod,

Petőfi

1845.

Egyre nagyobb híred van, barátom. Nap mint nap több lapban látom a Jókay Mór nevet, s nekem dagad a mellem a büszkeségtől, hogy ismerem, és hogy barátja lehetek.

Hogy telik sorod ügyvédbojtárként? No hiszen, badarságokat kérdezek, az irodalomból is megélnél. Bizonyítottál, öcsém, csak remélni tudom, hogy magad előtt is.

Gyere fel Pestre. A Divatlap jól megy, sok ember fordul meg azokban a körökben, ahol én is. Bemutatnálak nekik szívesen. Meg aztán ügyvéd is van itt annyi, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni. Jó sorod lenne öcsém. Gondold meg.

Baráti üdvözlettel,

Petőfi

Drága barátom!

Jó hírekkel szolgálhatok. Nem leszünk már soká ennyire távol. Leveled épp akkor érkezett, mikor elfogadtam egy állást a fővárosban. Való igaz, ha nem lett volna rá lehetőségem, leveled tán akkor is meggyőzött volna, s hátrahagyva mindent, utaztam volna Pestre.

Így nyugodtabb vagyok, s a megélhetésem felől sem kell aggódnom. Bár, mint ahogy írtad, feladhatnám jurátusi munkám, s az írásnak szentelhetném minden napom, de így is boldogan telnek mindennapjaim.

Kettőnk közül még mindig a te neved ér többet, és örülök, hogy a Pesti Divatlap segédszerkesztője még egyáltalán emlékszik rá, hogy ki az a Jókay.

Bocsáss meg, Sándor, ez igazán feddésnek hangzott, pedig csak ki akartam fejezni örömöm aziránt, hogy végre rendes állásod van, s olyan rangba helyezkedtél, mely hozzád illik.

Költözködés közepette mindig elveszítem azt a fajta mélyről jövő közvetítő képességet, mely sokak szerint minden író sajátja. De nem izgulok emiatt, az új környezet majd visszahozza, s remélem többet is ad majd annál, ami volt.

A mielőbbi viszontlátásig, barátod,

Jókay Mór

Kint már szürkület volt, de benn a szobában az asztal fölött gyengéden pislákolt az olajlámpás. A konyhában egy asszony sürgölődött, s bosszankodott a szobából beszivárgó füstön. Az asztal melletti két karosszékben két férfi pipázott.

- Amondó vagyok, mindketten megvalósítottuk azt, ami néhány éve még csak álomkép volt – szólalt meg a fiatalabbik.

- Igen ám, de meg is kéne ezt tartani. Sőt, fejlődni kell. Emlékezz, mit mondtam neked néhány éve Kecskeméten, Jókay. A világ változik, ezért nekünk is változnunk kell.

- Nagy igazság ez Sándor, de nem lehetne, hogy egy percig csak álljunk, és élvezzük a jelent?

- Mit élveznél a jelenben? – kérdezte kissé meghökkenve Petőfi.

- Én, hogy első regényem sikerre vittem, és még sok más írást, s hogy most teljesen az írásnak élhetek. És te, barátom, hogy van egy takaros feleséged, emellett elismert és ünnepelt költő vagy.

- És mi van az eszmékkel, öcsém? Nem te mondtad talán, hogy nem adnád el a lelked a cenzúra ördögeinek?

- Nem is én. Soha! A legjobb szórakozás, mikor néhanapján egy játékos szóképpel kicselezzük az erkölcsös irodalom szigorú őreit. Aztán valamikor nincs is szükség rá. De úgy látom a te szabad lelkednek ez a korlát is maga a börtön.

- A rendszer a börtön, Jókay. Hogy a magyar ember szinte már nem is magyar.

Jókay elgondolkodva fújta ki a pipafüstöt, s a két barát jó ideig nem szólt semmit. Petőfi, mert nagy eszmék, rendszeralkotó ötletek keringtek körülötte, Jókay pedig csak nem akarta megzavarni a költőt gondolatmenetében. Időközben kialudt a pipája, s ötletet is kapott egy újabb elbeszéléshez. Csendesen felállt, kitisztította a pipáját, majd az ajtóhoz indult.

- Máris megy? – szólt ki a konyhából az asszony.

- Támadt egy új ötletem, muszáj leírnom. Fenséges volt a vacsora, köszönöm.

