Bementünk a zeneszobába a tündérkém pedig a könyvtárba. Annyira utána akarok menni! Elkéredzkedek a többiektől és Chim chim után eredek. A magas polcok útvesztőjében sétálgatok , amikor lekapcsolódnak a fények. Mindenhonnan zavart suttogások hallatszanak. Behunyom a szememet. Nem találom őt. Talán már nincs itt. Amint erre gondoltam halk nyögéseket kezdtem hallani. A hang irányába mentem telefonom zseblámpájával. Amikor a hang forrásához értem megdöbbentem. Jimin volt az összegömbölyödve halkan suttogott olyanokat hogy: ne! És kapcsoljátok vissza. Nagyon megriadt. Megfogtam az apró kezét és futva indultunk meg a kijárat felé. Jó érzés megvédeni őt. Fél úton újra összegömbölyödött. Pánikrohamot kapott. Menyasszonypózban felkaptam és kirohantam vele az udvar egy eldugott helyére. Leültettem egy termetes tölgyfa mögé, a hátát a törzsének döntöttem. Könnyek folytak az édes arcocskáján. Hangosan zihált. Szemeit nem merte kinyitni. 

-Cssss...Már vége. Minden rendben. Csss, cssss. 

-Vége?-Szólalt meg halkan.

-Igen, vége.-Aztán elkezdtem letörölni a könnyeit. Csillogó szemekkel nézett rám. Megnyaltam az ajkaimat. Megcsókoltam a kis csodát. Lassan csókoltam, a derekánál fogva közel húztam magamhoz. Ő a tarkómra rakta a kezét. Az egyik kezemet a combjára tettem. Lassan váltunk el.

-Miért?-Kérdezte.

-Mert kedvellek.-Mondtam.-Aztán előhúztam három dobókockát a zsebemből.-De sajnos ezt most el fogod felejteni.-Elkezdtem hipnotikusan játszani a kockákkal a kezemben. Ez az én képességem. Hipnotizálok másokat. Egyesek ijesztőnek tartják, de nekem tetszik ahogy félnek tőle.

Lassan, tagoltan mondtam a szavakat, miközben ő a kezemet figyelte.

-Most elfelejted a csókunkat, és hogy azt mondtam, kedvellek. Csak arra fogsz emlékezni, hogy kihoztalak a sötétből.-Feldobtam a kockákat bravúrosan megpörgettem őket. Visszahelyezte a zsebembe a kockákat és csettintettem egyet, hogy a picikém kizökkenjen a hipnózisból. Ki kellett törölnöm ezeket az emlékeket. Nem hiszem, hogy úgy érezne ahogy én. Lassan megdörzsölte a szemecskéit.

-Kö-köszönöm Kook, hogy kihoztál a könyvtárból. 

Összeborzoltam a haját és nevettem egy kicsit, ezzel leplezve a zavaromat.

-Mire jók a barátok?

-Barátok?-Csodálkozott.

-Mhm, barátok.

Aztán felpattantam és rohantam vissza próbálni a bandámmal. BTS ez a nevünk. Már most több rajongónk van mint Justin Biebernek. Leginkább csajok. Tetszik, ahogy összesúgnak amikor a skacokkal vonulunk a folyosón. Már kész kis fandomunk van, pedig ez csak a suli első napja. Még mindig zavarosan ver a szívem. Örülök, hogy megcsókoltam őt, de ugyanakkor bűntudatom is van mert hipnotizáltam Jimint. De az ő érdekében tettem. Ha emlékezne a csókunkra, az csak mindent összekuszálna. Nem tudom, hogy az iskolában másnak is van-e valami hasonló reje mint nekem. Kicsit egyedül érzem magamat. A húrok közé csapok, hagyom hogy a zene elmossa a gondolatomat. Elpróbálunk pár számot én pedig visszamegyek a szobánkba. A 4-es a miénk. A balszerencse jele. (Ha valaki nem tudná, Koreában a négyes balszerencsés jel mert a kiejtése hasonlít a halál szóéhoz) Belépek az ajtón. Jimin az ágyán ül egy halom könyv tetején. Nem figyel rám. Odalopakodok és fölé hajolok. Kíváncsi vagyok, hogy mit olvas:

A sötétségtől való félelem kollektív, ösztönszintű élmény, nem kellenek hozzá rossz tapasztalatok. A gyerekek agyát arra huzalozta a természet, hogy egy ponton maguktól, mindenféle sugalmazás nélkül elkezdjenek rettegni tőle. Igaz, maga az elnevezés is csalóka, hiszen nem a sötéttől félnek, hanem attól, amit a sötétség (szerintük) elrejt. Bármi is van a sötétben, nem látjuk, az viszont jó eséllyel lát minket. A sötétség egészen az elmúlt évszázadokig a veszélyt jelentette, a félelem pedig a motivációt, hogy tegyük meg az óvintézkedéseket. A világ változott, a maroknyi törzstől eltekintve biztonságba zárt minket a civilizáció, de az evolúciós ösztön ettől még maradt – valószínűleg évszázadok kellenek ahhoz, hogy megszülessenek az első gyerekek, akik már nem félnek. Mint minden pszichológiai zavarnak, természetesen ennek is van neve: niktofóbia . Ezt azonban csak akkor használják a terapeuták, ha a félelem rendszeres, bénító és hatással van a mindennapi életre

