- Lenyugodtál? - sétáltunk egymás mellett nem túl messze a munkahelyemtől.

- Nagyjából.. - csúsztatta bele a kezét az enyémbe, a járdát figyelve.

- Hát, akkor hogyha minden rendben van, akkor nekem vissza kellene induljak dolgozni. - szorítottam megy egy kicsit a kezét.

- De te mondtad hogy van időd. Ne próbálj meg itt hagyni. Majd elindulunk hogyha itt az idő. - biggyesztette ki az alsó ajkát mint egy kisgyerek.

- Rendben. - sóhajtottam egy kicsit.
- De akkor legalább üljünk le mert már fájnak a lábaim. - húztam oda az egyik padhoz és le is ültünk.

- Minek hordasz akkor magassarkút. Vedd le. - karolta át a vállamat hátra dőlve.

- És akkor legyek mezítláb? - vigyorodtam el a szarkasztikus kérdésemen, keresztbe téve a lábaimat.

- Oda adom az enyéimet. Kicsit nagy lenne rád, de jobb mint hogyha ezek feltörték a lábaidat. - mutatott a lábamon lévő cipőkre.

- De akkor meg te leszel mezítláb. Amúgy is hogy jöttél el egészen ideáig. Nem mintha baj lenne hogy eljöttél meglepni, csak érdekel. - emeltem meg az egyik szemöldökömet, a szemeibe nézve.

- Lábbusszal jöttem. - nevette el magát egy kicsit.
Azonnal elkerekedtek a szemeim, mivel elég messze dolgozok a lakásunktól.
- Ne nézz már így. - tette az egyik kezét a szemeim elé.
- Nem fáradok ki olyan gyorsan.

- De- - kezdtem volna bele, de a keze a szemeimről a szám elé csúszott.

- Nincs semmilyen de. - vette el a kezét, majd lehajolt és elkezdte levenni a cipőit.

Felállt, azonnal letérdelve elém, levéve a cipőimet, az övéit pedig azonnal fel is helyezte a lábaimra.

- Így már mindjárt jobb. - kelt fel a földről egy mosollyal az arcán.

- Ezt nekem kellene mondanom. - kuncogtam el magam, a fejemet fogva.
- Na de mostmár tényleg induljunk meg visszafelé. - néztem le a telefonom kijelzőjére.

- Miért akarsz ennyire vissza menni? Ahhoz a rókához akarsz visszamenni mi? - figyelte az arcomat szúrós szemekkel.

Az arca ki volt teljesen pirulva, de nem tudtam eldönteni hogy azért mert mérges vagy valami más miatt ilyen.

Óvatosan felálltam, megfogtam az arca két oldalát, majd összetettem a homlokunkat.

- Teljesen fel vagy forrva. Rosszul érzed magad? - kérdeztem távolabb lépve tőle, de a kezeimmel tovább tartottam, hogyha összeesne akkor ne essen a földre.

Erősen belekapaszkodott a karjaimba, a fejét pedig lehajtotta a mellkasomra, nehezen lélegezve.

- Yoongi?! - emeltem meg egy kicsit a hangomat pánikolva.
- Az Isten szerelmére mondj már valamit kérlek. - kérleltem, megragadva a telefonomat.
- Hívom a mentőket. - könnyeztem be egy kicsit a pánikolás miatt.

- Ne! - emelte meg hírtelen a hangját és a fejét.
- Nem mehetek kórházba. Csak menjünk haza.. kérlek.... - törölte le hüvelykujjával a szemem sarkában lévő könnyet.

- Csak had hívjam fel a főnökömet hogy nem tudok bemenni.. - tárcsáztam is a számat, ahogy Yoongi lehajtotta a fejét a vállamra.

Elmagyaráztam neki a szituációt, és megengedte hogy haza vigyem, és otthon maradjak vele, mondván hogy semmi értelme nem lenne vissza menjek. Hogy inkább legyek mellette nehogy legyen valami.

- Gyere Yoongi. Menjünk az autómhoz, visszamegyek, összeszedem bent a cuccaimat és már mehetünk is haza. - simogattam meg a hátát gyengéden.
- Tudsz sétálni, vagy vigyelek? - ajánlottam fel neki az utóbbit, mivel nem akarom hogy elájuljon nekem itt az utca közepén, meg mert tudom hogy nem nehéz. Sőt, kifejezetten könnyű ahoz képest hogy mennyit eszik.
Gyorsan eltettem a telefonomat az oldaltáskámba.

Nem válaszolt semmit csak jó szorosan kapaszkodott bele a vállaimba, majd a hátamhoz ment, át véve tőlem a táskát.

Berogyasztottam egy kicsit a térdeimet, ő pedig azonnal felmászott a hátamra, átölelve a nyakamat az egyik kezeivel, én pedig megragadtam a combjait és kiegyenesedtem, már el is indulva.

Kitől kérhetnék segítséget, hogy elmondják hogy mi baja van?..