1996. június 9.

Kedves Naplóm!

Mikor reggel felkeltem és csatlakoztam a nagyszüleimhez a konyhába két idegent találtam odabent. Egy ötven év körüli férfit és egy húsz év körüli srácot. Mindketten nagyon izmosak voltak, és mindkettejük karján ugyanaz a tetkó díszelgett. Nem tudom mit jelenthetett, vagy, hogy mit szimbolizálhatott. Egy számomra ismeretlen nyelven írtak rá valami szöveget.

- Pont most akartam felmenni, felébreszteni téged – sietett hozzám nagyi és lenyomott az egyik székre.

- Krisztina had mutassam be neked az urakat. Ő itt Alexander Cross és a fia Sergio Cross. Évek óta jó barátságot ápolunk velük.

- Nagyon örülök – erőltettem udvarias mosolyt az arcomra és elpirulva lesütöttem a szemem, amikor tekintetem találkozott Sergio csokibarna szemeivel.

- Részünkről a szerencse kisasszony – mosolygott Alexander és felhajtotta a maradék kávét.

- Mondja mennyire lett közeli a kapcsolata a szörnnyel? – kérdezte Sergio puhatolózva.

Kiesett a villa a kezemből, az udvarias mosoly leolvadt az arcomról.

- Kik maguk? – kérdeztem élesen.

- Barátok – mosolygott megnyugtatóan Alexander és szigorú pillantást vetett a fiára.

- És mit akarnak?

- Krisztina ők azért vannak itt, hogy biztonságos helyre vigyenek téged. Egy védett házba, ahol nem talál rád az a vérszívó.

- Tessék? – pattantam fel dühösen. – Én nem megyek innen sehova!

- A te érdekedben kisunokám – győzködött nagyi.

- Nem! Képes vagyok magam eldönteni, hogy hova akarok menni és kivel! És már döntöttem. Marcussal megyek, és nem állíthattok meg!

- Az a szörnyeteg megbabonázta az elmédet. Nem vagy tudtában a cselekedeteidnek – állt fel Sergio.

- De nagyon is a tudtában vagyok.

- Mert azt akarja, hogy ezt hidd! Gyere velem és mi megvédünk.

- Megvédtek? Egy vámpírtól? Egy szempillantás alatt végez veletek – mosolyogtam gúnyosan.

- Hagyd fiam, nem lehet szép szavakkal hatni rá – intette le Alexander és elővett egy fecskendőt.

Meghátráltam, de Sergio lefogott.

- Figyelmeztetlek. Nem tudom mi fog történni, ha azt belém döföd. Ártó szándékkal senki sem közeledhet, felém mert az belülről sül meg – meredtem Alexanderre rémülten.

- Hát ezért akarja magának – motyogta Sergio és lazított a szorításon. – Ha ez igaz, a saját lábán kell jönnie, erőszakkal nem vihetjük.

- Pontosan – helyeseltem buzgón.

- Itt nem maradhat! – csattant fel nagypapa.

- Ilyen könnyen hagynád, hogy magukkal vigyenek? És mi van, ha pedofil idióták? Nem Marcus az ellenség.

- Mit tudsz te arról, hogy ki az ellenség és ki a barát? – kérdezte papa zaklatottan gyűrögetve a kezében a sapkáját, amit mindig a fején hordott. – A farkasok majd megvédenek.

- Farkasok? – visítottam fel és úgy ugrottam el Sergiótól mint akit megcsíptek.

- Egy vámpírnak simán a karjaiba omlanál, de taszít egy vérfarkas? – kérdezte Sergio.

- És hol voltatok ti farkasok, amikor egy boszorkánymester magával akart vinni? Nem ti jöttetek megmenteni engem, hanem Marcus. Ha ő nincs, én most nem lennék itt.

- Pusztán hátsó szándék vezérelte.

- Honnan tudjam, hogy titeket nem?

