Apával ugyanabban a kocsiban ültünk, mint amivel Michael pár hónappal ezelőtt elhozott engem. Mindkettőnk feketébe öltözött, ölemben pár darab mécses, míg a csomagtartóban egy nagy adag koszorú volt. Apu nem tétlenkedett rengeteget rendelt, szerintem így akar anyutól bocsánatot kérni.

- Szerinted mire lehet jó a chip?

- Nem tudom. De az biztos, hogy nincs benne az egykori parancsnokok szelleme.

- Volt egy másik chip is. Ha azt lenyelted, akkor képes voltál az elméddel egy virtuális városba menni. A.L.I.E ezt azért fejlesztette ki, mert ha a tested meg is hal, az elméd tovább él abban a virtuális valóságban.

- Szerintem ennek egészen más a célja – morogta. – De mi lehet?

- Hogy élhette túl Sergio?

- Csak olyan kérdéseket tudsz te is feltenni, amikre nem tudom a választ – nevette el magát hallkan.

- Mi van, ha hibrid lett? Ugye eredetileg farkas volt, de ha vámpírméreg került a szervezetébe, akkor lehet, hogy átváltozott és... hibrid lett belőle.

- Az lehetetlen! Vámpírrá csak úgy lehet válni, ha elegendő vámpírvért iszol, aztán meghalsz, majd feltámadsz.

- Igaz is. Michael mondta, hogy ez nem az Alkonyat.

- Ne tudd meg mennyit panaszkodott – nevette el magát. – Ki lehet kergetni őt a világból az alkonyattal.

- Nem piszkáltam volna, ha tudom az okát. Ha én lettem volna Anna, nem rohanok el a másik irányba.

- Nem tudhatod. Akkoriban nem volt Vámpírnaplók, hogy az ember akarjon magának egy Damont. A mai tinik nagyja örömmel vetné magát egy vámpír karjaiba.

- Nem tagadom – vigyorogtam. – Már egyszer Michaelnek is kifejtettem. A lányok szeretnék különlegesnek érezni magukat.

- Ha az értesüléseim nem csalnak, te nagyon is ki lettél tüntetve figyelemmel – pillantott rám felvont szemöldökkel.

- Az nem számít. Én egyikhez se vonzódtam, egyik mellett se éreztem volna magam különlegesnek.

- És mond csak Krisztina mit szólt a rajongóhadhoz?

- Győzködött, hogy legalább engedjek egy kicsit feléjük. Sokkal lelkesebb volt, mint én, amikor egy újabb srác hívott randira és hazamenve elújságoltam. Amikor pedig nem szóltam neki, dühös lett, hogy mástól kell megtudnia. Volt, aki rajta keresztül akart randira hívni – nevettem el magam. – Kristófot pedig nem kedvelte. Túl rossz hozzám, sokat iszik. Egyszer volt egy fiú, akihez vonzódtam és az anyunak persze már nem tetszik.

- Nem is csodálom. Melléd egy rendes normális fiú való!

- És nálad mit takar a rendes normális fiú?

- Michaelt.

- És neki ezt nem tudtad volna a legelején megmondani?

- Kíváncsi voltam, hogy ellent tud-e állni a csábításnak. Az apád vagyok, na, ne nézz így. Örülj, hogy nem állítottam őt próbatételek elé – vigyorgott rám.

- Te mondtad neki, hogy túl jó vagyok hozzá?

- Ilyet egy szóval nem mondtam! Ezt csak ő gondolta így.

- Mesélj nekem egy kicsit a vénekről, meg a szabályokról. Ha le akarom, őket nyűgözni tudnom kell mindent, nem csak táncolni és harcolni.

Gombóccal a torkomban, könnyes szemekkel közeledtem apu mellett lépkedve anyu sírja felé. Mind két kezem tele volt koszorúkkal, drótjuk fájdalmasan vájtak a bőrömbe, de kibírtam. A szívem sokkal jobban sajgott.

- Itt vagyunk – suttogtam megállva a sír előtt.

- Miért nem a szülei mellé lett temetve?

- Kitagadták mikor megtudták terhes velem. Semmit sem tudok a nagyszüleimről, de azt hittem ezt te is tudod.

- Azt hittem talán rendeződött a viszonyuk, amikor Krisztina beteg lett.

- Nem is tudtak róla. Akartam nekik szólni, de nem tudtam hogyan. Lehet, hogy már nem is élnek.

- Ezt tudva esküszöm, megkérem Michaelt, hogy játssza el, hogy ő az apád. Akkor Krisztina még mindig élne – suttogta leguggolva a sírhoz és végig húzta a kezét az anyut ábrázoló fotón. – Ugyanolyan gyönyörű, mint egykor volt.

