Tomboltam. Fel alá járkáltam a szobában és mindent tönkre tettem, ami csak az utamba került és tönkre tehető volt. Miszlikre téptem a gardróbszobában lévő méregdrága ruhákat, ököllel vertem szét az összes tükröt, összetörtem a tévét, ám a könyveket nem tudtam bántani. A könyvek nem tehetnek semmiről. Sírva roskadtam le a könyvespolcok előtt a földre és a tenyerembe temettem a fejem. Michael! Michael kérlek, gyere értem és vigyél haza! Apu kérlek, ne hagyj itt engem! Ne hagyd, hogy megöljenek, ne hagyd, hogy egy érzéktelen szörnyeteget csináljanak belőlem. Kérlek apu!

- Kellőképpen kitomboltad magad? – hallottam ekkor Bellamy hangját.

Vicsorogva pattantam fel és támadtam volna neki, ha nem ütközök ellenállásba.

- Milyen gyáva féreg vagy. A varázserőd mögött bújsz meg, mert tudod, hogy esélyed se lenne ellenem.

- Nem. Én inkább attól tartok, hogy neked esne bajod – javított ki a falnak támaszkodva és szemügyre vette a pusztításom. – Drága lány vagy.

- Ki mondta, hogy költsetek rám?

- Jobb szeretnél a tömlöcben lenni?

- Eltaláltad – sziszegtem, mire felsóhajtott.

- Mire jó ez neked? Hm? Most úgy őszintén? Olyan hisztis, vagy mint egy gyerek.

- Bocs már, hogy nem mosolygok elégedetten, amiért elraboltatok és meg akartok ölni.

- Nem akarunk megölni Mirabella! Pont, hogy el akarjuk kerülni azt, hogy élő hulla legyél.

- Ezért inkább lelketlen szörnyeteget csináltok belőlem – csikorgattam a fogam és a torkomban tomboló tűztől csak még jobban feldühödtem.

Tekintetem Bellamy nyakára ugrott és mélyen beszívtam a levegőt. Vérének illatától vörös köd lepte el az elmém. Muszáj ennem! Támadtam és ezúttal Bellamy nem tudott ellenállni. Mielőtt reagálhatott volna rávetettem magam, szemfogaimat a nyakába mélyesztettem, pont a nyaki ütőérnél. Életemben először táplálkoztam egy emberből, vagyis értitek. Eddig mindig keverve ittam a vért, de most nem volt kísérőnek kóla csak a színtiszta édes vér. Felnyögtem az élvezettől, ujjaimat belevájtam Bellamy hátába, aki nyögéssel felelt erre, és a derekamat megragadva közelebb vont magához. Nem is próbált ellenkezni, ez pedig kellőképpen kijózanított. Elég lesz! – parancsoltam magamra és minden erőmet összeszedve elhúzódtam Bellamytól. Az arcom vörösben égett a szégyentől és képtelen voltam Bellamyra nézni, pedig éreztem, hogy engem figyel. A földön talált zsebkendővel sietve megdörzsöltem az arcom és a szoba másik végébe másztam, hogy minél távolabb legyek Bellamy nyílt sebétől, amit én okoztam neki.

- Semmi baj – szólalt meg Bellamy amint összeszedte magát.

- Meg is ölhettelek volna – villant rá a tekintetem, ő pedig bólintott.

- Tudom.

- El kellett volna lökned. Utáljátok a vámpírokat mégis hagytad, hogy megharapjalak.

- Igen tudom – biccentett egyre közelebb lépdelve hozzám.

Védekezve kaptam magam elé az első kezem ügyébe kerülő dolgot, ami pechemre pont egy melltartó volt. Morgolódva dobtam el.

- Szenvedsz – suttogta Bellamy. – Tudom, hogy nem akarsz ilyen életet, hogy nem akarsz vérrel táplálkozni. Ha hagyod, hogy segítsünk, akkor nem kell vért innod. Örökké élsz, de ha akarsz, ehetsz minden nap Mekis kaját.

- Így is ehetek Mekis kaját – szúrtam közbe.

- De vér nélkül meg fogsz halni. Ha megtagadod, a vért a szervezetet legyengül...

- Igen én is tudom oké? Ezért szoktam keverve inni, amíg meg nem szokom – morogtam.

- És most milyen volt? Élvezted? – tudakolta leguggolva tőlem pár lépésre.

- Had ne válaszoljak erre!

- Én úgy éreztem, hogy élvezted. Vagyis a szörnyeteg élvezte benned, de te legyőzted. Az ember ott volt benned és ellenállt. Mellettünk ember maradhatsz. Az ember örökre ott fog benned lakozni, de ha nem engeded meg, akkor a szörnyeteg fel fogja emészteni az embert és te is szörnyeteggé válsz.

- Ez csak apád őrült felfogás módja. Ennyi erővel mindenki szörnyeteg és mindenki saját magát tartja a tökéletesnek.

- Nem mondtuk azt, hogy tökéletesek lennénk.

- Nem kell mondani, hogy lássam – húztam össze a szemem. - Azt hiszitek, mindenkinél különbek vagytok, hogy amit ti csináltok az jó. Képes lennél elvenni az emlékeimet és rám kényszeríteni egy olyan szerepet, amit nem akarok eljátszani.

- Nem kéne a Láng, ha együttműködnél velünk. Ha miattunk nem is édesanyád miatt...

- Az nem az anyám! Csak egy démon, aki anyám testét viseli. És rohadtul nincs benne semmi emberség, mert akkor nem bántotta volna azt a férfit, akit szeretett – üvöltöttem. – Ismerd be Bellamy, minden szavad hazugság.

- Sajnálom, hogy így gondolod – húzta el a száját szomorú mosollyal majd ujjai közül zöldes szikrák törtek fel, telibe találva engem.

Körülvett a sötétség.