- Jogos – sóhajtott fel Sergio. – Nem fontos velünk jönnöd, de akkor itt őrzünk téged. Felügyelet nélkül nem mehetsz sehova.

- Nyaralni jöttem ide, nem börtönbe vonulni!

- Tisztába vagy egyáltalán azzal, hogy miket tett a te vérszívód? Emberekből táplálkozik, falvakat gyilkolt le szórakozásból. Mi titeket embereket védünk, az a dolgunk, hogy megfékezzük az olyan vámpírokat, mint Marcus. Ha tudtuk volna különleges vagy szerinted nem vártunk volna rád a vasútállomáson?

- Azért, hogy...

- Nem! Nem azért, hogy magunk mellé állítsunk, hanem, hogy megvédjünk.

- És közben magatok mellé állítsatok.

- Én feladom – mordult fel Sergio és sarkon fordulva kivonult az udvarra.

Az ajtó hangos csattanással csapódott be mögötte. Az apjára Alexanderre néztem, aki csendben fürkészett engem.

- Merész egy lány vagy, de meg tudlak érteni. Helyesen teszed, hogy nem bízol meg senkiben, akit nem ismersz. Csak azt nem értem, hogy Marcusban miért...

- Tudhatná, hisz van egy fia – vetettem oda majd sarkon fordultam és a szobámba mentem.

Alig vártam, hogy elérkezzen az éjfél. Hogy teljen az idő a padláson ráakadtam pár régi könyvre, amik a természetfelettiekről szólt. Németül íródtak, de mivel jó voltam belőle könnyedén el tudtam olvasni. A könyvben valóban a vérfarkasok voltak feltüntetve, mint jófiúk, de én nem bíztam a farkasokban. Hisz a farkas ette meg Piroska nagymamáját is. Este 10 felé járhatott amikor Sergio egyszer csak bejött a szobámba.

- Ugye nem azt tervezed, hogy idebent fogsz, rám vigyázni miközben én alszok? – kérdeztem hűvösen.

- Csak beszélgetni szeretnék – mosolyodott el és előhúzott a háta mögül egy üveg whiskyt.

- Le akarsz itatni?

- Nem, ez nekem van – nevette el magát és a szeme pajkosan megcsillant. – Remélem megőrződ a titkomat.

Elfordítottam róla a fejem és kibámultam az ablakon.

- Akarod, hogy meséljek neked a világomról?

- Nem vagyok rá kíváncsi, hogyan mosdatod magad farkas alakban – gúnyolódtam, mire elnevette magát.

- Fel vágták a nyelved látom. A magyaroknak mindig heves volt a vérmérsékletük.

- Nem tudsz te rólam semmit.

- Igaz, nem tudok sok mindent. Ha gondolod, mesélj. Hogy megy a suli?

- Most ez komoly? – kaptam felé a fejem hitetlenkedve, mire zavartan megvonta a vállát.

- Sosem jártam igazi iskolába, engem otthon tanítottak, az élet nevelt fel.

Hirtelen nagyon megsajnáltam Sergiot ezért elkezdtem neki mesélni, az iskoláról ahova jártam, és a barátaimról és minden más hétköznapi dologról. Sergio minden szavamat csillogó szemekkel hallgatta, arcán gödröcskés mosoly virított. Helyes volt, noha közel sem olyan helyes, mint Marcus. Egy idő után elkértem tőle a whiskys üveget és egymásnak passzolgatva ittunk, míg engem el nem nyomott az álom.

Izgatottan lapoztam a következő oldalra, ami nem másnap íródott, hanem kb. egy héttel később, mint az utolsó. Tudtam, hogy történt valami, valami fontos történt anyuval abban az egy hétben.

1996. június 16.

Kedves Naplóm!

Kár volt alkoholt innom! Kár volt azt hinnem, hogy a Sergioval való beszélgetés, tényleg csak egy ártatlan beszélgetés volt. Marcusnak igaza volt, nem bízhatok meg senkiben, magamon kívül. Kivéve benne! Benne 1000 %, hogy megbízom! Főleg miután másodjára is megmentett. Na, de kezdjük az elején...

