Egy földalatti alagúton keresztül jutottunk el az istállókhoz, ami azért volt praktikus, mert elkerültük a turistákat, akik csak úgy hemzsegtek az udvarban.

- Elmondod mi ez az egész?

- Mire vagy kíváncsi? – kérdezte vissza és felgyorsította a lépteit.

- Connor furcsa viselkedésére, amiért minden áron össze akar boronálni Michael-el.

- Ő csak azt szeretné, ha Michael boldog lenne, és úgy látja, melletted az lenne. Igaza is van, csak Connor képtelen várni, arra, hogy a dolgok maguktól beinduljanak, így ő szeretné megadni a kezdő löketet. Reménykedtünk benne, hogy talán az éjszaka...

- Nem történt semmi!

- Tudom – biccentett és elkezdett felfelé mászni a létrán.

Követtem őt, majd a létra tetejére érve feltornásztam magam és körbe hordoztam a tekintetem. Egy hatalmas területre érkeztünk, amin volt egy elkerített pálya, akkor az istálló és egy kis házikó, ahol gondolom az lakott, aki az állatokat látta el.

- Tudsz lovagolni? – kérdezte Nina.

- Valamikor tudtam. 10 éves koromig lovagoltam, utána nem volt elég pénz az órákra – sóhajtottam szomorúan.

- Hát akkor most bepótoljuk – mosolygott rám vidáman és szökellve elindult az istállók felé.

Utána szaladtam, az agyam hátsó zugába száműztem az emberi énem, és a bennem élő vámpírra koncentráltam. Megéreztem a változást, testem könnyűvé vált, lábaim alig érintették a talajt, ahogy elszaladtam Nina mellett egyenesen neki az istálló ajtónak. A hátamon kötöttem ki és hunyorogva meredtem az istállóból kilépő srácra.

- A fenébe. Kisasszony jól van? – tudakolta kerek szemekkel.

- Semmi baj Oliver – állt meg felettem Nina és egy könnyed mozdulattal felhúzott. – Még zöldfülű – magyarázta.

- Ja, még tanulom a szakmát – húztam el a szám. – Te ember vagy? – kérdeztem összehúzott szemekkel.

- Attól függ. Ebéd leszek? – kérdezte vissza és feljebb rángatta az ingjét.

Undorodva ráztam meg a fejem, mire megkönnyebbülten elmosolyodott.

- Igen ember vagyok. Ahogy a személyzet összes tagja. Nagyapám nyomdokaiba léptem, én felügyelem a lovakat – magyarázta.

- És nem zavarnak a vámpírok? – tudakoltam.

- Dehogy zavarja. A családja már nemzedékek óta szolgálja Michaelt. Hozzá van szokva.

- Igen – bólogatott Oliver. – Kilovagolnak? – kérdezte.

- Igen. Elvinnénk Ábrándot és Fülöpöt.

- Fülöpöt? Őt csak...

- Michael ragaszkodott hozzá, hogy Fülöpöt vigyük – jelentette ki Nina.

- Rendben, megyek, felnyergelem őket – sietett el Oliver.

- Fülöp Michael lova? – kérdeztem.

- Igen és tudod mi a legjobb?

- Micsoda?

- Hogy Fülöp különleges ló. Reinkarnálódik így hosszú évszázadok óta ugyanaz a lova.

- De honnan tudja, hogy az a bizonyos ló az?

- Mielőtt túl öreg lenne, közösül valamelyik kancával és mikor meghal, a kicsiben születik ujjá – magyarázta.

- Azta. És Michael haddja, hogy rajta lovagoljak?

- Michael csak szeretné, Fülöpé az utolsó szó. De szerintem kedvelni fog – mosolygott megnyugtatóan.

Nem sokkal később Oliver megjelent két lovat vezetve maga mögött. Azonnal tudtam, hogy csakis a fekete lehet Fülöp, mondjuk én az Árnyék nevet adtam volna neki. Tökéletesen bele tudna olvadni az éjszakába. A másik ló Ábránd pedig tarka volt. Barna alapon fehér foltos. Régen én is ilyen lovon lovagoltam, őt Szilajnak hívták a meséből.

- Szia, Fülöp – köszöntem és közelebb léptem a fekete lóhoz, aki bizonytalanul méregetett engem. – Tudod az a helyzet, hogy régen lovagoltam. Segítesz nekem újra formába jönni? Úgy hallottam te vagy a legjobb – csevegtem Fülöp pedig büszkén kihúzta magát. – Na, mit szólsz? Leszel a tanárom? – nyújtottam felé a kezem és tettem felé még egy lépést.

Pár pillanatig farkas szemet néztünk, majd lehajtotta a fejét és a tenyeremnek nyomta az orrát. Elmosolyodtam.

- Köszönöm – suttogtam.

- Van érzéked a lovakhoz – jegyezte meg Oliver elismerően, ahogy a kezembe adta a kantárt.

