Ide is jövök, hogy hirdessem a magam és a sulimat.

HIRDETÉS KÖVETKEZIK: A Kossuth Lajos Evangélikus Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Pedagógiai Szakközépiskola oldalán megtaláljátok az enyémet és még mások művét is. HIRDETÉS VÉGE *Ne, hogy komolyan vegyetek! Csak viccelek.*

*De jó szponzora lennék a saját sulimnak.* Na, mivel én egy "csodás" suliba járok, ami evangélikus. Így mivel a reformáció idén ünnepelte ötszázadik évfordulóját. Emiatt versenyt hirdettek itt Miskolcon, és így születet eme történet. Gondoltam kirakom ide, hátha tetszik valakinek. Jó olvasást!

Fáradtan sétálok ki az iskola kapuján. Miközben azon merengek, hogy is fogom megcsinálni azt, amivel megbíztak. Nem lesz egyszerű dolgom, ezt már az elején mikor elvállaltam tudtam. Információkat kell gyűjtenem Luther Márton életéről. Azt se tudom, hol kezdjem. Persze információ morzsáim vannak, de az nem elég. Elindulok közben a buszmegállóhoz. Keresek az interneten vagy menjek el a könyvtárba? A neten fent van minden.

­­***

Bemegyek a szobámba, miközben megszabadulok a táskámtól. Leülök a laptopomhoz és elkezdek keresgélni. Megtalálom a 95 pontját. Jegyzetelni kezdek.

Az idő lassan vánszorog, ő nem siet sehova sem. Én viszont egyre álmosabb és álmosabb leszek. Apránként elnyom az álom, úgyhogy fel sem tűnik és máris az álmok mezejére léptem.

Érzem, ahogy forog velem a világ, miközben zuhanok valahova. Esés közben feltűnik, hogy körülöttem órák ketyegnek visszafelé. Olyan érzés ez, mintha vissza mennék az időbe. Talán ilyet érezhetett Alice is abban a mesében? Én nem akarok össze menni, majd újra megnőni. Hirtelen egy erős fénytől elhomályosul minden.

Egy nagy puffanással érkezek a földre. Óvatosan felnyomom magam a kezeimmel, de egy hirtelen bele hasító fájdalom érzet miatt össze csuklok, és újra a földön találom magam. Hátamra gördülök, ami valamiért nem megy könnyen. Hátamra fordulva, mint egy bogár úgy fekszek a hideg... Min is fekszek tulajdonképpen? Hol is vagyok? És mik ezek a ruhák rajtam? Végig nézek magamon, ez valamilyen ruha. Ilyet már láttam. Ilyet viseltek az 1500-as években a nemesebb emberek. Ülőhelyzetbe, tornázom magamat, ami nehézségek árán, de sikerül. Körbe nézek, hogy hova is kerülhetem. Egy macskaköves úton ülök, amit félkörbe ölelnek a házak. Felállok és közben le is porolom a ruhámat. Eközben észre veszek, egy jegyzetfüzetet mellette egy tollat, ami az enyém. Felveszem és még mindig értetlenül forgok körbe, mint egy elveszet gyermek, aki anyját keresi a tömegben. Ha itt forgok továbbra is nem fogok előrébb jutni a meg nem válaszolt kérdéseimmel szemben. Kisétálok a két ház közül és egy főtére jutok ki. Gondolom, hogy az lehet, mivel sok ember sétálgat a szépen felsorakozott bódék között. Én is elindulok, hátha megtudhatom hova kerültem, de az lenne a legfontosabb, hogy milyen évet írunk. Sétálgatok az emberek között. Páran rám köszönnek, mások végig néznek rajtam. Én is hasonlóan teszek. Nem tudja lekötni a figyelmemet a sok áru. Valamiért csak megyek előre, mintha célom lenne. Pedig azt sem tudom, hogy hol vagyok. Szorosan ölelem magamhoz a jegyzetfüzetemet, mintha az adhatna nekem egyedül oltalmat. Lassan kitipegek a főtéről és egy hosszú, üres utca néz velem szembe. Nem állok meg, így tehát tovább indulok egyenesen előre. Nincs bennem egy csepp félelem érzett, pedig ilyenkor egy másik ember rég bepánikolnak és futkosnak körbe-körbe, mint a fejét vesztett tyúk. Nekem ez a megoldás nem tűnne ésszerűnek. Hisz akkor kitudja minek fognak gondolni az emberek. Gondolataimból az térit vissza, hogy az utcának vége van és egy épület előtt találom magam. Körbe járatom a tekintetemet, s megpillantok egy férfit. Közép magas termet, göndör barna haj. Fekete színű csuhát visel és olyan, mintha kiszögelne valamit arra az ajtóra. Álljunk meg egy percre. A ruha, ami rajtam van, ahogy az emberek beszélnek, ez a férfi is olyan ismerős meg ez a hely is itt. Lehet, hogy abba a korba keveredtem ahol ő élt? Csak úgy deríthetem, ki ha beszélek vele. Oda ballagok az idegen férfihez, közben idegességemben elkezdem rágcsálni az ajkaimat. Oda érek mögé. Félve, de megszólítom.

