Mikor magamhoz tértem, az ismerős szobát látva megkönnyebbülten sírtam el magam. Csak álmodtam az egészet. Felültem az ágyba, tekintetemet megkönnyebbült mosoly kíséretében járattam végig a szobán, míg észre nem vettem az egyik fotelben gubbasztó Bellamyt. Azonnal átjárt a jeges rémület, de a bennem fellobbanó düh ezerszer erősebb volt. Fegyver után kutatva néztem körbe, de semmi használhatót nem találtam, így maradt az öklöm. Nesztelenül másztam ki az ágyból és az alvó Bellamyra vetettem magam. Ő kinyitotta a szemét és felém nyújtotta a tenyerét. Átrepültem a szobán és az ágyon landoltam. Nem adtam fel újra támadtam, de a támadás sikertelen volt. Ezúttal a tűzzel próbálkoztam, de semmi sem történt.

- Befejezted? – kérdezte Bellamy fáradtan pillantva rám.

Ökölbe szorult kezekkel meredtem rá, körmeim a bőrömbe vájtak, vért serkentve, ami lecsöpögött a fehér ágyhuzatra. Bellamy a kezeimre meredt, arca megnyúlt, és a hajába szántott.

- Miért csinálod ezt?

Hallgattam, ő pedig felállt és az egyik fiókból kivette az elsősegély dobozt majd elindult felém.

- Mi nem akarunk téged bántani Mirabella! Segíteni szeretnénk. Nézd, tudom, hogy nem bízol bennem és megértem, de mi nem akarunk bántani! Esélyt akarunk neked adni az életre!

- Nagyon gyorsan magyarázz el mindent Bellamy különben miszlikre aprítalak – csikorgattam a fogam. – Mi ez az egész? Mi ez a szarság a Lánggal? Hm? Mit tettetek az anyámmal?

- Az anyukáddal kapcsolatos kérdéseidet, ne nekem tedd fel. De a többire szívesen válaszolok.

- Hol van apa?

- Valószínűleg már vele van... bocsánat nem tudom, hogy hívják. Michael?

- Nézd Bellamy. Én nem akarom ezt érted? Kérlek, engedj el engem. Nekem nem kell a hatalom – lábadt könnybe a szemem. – Nyugodt életet szeretnék. Nekem nem ellenségek se a farkasok, se senki más.

- Nekünk se vagy te az ellenségünk Mirabella. Ezt tudnod kell! Mi egy család vagyunk érted? Szeretünk téged!

Úgy bámultam rá, mint akinek hirtelen nyolc feje nőtt volna. Ez őrült! Tuti biztos, hogy megőrült.

- Nem hiszel nekem – húzta el a száját.

- Ki vagy te? Te vagy Sergio? – meredtem rá.

- Nem dehogy. Bellamy vagyok. Bellamy Cross – mutatkozott be. – Sergio az apám.

- Ebben az esetben, add át neki üdvözletem – köptem arcon. – Szóról szóra!

- Azt hiszem, most magadra hagylak – hátrált el tőlem. – Később visszajövök, ha bármire szükséged van, hívj – intett az ágy melletti asztalon lévő telefon felé majd az ajtóhoz sétált és lehúzott egy kártyát. – Amint készen állsz, találkozol apámmal és anyukáddal. Ne próbálj meg menekülni, a föld alatt vagyunk.

- Várj Bellamy – szóltam utána elkeseredetten. – Kérlek, ne hagyj itt!

- Nem vagy valami kellemes társaság jelen pillanatban – csóválta meg a fejét.

- Apád megölte a nagynéném.

- A pasid meg a nagybátyám – mutatott rám.

- Mert ők engem akartak megölni.

- Tévedsz. Robin csak vigyázott rád.

- Megmutatom, hogy tévedsz. Te be tudsz tekinteni a múltba nem? Ha megérintsz?

- Igen...

- Akkor gyere, had mutassam meg, hogy igazat mondok – jelentettem ki.

- Bízom benned Mirabella, ne kelljen csalódnom – kérte.

- Egy általam kedvelt karakter arcát viseled. Rohadtul nehéz nem kedvelni téged, úgy hogy emiatt ne fájjon a fejed – morogtam.

Bellamy gondosan becsukta az ajtót és odajőve hozzám leült mellém az ágyra.

- Had lássam el a kezed.

- Már begyógyult.

- Igaz... félig vérszívó vagy.

- Nem sokkban különbözünk Bellamy. Te is hallhatatlan vagy, ahogy én is.

- Nem! Egyáltalán nem vagyunk ugyanolyanok! Majd csak leszünk!

- Miről beszélsz? – szegeztem neki a kérdést, de ő megrázta a fejét és két tenyere közé fogta a kezem majd behunyta a szemét.

Én is ezt tettem arra a napra koncentrálva, amikor Robin meg támadt engem, és Michael megmentett. Pontosabban Barbi támadt rám.