Mikor reggel felkeltem, az első szokatlan dolog, amit észleltem az az volt, hogy nem abban az ágyban keltem fel, amiben előző nap lefeküdtem. Egy ismeretlen ágyban voltam, egy ismeretlen helyen. Fejemben felrémlett a múlt éjszaka és szitkozódva pattantam ki az ágyból. A gyors mozdulattól megszédültem és a fejem iszonyatosan sajogni kezdett. Hülye másnaposság, hülye Sergio és hülye, hülye naiv én! Hogy a picsába dőlhettem be neki? Mekkora idióta vagyok! Önostorozásomból a nyíló ajtó zökkentett ki és szembe találtam magam a félmeztelen Sergióval, aki egy tálcát tartott a kezében. Azonnal felkaptam az első kezem ügyébe kerülő dolgot és Sergio felé hajítottam, aki könnyedén kitért előle és az asztalra tette a tálcát.

- Neked is jó reggelt – köszönt.

- Te utálatos szemétláda! Elhittem, hogy tényleg csak beszélgetni akarsz! Elhittem, hogy tényleg érdekel téged az életem – estem a mellkasának dühösen, és ott ütöttem ahol csak értem.

Egészen addig, míg gyengéden le nem fogott és a falnak tolt, hogy ne tudjak mocorogni.

- Eressz el te féreg – vicsorogtam.

- Szerinted bátani akarlak? – kérdezte csendesen.

- Igen!

- Akkor nem kéne már sült csirkének lennem? Krisztina én nem akarok neked rosszat. Meg szeretnélek védeni. A rezervátum tökéletes hely neked. Ez nem börtön, oda mész ahova akarsz.

- Remek. Akkor mentem is. Marcushoz!

- Láttam őt az este. A gyáva még csak meg sem próbált elvinni téged – nézett a szemembe és tudtam, hogy igazat mond.

- Hazudsz – suttogtam, magamnak is bizonygatva.

- Nem hazudok te is tudod. Reggelizz meg, aztán körbe vezetlek – intett a tálca felé.

- Nem vagyok éhes – ráztam meg a fejem.

- Enned kell. Éh gyomorra nem vehetsz be fájdalom csillapítót.

- Már nem egyszer megtettem.

- Elég baj az.

Végül nagy nehezen ettem pár falatot és közben a gondolataim folyamatosan Marcus körül jártak. Talán tényleg nem voltam neki olyan fontos, mint ahogy azt ő állította? Lehet, hogy csak a fő fogás lettem volna neki? De akkor miért nem ölt meg ott helyben? Miért akarta, hogy vele menjek? Szégyellem bevallani, de a rezervátumban töltött napok alatt, a hitem Marcus jóságában nagyon megrendült. Ha mások lettek volna a körülmények imádtam volna a rezervátumot. Képzeljetek magatok elé egy... hát egy olyasmi helyet, mint a nyári táborokban szokott lenni. A rezervátum is ilyen volt. Faházak helyezkedtek el mindenütt, volt egy fő épület, itt volt a társalgó és az ebédlő, de mikor szép az idő odakint a pavilon alatt szoktak étkezni. Megtalálható volt még itt egy kinti edzőterem valamint egy tavacska ahol igazán szemrevaló látvány tárult elém ahányszor arra jártam. Őszintén. Melyik lány nem csorgatná a nyálát kreol bőrű félmeztelen pasik láttán? Ráadásul egytől egyig piszok helyesek voltak. Sergio tette rám a legnagyobb benyomást. Szinte el is feledkeztem arról, hogy miatta vagyok itt. Hogy ő itatott le engem, csakhogy el tudjon hozni ide. Aztán egy éjjel vámpírok támadták meg a rezervátumot. Épp a tábortűz köré gyűlve énekeltünk, amikor megérkeztek. Hatalmas káosz alakult ki, a többiek felvették farkas alakzatukat és úgy támadtak a vámpírokra. Sergio mellettem maradt, emberi alakban, engem próbált óvni, mindössze egy tőre volt.

