A kényelmes ágy helyett, ezúttal a hatalmas ablak elé telepedtem, háttérzajnak bekapcsoltam a Tv-t és meglepve vettem tudomásul, hogy van Netflix így gondolkodás nélkül indítottam el az Alkonyat első részét, már csak Michael bosszantása miatt is. A hold fénye tökéletes világítást biztosított nekem, így nem törődtem a gyertyák meggyújtásával, csupán egy illatgyertyát gyújtottam meg, ami orgona illatot árasztott magából. Fellapoztam anyu naplóját és a következő naplóbejegyzéshez lapoztam.

1996. június 8

Kedves Naplóm!

Elkövettem azt a hibát, hogy megkérdeztem a nagyszüleimet ismernek-e egy Marcus nevű férfit, aki magas, dús barna haja van és aranyló szeme. Azért azt hozzá tettem, hogy lehetséges valami genetikai betegségben szenved, azért ilyen a szeme. Nem akartam, hogy bolondnak tartsanak vagy valami. Mert nem vagyok az, tudom, hogy nem! Korábban talán megfordult a fejemben, de a Marcussal való találkozás ráébresztett, hogy nem vagyok bolond. De visszatérve a nagyszüleimre, nagyon furcsán reagáltak. Óvatosak lettek és a tekintetük ide-oda cikázott, mint akik attól tartanak, kihallgatják őket.

- Te találkoztál vele? – kérdezte nagypapa fojtott hangon.

Habozva bólintottam, és próbáltam közömbös arcot vágni, pedig szívem szerint kifaggattam volna őket, hogy mit tudnak róla. Ám nem volt szükség faggatózásra, a nagyszüleim maguktól kezdtek el mesélni.

- Azt rebesgetik, hogy azon a férfin nem fog az idő, hogy évszázadok óta itt él és, hozzá kapcsolódnak a rejtélyes eltűnések is – fogott bele suttogva, nagyi pedig sápadtan vetett keresztet.

- Miért micsoda ő? – kérdeztem hiába tudtam rá magamtól is a választ.

- Vérivó pióca – suttogta a fotel karfáját markolva. – Évszázadok óta tartja rettegésben a környéket, arra várunk minden percben mikor fog ránk lecsapni. Rengeteg bizonyíték van rá, hogy ő nem ember, hanem szörnyeteg. Fényképes bizonyítékok.

- Láthatnám azokat a képeket?

- Miért érdekel téged ez ennyire? Jobb lenne, ha nem kevernéd magad veszélybe – szólt rám nagymama. – Biztos valaki mást láttál, hosszú évek óta senki nem hallott a szörnyeteg felől. Nem mutatkozik emberek előtt.

Hajthatatlanok voltak és én nem akartam, hogy gyanús legyek, így bólintottam, mint aki egyet ért azzal, hogy biztos valaki mást láttam. Kimentem a házból és hátra mentem a tyúkokhoz, hogy megnézzem tojtak egy tojást. Nagyiék háza közvetlen az erdő szélén volt, ami kifejezetten tetszett nekem. Mikor végeztem a tyúkoknál átmentem a kecskéhez és a nyuszikhoz. Nemrég születtek a kis nyuszik és nagyon aranyosak voltak.

- Kisasszony – szólított meg ekkor Marcus, én pedig mosolyogva fordultam meg karomban az egyik kis nyuszival.

- Jó újra látni – köszöntem.

- Ahogy önt is. Gondolkodott az ajánlatomon?

- Hát...

- A nagyszülei távol akarják önt tudni tőlem – szólalt meg, én pedig szégyenkezve bólintottam. – És ön mit akar? – kérdezte hirtelen.

- Azt mondják maga szörnyeteg – adtam kitérő választ.

- Úgy gondolja? – nézett a szemembe. – Szörnyeteg lennék?

- Számomra nem – ráztam meg a fejem azonnal, mire Marcus elmosolyodott.

- Akkor jöjjön velem – kérte.

Szívem szerint mentem volna. Habozás nélkül, de mi lett volna akkor a nagyszüleimmel? Szegények biztos megijedtek volna. És mi van, ha összefognak a többi lakóval és megpróbálják megölni Marcust? Nem hagyhattam, hogy miattam ez történjen.