- Jó napot, uram! – pukedlizek egyet. Felpillantok azokba a barna szemekbe, amikben értetlenség csillog.

- Önnek is hölgyem! – néz rajtam végig.

- Ugye ön Martin Luder?

- Igen én vagyok. És magában kit tisztelhetek meg? – jól sejtetem. De most mit mondjak. Nem nyúlhatok bele a múltba.

- Csak egy egyszerű diáklány vagyok. Szeretnék önnel beszélgetni és azután kérdezősködni, amiket elért. Már ha önt ez nem zavarja? – nézek kérlelően a megdöbbent szerzetesre.

- Természetesen nem. De szabad tudnom, hogy miért engem kereset fel?

- Igen, de ezt egy csendesebb helyen szeretném elmondani. Eltudnánk menni egy ilyen helyre? – a férfi csak bólint és elindul a mögötte helyet foglaló épületbe. Utána sétálok, amint át lépem a küszöböt elcsodálkozók a hatalmas boltíves termen. Biztos ez lesz a wittenbergi ágoston rend. Ahova kiszögelte a pontjait 1517.-ben. Most már az időt és a helyet is tudom. Padok között sétálunk, míg el nem érjük az első sort, ahova le is ülünk.

- Akkor hallhatnám? – én csak bólintok és elkezdek neki mesélni. Persze nem az igazat mondom, hogy a jövőből tértem vissza. Amint elmondok neki mindent ő is belekezd a mesélésbe és nem is zavarja, hogy minden egyes szavát papírra vetem.

Az idő szinte elrepült felettünk, ami egyikünknek sem tűnt fel. Az óra harangja behalható még ide is. Tizenegyet üt az óra. Már ennyi lenne az idő? Ijedten állok fel ezzel a tettemmel Luthert is vissza térítem a meséléséből.

- Nagyon sajnálom, de nekem mennem kell. Már így is sokáig maradtam. – szabadkozok, miközben a márvány padlót nézem.

- Semmi baj. Nekem is vissza kell vonulnom. Remélem, eleget segítetem. – én csak rá mosolygok és helyeslően bólintok.

- Igen, nagyon sokat segítet. Köszönöm. – hajolok meg, és már indulok is ki a rendből. Még utoljára hátra fordulok, Luther még mindig ott áll és engem figyel.

- Máskor is szívesen látom önt hölgyem. – ezen, jót mosolygok. Ha tudná, hogy nem is az ő idejében születem, hanem ötszáz évvel később. Nagyon jó volt őt hallgatni. Kilököm az ajtót és kilépek a szabad ég alá. Leszaladok a lépcsőkön, mögöttem az ajtó becsapódik. Elkezdek szédülni és még a fejem is fáj. Ez nem jó, nagyon nem. Elhomályosodik előttem a világ. Érzem, ahogy kicsúszik a lábam alól a talaj.

A sötét utcákon már egyik házban sem égnek a lámpák,de ha egy kicsit tovább megyünk, mégis csak akad, egy ablak ahonnan fény világít ki. Ez az ablak egy kamasz lány szobáját rejti el a nem kívánt tekintetek elől. A szobában sok minden található. Egy ruhásszekrény, könyvespolcok, egy ágy, és egy íróasztal, ami előtt egy szék van. Az asztalon egy szőke hajú lány alussza az igazak álmát. Ki tudja, melyik korban kalandozik éppen. Az asztalon mégtalálható egy olvasólámpa, egy laptop és egy kis jegyzetfüzet, amin egy toll pihen. Az ablakon besüvít az őszi szél. A toll lassan gurulni kezd le a jegyzetfüzetről. Végül a földön köt ki. Mivel a jegyzetfüzeten nincs, semmilyen súly a lapokat felborzolja a szél, így szemünk elé tárulnak a jegyzetek, amiket csak a lány láthatott és mégis itt van. Meg van örökítve a beszélgetés. De ha most ezt a történtet elmondaná a lány. Lehet, sőt biztos, hogy senki sem hinne neki. De ő tényleg ott volt. Látta, átélte, amit senki más nem.

Köszönöm, hogy végig olvastad. Elég kevés novellám van. Legalábbis olyan, amit fel is vállalok, hogy én írtam. Ha tetszet, akkor hagyjál nyomot magad után! Akár egy csillaggal, akár egy kommenttel. További szép napot kívánok mindenkinek! :)