- Köszi – mosolyogtam rá és felkapaszkodtam Fülöp hátára.

- Indulhatunk? – kérdezte Nina, aki nagyon jól festett a nyeregben.

- Persze menjünk. Légy kíméletes velem – kértem Fülöptől.

Amint Nina megindult, Fülöp kilőtt és gyors vágtába kezdett. A szél a hajamba kapott és csípte a szemem, de szabadnak éreztem magam. Mosoly terült el az arcomon, Fülöphöz simultam, tekintetemet a kerítésre szegeztem.

- Ugratunk egyet? – kérdeztem, válaszul felnyerített.

Csont nélkül vettük az előttünk lévő akadályt, én pedig boldogan felnevettem. Rábíztam magam Fülöpre, hagytam, hogy oda vigyen, ahova csak akar, testem ráhangolódott az ő mozgására. Hosszas lovaglás után Fülöp lelassított én pedig kinyitottam a szemem. Almafák vettek körül minket, a közelben egy folyó csörgedezett és békák zenéltek. Mélyen magamba szívtam a természet illatát és nagyon bántam, amiért nem hoztam magammal a telefont, hogy megörökítsem ezt a pillanatot.

- Mirabella – szólt Nina én pedig hátra néztem a vállam felett egyenesen a telefonja kamerájába. – Tökéletes – mosolygott leengedve a telefont és a zsebébe süllyesztette.

- Honnan tudtad, hogy képet akarok?

- Nem tudtam, de ez rohadt jó kép lett – vonta meg a vállát.

- Köszi – mosolyodtam el, majd a tekintetem megakadt egy érett almán. – Figyelj Fülöp. Látod azt az érett almát? Az ott a tied. Most felállok a hátadra és mivel igen kétballábas vagyok, szeretném, ha segítenél – hajoltam Fülöp füléhez.

Fülöp tökéletesen mozdulatlanná vált a fa alatt én pedig levettem a cipőmet, majd egy ágba kapaszkodva felálltam Fülöp hátára. Homlokráncolva figyeltem az almát és próba képpen megrángattam az ágat. Stabilnak tűnt így elrugaszkodtam és elkaptam a másik vastagabb ágat, amire felkapaszkodtam és az almáért nyúltam.

- Megcsináltam – ujjongtam boldogan és diadalittasan tartottam a magasba az almát, mint Artúr király az Excaliburt. – Remélem ezt felvetted Connornak.

- Minden percét rögzítettem – válaszolta Nina. – Ha már fent vagy nekünk is hozhatsz.

- Melyik kell? – néztem körbe.

- Az ott melletted. Van rajta egy szívecske alakú folt.

Ledobtam neki az almát, majd egy könnyed mozdulattal elrugaszkodtam és Fülöp mellett landoltam a földön.

- Tessék – tartottam felé az almát és kuncogtam a csikizős érzéstől, amit Fülöp okozott azzal, hogy a tenyeremből evett. – Remélem, jó barátok leszünk – suttogtam megsimogatva a sörényét.

- Hihetetlen mennyire kijön veled. Michaelen kívül senkivel sem ilyen közvetlen – csóválta meg a fejét Nina és leszállt Ábránd hátáról.

- Én sem értem, de örülök, hogy kedvel engem. Megtiszteltetés – mosolyogtam. – Kedvelem Michaelt, talán túlságosan is, pedig csak egy napja ismerem. Van ennek értelme?

- Mások vagyunk, mint az emberek, az érzelmeket is máshogy éljük meg. Ha megszeretünk valakit, akkor az örökké szól.

- Michael már megtalálta azt a valakit igaz? – kérdeztem elhúzva a szám. – Ezért szeretné Connor ha...

- Semmi sincs kőbe vésve Mirabella. Bármi megeshet – vágott a szavamba és a folyó felé indult maga után vezetve Ábrándot.

Fülöppel követtük őket. Elmerültem a gondolataimban. Michael életében már volt egy nő, akit szeretett. Vajon mi történhetett velük? Mi történt a lánnyal? Tudom valamikor is helyettesíteni én azt a lányt? Vagy sosem léphetek a helyébe? Bevallom a gondolat, hogy nem vagyok Michael számára elég jó fájdalommal töltött el.

- Ne Mirabella, érzem, hogy fáj neked. Ne gondold azt, hogy nem vagy elég jó! – fordult hátra Nina.

- Utálom, hogy érzed, hogy mit érzek. Bár a gondolatolvasás még idegesítőbb – motyogtam.

- Ezt könnyen orvosolhatjuk. Megtaníthatom, hogy zárd ki az elmédből Michaelt. Én is alkalmazom. Eleinte zavaró, de utána megy, mint a karikacsapás és még csak koncentrálni sem kell.

- Komolyan? – csillant fel a szemem és Nina példáját követve egy fához léptem, hogy kikössem Fülöpöt.

Ám ő úgy állt mellettem, mint egy facövek, meg se bírtam mozdítani. Értetlenül néztem rá, ő pedig ingerülten vissza rám.