Halkan felhorkant:

-Nem kellenek hozzá rossz élmények mi? Maguktól elkezdenek félni?-Ökölbe szorítja a kezét. Aztán felhúzza a pólóját és egy hosszú ronda, rózsaszínes heget néz. Lassan megérinti és felszisszen a fájdalomtól. 

-Szia Chim chim.-Köszönök vidáman.

Ő zavarba jön és a takarója alá söpri a könyveket. Felpattan és lassan rám emeli a tekintetét.

-Mennyit láttál?

-Csak most jöttem.-Füllentem.-Miért, látnom kellett volna valamit?

Kicsit megnyugszik ennek hallatán. Mosolyog egyet és legyint. 

-Tudod gondolkodtam ezen a barát dolgon és örülnék ha a nagy és erős Jungkook a barátom lenne.-Mondja üveges szemekkel.

-A nagy és erős Jungkook is örülne ha a kicsi káromkodó törpe a barátja lenne.

-Anyád.

-Köszöni szépen jól van.-Válaszolom nagy mosollyal a számon. A tündérem már jól van és ez a lényeg.

-Kérdezhetek valamit?-Mondom bizonytalanul.

-Kérdezhetsz csak nem biztos hogy válaszolok is.-Mondja flegmán.

-Mi volt az a könyvtárban?

-Miért, mennél és szétkürtölöd mindenkinek?

-Miért tenném?

-Mert az előző barátom ezt csinálta.

-Bízz bennem, én nem fogom ezt tenni.

-Akkor sem akarom elmondani.

Nem firtattam tovább. Ez egy kínos téma a szőkeségnek. De érzem a ki nem mondott szavakból, hogy a sebhelyének is köze lehet ehhez. De ami fontosabb: barátok vagyunk. És ami a legeslegfontosabb: az előbb megnyílt nekem. Innentől csend volt közöttünk, csak akkor szólaltunk meg, ha valamelyikőnk fingott és gratuláltunk neki vagy megdobtuk egy párnával. Néhány órával később elnyomta Jimint az álom. A dobókockákat forgattam a kezemben. Nem. Pár pillanatig megfordult a fejemben, hogy ezeknek a segítségével kiszedem belőle az igazságot, de az túl kegyetlen lenne. Fekszek az ágyamon és hallgatom a szuszogását. Hirtelen elkezd nyögni, kapálózni és egyenetlenül kapkodni a levegőt. Gyorsan felpattanok a fekhelyemről és a feje mellé guggolok. Hangosan szólítom őt.

-Jimin! Kelj fel! Park Jimin kelj fel!

A drágámnak felpattannak a szemei és a nyakamba borul. Hangosan zokog. A mai nap már másodszor. Szorosan ölel engem. Aztán lassan rám néz, a szemeiben elképesztő félelem tükröződik.

-Miért nem hagy nyugodni engem? Miért tér vissza újra és újra?

-Ki tér vissza?

De nem kaptam választ mert elájult. Sütött belőle a hő. Nagyon lázas. Mély levegőt vettem, levetkőztettem a törékeny kis tündérkét és befektettem őt egy kád hideg vízbe. Az arcát nézem. Hogy tud ilyen édes lenni? Kitől félhet ennyire? Honnan van a sebe? Összeráncolta a homlokát és lassan kinyitotta a szép szemeit. Az első mondata sokkal durvább volt, mint gondoltam:

-Jungkook menj ki a fürdőből!

Gyorsan kisprinteltem a szobából. Fél perccel később köntösben lépett ki a szőkeség. 

-Ez mire volt jó?-Vont kérdőre.

-Lázas voltál. Azt hittem, hogy megfősz egy ültő helyedben.

-Aha. Legközelebb kérlek, inkább ruhástól dobj a vízbe, oké?

-Oké, oké megígérem.-Mondtam nevetve, de már az ő arcán is volt egy halvány vigyor.

-De erről senkinek egy szót sem, oké?

-Ígérem, ígérem.

Összevigyorogtunk aztán a szőkeség ismét átváltott flegmába és elment aludni. Én pedig néztem ahogy alszik? Jár edzőterembe vagy nála a kockás has természetes adottság? És miért ezen jár az agyam? Remélem soha többet nem álmodik rosszat. Aztán elaludtam én is.

Tudom tudom nagyon király vagyok, két rész egy nap. na ki kíváncsi már Mochi szupererejére?

Hupsz, spoilereztem 🤭😇😌

Voteokat kommenteket szívesen fogadok

Annyeong :3