- Nem tehetem – suttogtam és sajgó szívvel figyeltem, ahogy szomorúság költözik azokba a gyönyörű szemekbe.

- Megértem. Holnap este még egyszer eljövök, de utána ígérem többé nem lát, de vigyázni fogok önre, amíg itt tartózkodik – ígérte és felém lépve hihetetlenül lágyan a tarkómra csúsztatta a kezét majd egy puszit lehelt a homlokomra. – Vigyázz magadra Krisztina!

Aztán már ott sem volt...

Este miután a nagyszüleim már rég aludtak, csendben az egész házat át kutattam a Marcust ábrázoló fényképek után és nagypapa dolgozószobájában rá is akadtam egy kis ládikában, aminek szerencsére nem volt lakatja. Zsákmányommal együtt a szobámba mentem és az ágyra telepedve átnéztem a fényképeket. A legelső fotó Reneszánszkori volt, Marcus egy lovon ült és tiszteletparancsolóan nézett, a második kép a 19. században készül, a harmadik az első világháború idején, míg a negyedik a második világháborúról, utána volt egy a hidegháború idejéről és volt egy frissebb kép is, ami Diana hercegnő eljegyzésén készült, ezt onnan tudom, hogy a háttérben látszódott Diana mennyasszonyi ruhában. Szóval igaz, Marcus tényleg vámpír és az is biztos, hogy nagyon öreg. Holnap megpróbálok beszélni a nagyszüleimmel, de este elmegyek Marcussal. Döntsenek így vagy úgy.

Kavargó érzelmekkel csuktam be a naplót és letöröltem az arcomon végig folyó könnycseppet. Hatalmas erővel hasított belém anyu hiánya, legszívesebben üvöltve zokogtam volna. Miért nem figyeltem jobban? Miért nem akadályoztam meg, hogy Robi megmérgezze anyut? Miért nem hatott anyu különleges kisugárzása Robira? Hiszen ártó szándékkal volt a közelében. Fel kellett volna gyulladnia annak a rohadéknak, belülről kellett volna a tűznek minden egyes sejtjét felemésztenie. Hol voltál apa? Miért nem védted meg anyut? Miért nem voltál mindvégig velünk? Együtt boldogan élhettünk volna, egy eldugott kis helyen ahol senki nem talál ránk. Biztos lett volna más választás, mint, hogy eldobj minket magadtól. Zokogva temettem a kezembe a fejem, ujjaimmal a hajamba markoltam. Kérlek anyu, gyere vissza. Gyere vissza hozzám.

- Mirabella – kiáltotta a nevem Michael és megéreztem a kezét magamon.

Eltaszítottam magamtól, ő pedig hangos robajjal csapódott a gardrób ajtajának és áttörve azt, odabent ért földet.

- Takarodj a szobámból – üvöltöttem rá.

- Nyugodj meg – ragadta meg mind a két kezem és a szemembe nézett. – Nyugodj meg az Isten szerelmére! – ismételte.

- Nekem te ne mond meg, hogy mit csinálják. Fogalmad sincs milyen érzés elveszíteni a szeretted, fogalmad sincs milyen érzés tehetetlenül nézni, ahogy a halál eljön érte – vicsorogtam.

- Komolyan így gondolod? Sorra néztem végig, ahogy a szeretteim megöregednek és meghalnak.

- A kettő rohadtul nem ugyanaz.

- Igazad van. Neked volt lehetőséged elbúcsúzni, ott lehettél mellette az utolsó perceiben, de én nem lehettem ott. Nem foghattam anyám kezét, míg ő eltávozott. Ha megjelenek, megölnek. Te nem nézted végig, ahogy a kishúgod felnő és elfeledkezik rólad. Fogalmad sincs milyen érzés ez – morogta. – És nem te ölted meg a saját bátyád mikor az csak segíteni próbált neked – tette hozzá csendesen.