- Változz át – sürgettem.

- Nem – morogta.

- Így esélyed sincs – suttogtam kikukucskálva a háta mögül, ahova ő tolt engem.

Ekkor pillantottam meg Marcust a tábortűz túloldalán, haja vészjósan lobogott a szélben, tekintete lángolt és mintha a karja is tüzet fogott volna. Félelmetesen gyönyörű volt. Sergióból morgás tört fel, háta ívben megfeszült és támadóállást vett fel.

- Ne Sergio – kiáltottam utána, de addigra már átváltozott és Marcusra vetette magát, aki úgy hajította félre mintha csak egy legyet hessegetne el.

- Jól vagy Krisztina? – állt meg előttem.

- Semmi bajom. Hívd vissza a vámpírjaidat.

- Elraboltak Krisztina. Megérdemlik – húzta össze a szemét haragosan.

- Nem, nem érdemlik meg – csattantam fel. – Ők jó emberek.

- Ők nem emberek!

- Marcus még mindig élek nem akartak bántani engem – ellenkeztem.

- Mert nem mertek bántani! Fel akarnak használni ellenem és sikerrel is jártak. Azonnal jöttem volna utánad, de Michael megállított, azt mondta várjak és ne kapjam be a csalit.

Elakadt a lélegzetem. Michael? Az én Michaelem ismerte anyut fiatal korában? Anyu. Ugye kedvelted őt? Mond, hogy elfogadnád őt... Várjunk, csak mi van? Michael nem akar semmit tőlem a múltat gyászolja. Vagyis még mindig azt a másik lányt szereti. Izgatottan olvastam tovább, az legalább eltereli a gondolataimat.

- Marcus erre most nincs idő. Fogd a lányt és menjetek – kiáltott rá egy dús fekete hajú lány, gyönyörűen kék szemekkel.

- Többen vannak, mint hittük – ingatta a fejét Marcus.

- Elbírunk velük! Menjetek! Krisztina örültem. Marcus húga vagyok Lucia – villantott rám egy gyors mosolyt majd a harcba vetette magát.

Ekkor Sergio hátulról rontott Marcusra, aki egyensúlyát vesztve rám zuhant, de még idejében fordult át, hogy ő kerüljön alulra. Megragadták a lábam és lerángattak Marcusról én, pedig mint egy rongybaba úgy landoltam Sergio hátán.

- Felesleges ez az egész! Azonnal hagyjátok abba – üvöltöttem el magam.

Hihetetlen, de a téren egy pillanatra mindenki lefagyott. Elsőként egy sötétbarna hajú, kék szemű srác mozdult meg. Fölényes mosollyal elengedte a fehér farkast, akit eddig szorongatott és Marcus mellé sétált.

- Nem is mondtad, hogy ilyen tökös a csajod – vigyorgott a srác.

- Elég legyen Michael! – szólt rá Marcus.

- Van szabad akaratom értitek? El tudom dönteni, hogy kivel akarok menni és hova. És nem rohadtul nem bűvölte meg senki sem az agyam – másztam le Sergio hátáról és Marcus mellé trappoltam. – Nem értem mire jó ez az egész. Mégis miért vagyok én annyira értékes? Attól, mert sült hús lesz az, aki bántani akar? Attól ti még nem vagytok védve. Én ezzennel kiszálltam – toppantottam a lábammal dühösen.

- Mit is mondtam az előbb, hogy tökös? Annyira nem is ijesztő, inkább csak aranyos a próbálkozása – súgta Marcusnak Michael.

- Sergio kérlek, hagyj elmenni – néztem a farkas szemébe, aki kezdett átalakulni újra sráccá.