- Ha bármire szüksége van, csak kopogjon. És az isten szerelmére Móric, vigyen magával pogácsát. Az Aranysas mindig túlzásba viszi a törzsvendégek ellátását.

- Igenis, asszonyom – hajolt meg Júlia felé tréfásan Jókay.

Júlia hangjára Petőfi is feléledt a mélázásból, s boldogan nézte, ahogy felesége pogácsát csomagol az egy ajtóval arrébb lakó barátjának. Nála kedvesebb teremtést igazán nem találhatott volna.

- Öcsém, holnap gyere a Pilvaxba. Van néhány dolog, amit feltétlenül meg kell vitatnunk – szólt Petőfi a távozó Jókay után.

- Ott leszek a szokott időben – bólintott Mór, s becsukta maga mögött az ajtót.

- Nála rendesebb embert keveset ismerek, de nem érzi még a dolgok súlyát – szólalt meg Petőfi, mikor Jókay léptei elhaltak a folyosón.

- Túl szigorú vele. Jól és sikeresen ír. Igaza van, miért ne élvezhetné az életet? Aggódni ráér később is – vélekedett Júlia asszony.

- De mi van, ha a „később" túl közel van? Csak azt szeretném, ha látná, ha figyelne.

- Legyen vele türelmes, Sándor.

Eközben a másik szobában Jókay tolla folyamatosan sercegett a papíron. Csak azért áll meg néhány pillanatra, hogy harapjon a pogácsából. Úgy dolgozott, mint egy megszállott. Ujjai írták a szavakat, közben szája némán ismételte őket, hogy aztán a mondat végén újra elismételje őket, immáron egyben.

Arról vette észre, hogy teljesen besötétedett, hogy már hunyorogva sem lát semmit. Meggyújtott egy olajmécsest, s felakasztotta a szoba közepén lévő kampóra. Körbenézett a szobában. A berendezés úrias, meleg van, bőségesen vacsoráltak, van miről írni.

- Petőfinek ez egyszer nincs igaza. Bőven van miért örülni. És ezek az idők azok, mikor felesleges a jövő miatt aggódni. Élvezzük a jelent. Írjunk a jelenről.

Visszaült az asztalhoz, s újabb adag papírt vett elő. Tollát tintába mártotta, de nem tudta, hogy kezdje az újabb eszmefuttatást, ezért inkább felállt, az ablakhoz sétált, s a homályos utcát figyelte. A szállingózó hó egy idő után meghozta az ihletet.

1847 decemberével hideg tél kezdődött. A fővárosban és vidéken egyaránt...

Jókay írt, és írt, míg le nem csukódott a szeme. Aztán álmodott. Még nem tudatosult benne, de egy regény kezdett körvonalazódni az ötletből. Egy olyan regény, ami 1885-ben jelenik majd meg, de hol van az még! Most még csak 1847 ébredt egy havas reggelre.

Jókay megállt az utcán a Pilvaxszal szemben. Egy ideig nézte az épületet, a nagy betűket, melyek azt hirdették, Pilvax kávéház. Azon gondolkodott, vajon miért pont ez a kávéház lett az értelmiség központja.

Megborzongott egy hűvös fuvallattól, és megindult a bejárat felé. Benn lerázta bundájáról a vizet és a havat, majd szemével Petőfi jellegzetes alakját kereste.

Hamar meg is találta. A költő szokásától eltérően egyedül ült az asztalnál, és épp maga elé bámult. Meglehetősen furcsa volt ez a kép Jókay számára, aki általában férfiakkal vitatkozva vagy újságot olvasva talált barátjára.

- Elég szokatlan a mai nap – jegyezte meg rögtön, amint odaért, és helyet foglalt Petőfivel szemben.

- Miből gondolod? – kérdezte Petőfi.

- Petőfi magányosan egy asztalnál a Pilvaxban? Ilyen még nem volt.

- Számtalanszor megtörtént már – hessegette el Jókay rossz érzéseit Petőfi. – Csak épp most már te is a társaság teljes jogú tagja vagy, senki nincs már, akit bemutathatnék, szerkesztő úr.

- És az újak?

- Újak? Mi vagyunk az ifjak, barátom. Hol van még a következő nemzedék! De pont erről akartam veled beszélni. A Tízek Társaságának és az Életképeknek a fontosságáról és szemléletéről.

- Sándor. Én értelek, s tudom, hogy mit akarsz elérni, és hogy ki akarsz törni a cenzúra általi korlátokból. Közülünk mindenkinek ez a célja, s többé- kevésbé a lappal elértük azt a szintet, amit még megengedhetünk magunknak.