A könnyeim továbbra is ömlöttek, de most már Michaelt sirattam. Az ő szeretteid, az ő fájdalmát. Köré fontam a karom és a nyakába temettem a fejem, lábaimat a dereka köré kulcsoltam és minden érzelmemet belevittem az ölelésbe. Michael nem szólt semmit, csak megfogta a combom, hogy megbírjon tartani és a kanapéhoz lépve leült. Elhelyezett az ölében, hogy a fejem a vállán legyen és úgy ültem az ölében, mint egy kisbaba az édesanyja karjában. Csendben néztük a Tv-t, amiben éppen az a rész ment, amikor Edward először kedves Bellával.

- Tudod, miért szeretem annyira ezt a filmet? Mert Bella egy igazi kis szerencsétlen csaj mégis felfigyel rá egy vámpír és különlegesnek látja. Én is ezt akartam. Különlegesnek érezni magam. A suliban engem is folyamatosan körül rajongtak a pasik, de egyik sem mozgatott meg engem. Éreztem, hogy nem tartozom közéjük, ezért álmodoztam egy Edwardról, aki eléri, hogy különlegesnek érezzem magam.

- Neked nem kell ahhoz pasi, hogy különleges legyél.

- Minden lánynak kell.

- De neked nem – mondta csendesen.

- Tévedsz Michael – suttogtam a nyakához nyomva az ajkam. – Minden lánynak kell egy srác, aki miatt különleges lehet.

- De Bellára, csak a halált hozta Edward.

- Te nem ezt tetted volna? – kérdeztem.

- Én azt tettem volna, ami helyes.

- És mi a helyes?

- Abban a világban? Messziről elkerülni a lányt, de előtte mindenkit megöltem volna, aki veszélyezteti a lány életét. Látszik, hogy csak kitalált történet. Az az idióta Edward nem gondolta, hogy Victoria bosszút akar állni? Jacobnak köszönheti Bella, hogy nem ölte meg Laurent. Tiszta vicc az egész.

- A Volturi olyan, mint a vének? Csakhogy tudjam, mire számítsak.

- Igen olyasmi. Csak ebben a történetben a farkasok az ellenségeink. Csak az árnyvadászokkal és a tündérekkel vagyunk szövetségben.

- Pech. Ha olyan az ellenségünk, mint Magnus Bane és Tessa akkor rohadtul megszívtuk.

- Ők nem léteznek, de attól még vannak olyan jó boszorkánymesterek.

- Talán felkereshetnénk...

- A többség kitalált karakter – szakított félbe. – Sajnálom, ha ezzel a lelkidbe gázolok, de nem fogsz Damon Salvatoréval találkozni.

- Annyira nem hat meg. Te külsőre hasonlítasz rá, szóval veled is beérem – mosolyogtam, ő pedig belecsípett a lábamba.

- Mirabella...

- Ne haragudj... hogy áttaszítottalak a szobán. Nem tudom mi történt.

- Szóra sem érdemes. A gyenge pillanataidban erős vagy. Mit olvastál?

- Nem hallottad a gondolataimon keresztül?

- Nézd, képes vagyok kizárni téged. Nem tartozik rám az, amit édesanyád leírt.

- Nem a leírtak zaklattak fel, az igazán romantikus volt, csak annyira hiányzik anyu és annyira fáj, hogy soha nem ismerhettem azt az énjét, amikor olvasok. Észre kellett volna vennem, hogy valami nem stimmel Robival. Túl sok húst evett és mikor megkapott Barbi, Robi feltűnően próbálta eltusolni az ügyet, de akkor sem gyanakodtam. Egyszerűen betudtam annak, hogy nem akarja, hogy felesleges fejfájást okozzak neki. Apa meg hol volt? Miért nem védte meg anyut? Miért nem vitt el minket egy isten háta mögötti szigetre? Miért dobott el minket?

- Hidd, el mindenre van megfelelő válasz. Erre ott van anyukád naplója és édesapád.

- 7 hónap. Legalább ő ide tolhatná a képét. Te ismered igaz? Milyen élőben?

- Igen ismerem. Ő karolt fel engem miután évekig csak bolyongtam. Ő segített túltenni magam a bátyám megölésén. Voltaképpen apámként tekintek rá.

- Szia, tesó – köszöntem meghúzva az egyik hajtincsét mire elnevette magát.

- Aludj Mirabella. Hosszú napunk volt.

Kényelmesebben elhelyezkedtem a karjában és engedelmesen behunytam a szemem.