- Ha apa ezt megtudja – morogta Bellamy. – Ha tudtuk volna, hogy hátsó szándéka van, nem hagyjuk, hogy ő vigyázzon rád.

- Robin úgy tudta, hogy Sergio halott – nyitottam ki a szemem összezavarodva.

- Mert számára az is volt. De mi azt hittük azért került a képbe, hogy vigyázzon rád. Tévedtünk.

- Én ezt nem értem – ismertem be.

- Nem hibáztatlak kicsilány. Idővel mindent meg fogsz érteni – simította meg az arcom.

Elhúztam a fejem.

- Hogy élte túl apád? – szegeztem neki a kérdést.

- Had mesélje el ő maga. Gyere, kérlek – húzott fel az ágyról a kezemet fogva.

Az ajtón kilépve végignéztem a hosszú betonfolyosón, ahonnan rengeteg ajtó nyílt. Az enyém kb. középtájon helyezkedett el, így ha menekülni is akartam volna esélyem se lett volna, mert valaki tuti azonnal megakadályoz. Bellamy megnyugtató mozdulatokkal körzött a kézfejemen és valami csoda folytán meg is nyugodtam. Mi a fene ez? Miért hagyom, hogy az fogja a kezem, aki segédkezett az elrablásomba? Ráadásul ott van nekem Michael! Erre gondolva azonnal elrántottam a kezem, mire Bellamy rám nézett.

- Az a férfi csak hátráltat téged. Nem tudsz tisztán gondolkodni.

- Légy szíves ne szólj bele a magánéletembe oké? – mordultam rá.

A betonfal egy idő után elkezdett kiszélesedni és szerte ágazni, de mi mentünk tovább egyenesen, míg egy hatalmas teremben kötöttünk ki, ami olyan volt, mint egy ízlésesen berendezett társalgó. Volt itt csocsó, billiárd és darts is. A falakat tetőtől talpig könyvek borították és galéria futott körbe a teremben, ahova egy csigalépcső vezetett fel.

- Rengeteg időd lesz elolvasni őket angyalom – hallottam anyu hangját.

Egy pillanatra elmosolyodtam, ám amilyen gyorsan jött az a mosoly, olyan gyorsan le is olvadt. Ez a valami nem anya! Az én anyukám halott!

- Örülök, hogy végre megismerhetlek Mira. Tudom, utálod a teljes neved – hallatszott ekkor egy barátságos hang, én pedig a bárpult előtt álló férfira néztem, aki egy poharat tartott a kezében. – Kérsz?

- Nem. Nos, hol van az apád? – vontam fel kérdőn a szemöldököm.

- Elnézést, azt hittem nyilvánvaló. Én vagyok az. Sergio Cross – mutatkozott be a whiskys férfi és elindult felém.

Meghátráltam, ő pedig megtorpant.

- Igazán nem kell tőlem félned.

- Majd azt eldöntöm én magam. Hajlandó vagyok meghallgatni mi, folyik itt, de aztán elmegyek. Most leszögezem, hogy rohadtul semmi kedvem semmilyen fajták közti háborúskodáshoz! – támaszkodtam a falnak és le sem vettem a tekintetem Sergióról.

Bevallom azt hittem, hogy egy harmincas pasival fogok találkozni, aki megőrült vagy valami. Ezzel az összeszedett, barátságos fiatal férfival nem tudtam mit kezdeni, de feléjük nem mutattam ki a bizonytalanságom.

- Mira gyere, kérlek, ülj le – invitált nem anyu.

- Inkább állok. Mielőtt bele kezdene a mesébe. Mit tettek anyámmal?

- Én vagyok az kicsim! – erősködött nem anyu.

- Jó vicc. Láttalak meghalni. Ott ültem melletted mikor meghaltál! A temetés előtt ott voltál a koporsóba. Nem rémlik, hogy közben halál lazán elsétáltál volna.

- Mert nem is tette. Akkor nem. Emlékszel, hogy megszúrtad magad rózsával? A véred vezetett el minket édesanyád sírjához. De ahhoz, hogy megértsd a dolgokat, előbb meg kell ismerned az én történetem. Kérlek, foglalj helyet – nézett rám Sergio.

- Mirabella – mormolta Bellamy megérintve a karom.

- Mi a szarnak udvariaskodni mikor úgyis megöltök? – morgolódtam és a kis kuckóhoz mentem, ami a könyvespolcok közé lett beépítve. Ha akartam volna még aludni is tudtam volna itt olyan tágas volt.

- Tudtam, hogy tetszeni fog – mosolygott Sergio rám.

- Gratulálok Sherlock – gúnyolódtam.

- Tini – legyintett még mindig mosolyogva és leült nem anyu mellé, aki azonnal az oldalához simult. Szikrákat szórt a szemem feléjük.– Szóval...