Csendben kezdtem el pakolászni a koszorúkat. A régieket lecseréltem az újakra, és gondosan kerültem azt a részt, ahol apa guggolt, anyu képét figyelve. Mikor felegyenesedtem a tekintetem megakadt egy férfin pár sírral arrébb. Arca ugyan árnyékban volt, de felismertem, hogy az bizonyára Bellamy. Apura néztem és a szám elé kaptam a kezem mikor megpillantottam anyut. Igen anyut. Ott állt apu mögött, karjával átölelve saját magán, arcán patakokban folytak a könnyei. Aput figyelte majd rám emelte a tekintetét és hangosan elsírta magát.

- Hát itt vagytok – csuklott el a hangja.

Apa úgy pattant fel, mint akit megcsíptek, és anyu felé pördült.

- Krisztina?

- Marcus, annyi év után – lehelte anyu apát figyelve. – Hát megtaláltad az én kicsi lányomat? Annyira féltem, hogy nem találtok egymásra.

Folyamatosan ráztam a fejem. Nem. Valami itt nincs rendjén! Anyu meghalt! Ott voltam mikor meghalt! Láttam őt a koporsóban. Semmi élet nem volt benne. Aput mintha megbabonázták volna, a karjába zárta anyut és megcsókolta. Úgy simultak egymáshoz, mint egy fuldokoló ember, aki végre levegőhöz jut. Ide oda csapongtak a gondolataim, megindultam feléjük. Hogy milyen szándékkal? Talán csatlakozni akartam egy családi ölelésre? Vagy kettejük közé vetni magam aput védelmezve? Magam se tudom. És ezt már sose fogom megtudni, mert a csuklóm köré kulcsolódó kéz megállított.

- Gyere, sétáljunk. Hagyd őket kettesben – morogta Bellamy.

- Mit akarsz itt Bellamy? – kérdeztem a fogaim közt szűrve a szavakat miközben még mindig apuékat néztem.

Anyu meghalt. Az én anyukám meghalt! Tudom, hogy meghalt!

- Gyere – ismételte meg, mire felé pördültem és mellkason taszítottam.

- Nem megyek veled sehova! Mi ez az egész Bellamy? Válaszolj! – vicsorogtam rá.

- Nem értenéd meg – rázta meg a fejét.

- Azért csak próbáld meg. Mit talált ki az a szemét Sergio?

- Szóval megtaláltad – mosolyodott el elégedetten. – De a Lángot nem tetted be.

- Még szép, hogy nem!

- Rád nézve teljesen ártalmatlan Mirabella!

- Majd elhiszem, ha piros hó esik.

- Csak ennyin múlik? – szaladt magasba a szemöldöke és csettintett egyet mire valóban piros hó kezdett el esni.

- Boszorkánymester vagy – leheltem döbbenten és azonnal elhátráltam tőle. – Apu ez csapda – kiabáltam sarkon fordulva és feléjük szaladtam.

Apa felemelte a fejét és rám nézett. Tekintete zavaros volt és ijedt.

- Fuss lányom!

Ekkor anya ellépett tőle, apa pedig a földre roskadt. Mellkasából egy tőr állt ki. Tudtam, hogy nem hal meg, tudtam, hogy apa életben marad, mégis a tőr látványa sikolyra késztetett és eszelős dühvel támadtam az anyámra, aki nem az anyám volt. Ahogy rohantam lángok csaptak fel körülöttem, és döbbenten állapítottam meg, hogy a lángok belőlem jönnek. Ez kizökkentett, anyu pedig ezt kihasználva mellkason rúgott, én pedig hátra repültem egyenesen neki Bellamynak.

- Nem akarlak bántani kicsim – lépdelt hozzánk anyu.

- Nekem te nem vagy az anyám. Viselheted az arcát, de az anyám meghalt! – nyögtem ki levegő után kapkodva.

- Nem, életben vagyok, csak éppen megváltoztam – mosolygott kedvesen. – Ne aggódj, miatta túléli. Értesítettem a lelkes kiskutyáját. Ideje hazamenni Mira!

- Ne ellenkezz – kérte Bellamy miközben felsegített.

- Eressz el – kapálóztam.

- Kérlek Mirabella, nem akarlak bántani! – suttogta.

- Nem fog engedelmeskedni. Kábítsad el – utasította anyu Bellamyt, ő pedig engedelmeskedve szorított az orromra egy nedves anyagot, amitől azonnal eszméletemet vesztettem.