Álmos voltam, iszonyatosan álmos, de már úgy voltam vele, hogy felesleges lefeküdni, aludni. Mindjárt hajnali 6 óra és nemsokára Michael jön, hogy lefussuk a szokásos köreinket a várkastély körül. Hogy ébren maradjak felváltva ittam kávét, energiaitalt és kólát közben pedig a Tv-t néztem. Egy ötlettől vezérelve újra elkezdtem a Visszatérőket nézni és még mindig nem tudtam elhinni, hogy kaptam egy Lángot. Olyan abszurd az egész. Nyakig betakaródzva nyúltam el kanapén, félő volt, ha az ágyba fekszem, elalszok így a kanapére száműztem magam. Magam elé idéztem Bellamy arcát és ismét megdöbbentem a tökéletes hasonlóságon. Talán lehet én is álcát láttam, egy olyan álcát, ami kedvemre való. Igen ez lehet a magyarázat. Hacsak nem feküdt kés alá Bellamy, hogy olyan arca legyen, mint Bellamynak vagyis Bobnak. Ahh... a fene érti ezt az egészet. Az lesz a legjobb, ha nem próbálok magyarázatot találni erre.

- Azt hittem alszol – suttogta Michael belépve a Tv fényébe majd felém indult és a hátam mögé csusszanva a mellkasához vonva átölelt.

Nos, ez meglepett. Mikor utoljára találkoztunk kituszkolt a fegyver szobából, azzal a mondattal, hogy menjek és fessem ki a körmöm. Most felemeltem a kezem és megmutattam neki a feketére lakkozott körmeimet.

- Látod kifestettem – mosolyogtam gúnyosan.

- Azt hiszem kicsit túlreagáltam a dolgokat – motyogta félre söpörve a hajam és a nyakamba fúrta a fejét. – De ne csodálkozz, nem tudok versenyezni egy olyan személlyel, aki fikcióból lett valóság.

- Nem tagadom Bellamy jó pasi, de nekem jobban bejön Damon hasonmása.

- Ezt örömmel hallom. Akkor megbocsátasz? – kérdezte lágyan megharapva a fülem miközben ujjai lejjebb kalandoztak, lágy cirógató mozdulatokkal.

- Apa talán megint beszélt veled? – szegeztem neki a kérdést, mire abba hagyta a megkezdett mozdulatot.

Addig mocorgott, míg úgy nem ültem, hogy szemben legyünk egymással.

- Haragszol? – kérdezte a tekintetemet kutatva.

- Hogy elhallgattad előlem, hogy itt van apa? Igen haragszom – biccentettem összehúzott szemekkel.

- Ő kért meg rá. Meg akart ismerni téged.

- Igen ő is ezt mondta. Meg azt is, hogy ne haragudjak rád, csak parancsot teljesítettél – motyogtam. – Meglátogatjuk anyut ma.

- Én is meglátogatom a családom – suttogta. – Veletek akartam menni, de Marcus azt mondta kettesben akartok lenni. Jobban belegondolva jobb is, ha nem leszel velem holnap. Nem akarom, hogy láss szétcsúszva.

- Őt is meglátogatod? – kérdeztem az ajkamat rágcsálva.

- Nem. Régen elmentem, de most már nem.

- Miattam nem akarsz menni? Figyelj, Michael menj el! Ha szeretnéd, akkor menj el. Én ne tartsalak vissza.

- Szerintem nem ezt fogod mondani, ha megtudod mi történt – nevette el magát hallkan.

Hallgattam, nem sietettem őt, csak visszafojtott lélegzettel vártam a folytatást. Tessék, most megtudom azt, amire hónapok óta kíváncsi voltam. Hogy ki volt az a nő, aki miatt Michael félt szeretni.

- Gondolom kíváncsi vagy, hogy miért ítélem el annyira az Alkonyatot. Nem Edwarddal volt a bajom, hanem magával a történtekkel. Még, hogy egy ember képes legyen beleszeretni egy vámpírba. Persze kivételek akadtak, ott volt anyukád és Nina, de ők már azután voltak, hogy én megismertem Annát. Háború volt, ő pedig ápolónő. Csúnyán megsérültem, a társaim pedig magukkal akartak vinni az orvosi sátorba. Hiába tiltakoztam vittek. Anna azonnal elvarázsolt engem és még rá is játszottam, hogy ápoljon engem. Elintéztem, hogy ne kelljen vissza mennem a front vonalra és követtem őt haza, mert neki mennie kellett, a nagy anyját ápolni. Szerencsésnek éreztem magam mit ne mondjak. Elkezdtünk ismerkedni, és szépen lassan Anna belém szeretett. Anna szülei viszont más valakit szántak a lányuknak, aki gazdag volt, és jómódú. A szemükben én csak egy suhanc voltam. Valamiért nem hatott rájuk a személyes bájom. De nem akarom részletezni. Annával titokban házasodtunk össze és a nászéjszakán felfedtem előtte, hogy ki is vagyok. Előtte már tettem megjegyzéseket, és úgy láttam jól fogadja. Hát tévedtem. Szörnyetegnek titulált. A szemében, amiben korábban szerelem volt és ragaszkodás... az átváltott undorrá és rémületté. Elmenekült én pedig hagytam. Képtelen voltam utána menni. Ott akkor a szívem millió darabra robbant és másodjára támaszkodtam Marcusra. Akkor már Connor is az életem része volt, vele együtt csináltunk minden ökörséget. Olyanok voltunk, mint két rosszcsont gyerek. Marcusnak csak fejfájást okoztunk, de hagyta, mert tudta, hogy most erre van szükségem. Aztán visszavonultam ide és addig ki se dugtam az orrom, míg Marcus fel nem hívott azzal, hogy van-e kedvem egy rajtaütéshez. Mondhatni anyukád felbukkanása hozott vissza a való világba. Aztán megjelentél te és kaptam egy újabb esélyt az élettől.

- Köszönöm – suttogtam megsimítva az arcát. – Köszönöm, hogy megosztottad velem és légy szíves ne menj el Anna sírjához.

- Tudtam – mosolyodott el halványan és magához vonva jó szorosan átölelt.

Ha akkor tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó közösen eltöltött pár óra, biztos tovább elnyújtom a pillanatot...