- Nem tehetem. Nem engedhetem meg. Az a feladatunk, hogy védelmezzük az embereket.

- Krisztina nagyobb biztonságban van a kastélyomban, mint itt. Ha itt biztonságban lenne, akkor mi sem lennék most itt. De láss, csodát itt vagyunk.

- A lány nem megy sehova – hasított az éjszakába Alexander hangja és a nyomában ott jött a többi idősebb pasas is, akiket eddig ritkán láttam.

Marcus elmosolyodva csóválta meg a fejét és a közeli faházra függesztette a tekintetét, ami aztán lángra kapott.

- Megpróbáltam elkerülni ezt, de ti nem hagytátok.

Az az igazság, hogy nem nagyon emlékszem arra, hogy ezek után mi is történt. Azt hiszem sokkot kaptam és az agyam direkt elnyomta bennem a történteket. Csak a rengeteg vérre emlékszek, Lucia fájdalmas sikolyára, amikor Sergio leharapta a karját majd egyszerűen a tűzbe hajította. Marcusból ezután tört elő a szörnyeteg. Üvöltésébe az egész környék beleremegett, ahogy Sergióra támadt. Éreztem magamon Michael kezét, ahogy visszatartott engem attól, hogy Marcus után rohanjak. Hogy megakadályozni akartam? Őt féltettem vagy Sergiót? Fogalmam sincs. Azon az estén megértettem, hogy milyen is Marcus világa. Hogy mit vállaltam azzal, hogy megismertem őt. Talán az ő világa sokkal kegyetlenebb, mint az a világ, amiben eddig én éltem. És most sokan meghaltak miattam, úgy, hogy mindkét faj engem próbált védelmezni.

Szaporán pislogva tettem félre anyu naplóját és kinéztem az ablakon. Az ég gyönyörű rózsaszín volt a naplementétől és erről eszembe jutott egy emlék. Hányszor mentünk ki anyuval a határba, hogy képeket készítsünk a gyönyörű égről. Aztán ott maradtunk és a csillagokat néztük. Csak mi ketten. És eközben talán a veszély mindvégig ott leselkedett ránk az árnyékban, valamint a saját otthununkban is. Megráztam a fejem és megmozgattam az elgémberedett tagjaim. Meg tudtam anyut érteni, jómagam én is teljesen össze lettem volna zavarodva egy ilyen harc után. Ahhoz képest, amit anyu átélt, semmiség volt az, hogy Michael végzett azokkal a szemetekkel. Michael! Szinte repültem lefelé a lépcsőn és Michael nevét ismételgetve néztem körbe a nappaliban, majd célba vettem az egyik ajtót, ami a hálóba vezetett. Michael nem volt odabent, ezért bekukkantottam a fürdőbe, de ott sem találtam. Muszáj volt megtalálnom őt. Hallani akartam a történteket az ő szemszögéből, tudni akartam mit gondolt anyuról, hogy milyennek találta őt. Ekkor pillantottam meg a vastag albumot a könyvespolcon. Leemeltem és letettem az asztalra, majd azonnal felcsaptam az első oldalon.

- Álmodba – kapta el előlem Michael az albumot és a mellkasához szorította.

- Te ismerted őt. Milyen volt? Mi történt azon az éjszakán? Lucia túlélte? Hát Sergio? – zúdítottam egy adag kérdést rá.

- Nagyon az elején jársz még a történetnek – jegyezte meg.

- Mond már! – szóltam rá dühösen, mire elmosolyodva leült mellém.

- Tudod, van a vámpíroknak még egy szuper képességük. Ez megvan az összes vámpírnak. Ha ide adod a kezed, meg tudom neked mutatni az emlékeimet arról a napról, de ahhoz, szét kell húznod azt a hülye függönyt – méregette komoran a fejemet, mire akaratlanul is felkuncogtam.

- Hajrá – csaptam a tenyerébe a kezem és a szememet lehunyva széthúztam az elmémet védő függönyt.