- Nem, kisöcsém. Nem erről van szó. Cselekednünk kell. Érzem, hogy lassan elérkezik az az idő, amire vártunk, és akkor azonnal reagálnunk kell rá. Erre kell felkészülnünk. Hamarosan...

- Petőfi, én szeretnék neked hinni, de nem szeretnék kockáztatni. Szerkesztő vagyok, most már van veszíteni valóm.

- Mi a veszíteni valód, Jókay? A legnagyobb veszteség, ha elveszíted a hited és az eszméidet. Kérlek, ezt ne tedd. Túl jó barát vagy ahhoz, hogy így fordíts hátat.

Jókaynak nem esett nehezére hinni Petőfi megérzéseiben, de neki is megvoltak a sajátjai. Könnyebb volt ezeket leírni. Keserédesen telt el a tél, az újév tavasza pedig elhozta azokat a híreket, amiket Petőfi megjövendölt.

Jókay újra hitt az ügyükben, s a reformok megfogalmazásával megformálódott benne az irodalmi cél mellett a politikai is. Ott volt, mikor befutott a bécsi forradalom híre a Pilvaxba. Azon a napon egy teljesen más Petőfit is megismerhetett.

Az ő szívét is vakmerő bátorság töltötte el a hír hallatára, de a forradalmár Petőfi egészen más volt. Fűtötte belülről az öntudat, a hazaszeretet, de kívülről csak hűvös nyugalmat lehetett rajta látni.

Az ő oldalán került Jókay is az események közepébe, főszereplője lett egy ország jövőjét megváltoztatni próbáló törekvésnek, talán még Magyarország történelmének is.

Persze, ahogy az események forogtak, nem volt ideje ezen gondolkodni. 1848. március 15-e, Jókay Mórnak nem csak mint ifjú írónak, szerkesztőnek, de mint fiatal férfinak is sokat jelentett.

- Jókay! – A nagy tömegben a megszólított hirtelen nem is tudta, merre keresse a hang forrását. – Jókay. – Vasvári Pál végre odaért az író mellé, és így már hallották egymás szavát.

- Merre megyünk, Vasvári?

- A Nemzeti Színházhoz! Megnézzük a Bánk bánt!

- Ekkora tömeggel? - kérdezte Jókay, de kérdését már senki nem hallgatta.

Igaza lett végül, az előadás felbomlott, a tömeg nem tudta, mit is akar. Ekkor érezvén saját szerepének súlyát a zűrzavarban, fellépett a színpadra, derékig sárosan, és összetalálkozott Laborfalvi Rózával.

Végzetes pillanat volt az, mikor a művésznő saját kokárdáját tűzte Jókay mellére. Végzetes Jókaynak és szintúgy Petőfinek is.

Egy barátság fenntartása akkor a legnehezebb, ha az egyik fél nem támogatja a másikat. Petőfi mindent megadott Jókaynak, amit eddig is, de a Laborfalvi Róza iránti szerelmét nem tudta megérteni.

Jókay próbálta fenntartani a régi meghittséget, még mindig bátyjának tekintette Petőfit, ezért társszerkesztői posztot adott neki.

Az idősebb költő büszke volt barátjára, aki öntudatára ébredvén, eldobta nevéből a nemesi rangot jelentő ipszilont, és Jókai Mórrá változott. Az után a március után azonban soha nem lett olyan a barátságuk, mint előtte volt. Mindketten a maguk útját járták.

Egy olyan barátság szakadt meg azon a tavaszon, ami már soha nem állt helyre. 1849-ben Petőfi Sándor eltűnt, és soha nem került elő. Jókai ettől egy kicsit megroppant, de megtalálta a módját, hogy vezekeljen, és legfőképp lerója tiszteletét a nemzet költője előtt.

Szobrod előtt állok: beszédét hallgatom.
Mert beszél a szobor, csak érzék kell hozzá, amely meg tudja hallani, mit?
Az érc lát, a kő érez, ha emberi alakot öltött.
E szobrot egy nép szerelme teremté, s amit a szerelem hoz világra, annak élete van. S ha szülője halhatatlan, szülötte is az lesz.
Ötven év múlt el azóta, hogy szavad felhangzott: Talpra magyar! s még mindig hangzik.

(Jókai Mór Petőfi Sándorról)