- Rendben, nem kötlek ki, de el ne kószálj – mosolyogtam rá, ő pedig elégedetten felnyerített és füvet kezdett legelni. – Hihetetlen – mentem oda Ninához és leültem mellé a sziklára.

- Megmondja, ha nem tetszik neki valami – biccentett Nina.

- Mi történ azzal a lánnyal?

- Sajnálom Mirabella, de nem mondhatom el. Ez olyan dolog, amit csak Michael mondhat el neked. Te sem szeretnéd, ha megbíznál valakiben és az elmondaná másnak életed egy fájó pontját.

- Ha nem tudom mi történt, hogy segítsek neki? És ha ugyanazokat a hibákat követem el véletlenül, mint az a lány?

- Ettől nem kell tartanod – mosolygott rám és megpaskolta a kezem. – Tök jó, hogy manapság már van betét. Nekem, annak idején vattát kellett oda tennem. El nem tudod képzelni, hogy mennyire örülök, amiért már nincs ilyen problémám – fintorgott.

- Ha már témát váltasz, legalább ne kínos legyen – horkantottam fel nevetve.

- Csak hirtelen eszembe jutott, na – nevetett.

- Szóval, hogy tudom levédeni az elmém Michael-el szemben? – kérdeztem.

- Képzeld el, hogy becsuksz egy ajtót, vagy, hogy falat emelsz az elméd köré.

- Azt hittem idegesítő zenét kell magamba énekelem, hogy ne tudjon koncentrálni – kuncogtam.

- Az is egy megoldás – vigyorodott el. – Bár Michael szinte minden zenét szeret.

- Az lehetetlen. Én is mindenevő vagyok, de van, ami nem tetszik.

- Láttad a rengeteg bakelit lemezét? Mindent megtalálsz ott. A legtöbb hírességtől még dedikálása is van.

- Aha, nekem is. Bereczki Zolitól, Szabó Ádámtól, Kasza Tibitől – soroltam.

- Neki meg Michael Jacksontól, Freddie Mercurytól, David Bowitól – válaszolta.

- A fenébe – ráztam meg a fejem vigyorogva.

- Na, látod – vigyorgott.

- De ez így akkor sem ér, már egy vén csont. Fogadjunk ismerte Napóleont is, sőt Mátyás királlyal kebelbarátok voltak.

- Bármi megeshet. Szóval gyakorolj.

- Hogy ha nincs itt Michael?

- Attól gyakorolni tudsz.

Hunyorogva képzeltem magam elé, ahogy a színpadon állok, és a függöny összehúzódik, úgy, hogy még egy rés sem marad. Igen, talán ez jó lesz. Megbökték a vállamat, én pedig hátra néztem és rámosolyogtam Fülöpre. Orrával közelebb gurította hozzám az almát és rám nézett.

- Köszönöm – néztem rá hálásan és felvettem az almát. – A vámpírok nem lesznek betegek ugye?

- De te félig ember vagy.

- Sebaj, ennyi bacilus kell – vontam meg a vállam és beleharaptam az almába. – Ez Isteni – kiáltottam fel elragadtatva. – Mit szoktatok csinálni ezzel a rengeteg almával?

- Pálinkát, befőttet, lekvárt. Van szőlőnk is, barackunk, dinnye, cseresznye, gránátalma – sorolta.

- Michael aztán tudja, hogy szerezzen magának pénzt.

- Nincs is okunk panaszkodni – vágta rá Nina. – De apád birtokához képest ez semmi.

- Miért apám kicsoda?

- Király, a vének egyike. Michael nem mondta?

- Hát nem. Azt sejtettem, hogy magasabb rangon van, mint Michael, de hogy a vének egyike.

- Nagyon fontos vagy neki, édesapádnak – mosolygott rám.

- Gondolod? – kérdeztem az almacsutkát forgatva a kezemben és addig bűvöltem, míg Fülöp el nem csente tőlem. Imádom ezt a lovat.

- A gyereke vagy, ráadásul ő vámpír. Örökre itt leszel neki, mint a vére. Minden vámpír örülne egy saját gyereknek.

- Te is?

- Ez az egyetlen, amit visszasírok az emberi életemből. Panna olyan mintha mindannyiunk gyereke lenne, ő teszi elviselhetőbbé ezt az egészet.

- Ez borzalmas. Nem lenne szabad a vámpírokat megfosztani a szülői örömöktől – ingattam a fejem a sírás szélén állva.

- Nem tudunk mit tenni. Lehetetlen. Ha két vámpírról van szó, akkor mindenképpen lehetetlen egy gyermeket felnevelni. Ha az egyik fél ember, akkor nagyobb az esélye.

- És örökbe fogadni? Aztán ha felnőtt átváltoztatni?

Nina szomorúan csóválva a fejét, dobált kavicsokat a folyóba és némán tűrte, hogy a víz visszacsapódik rá.