A nevelőapám mellett állok és némán nézem, ahogy anyu koporsóját a földbe helyezik. Hosszú évek óta küzdött a rákkal, rengeteg kemoterápián átesett, de nem volt elég. A rák újra meg újra kiújult, mintha egyetlen szándéka lett volna csupán, elvenni az én csupaszív édesanyámat és ezáltal tönkre tenni az életem. Legalábbis ami még hátra van a 18. születésnapomig. 7 hónap és lelépek. Eleget nyeltem már az elmúlt évek alatt, egyedül csak anyu miatt tűrtem. Mert úgy láttam, hogy valami fura oknál fogva fontos neki Robi, de így, hogy már nincs itt velem, nem vagyok köteles mindent lenyelni. Robi panaszkodását, amiért nem mindent eszek, meg amit elém rak, hanem válogatok. Hiába hajtogatom mindig neki, hogy vissza fog jönni. Egyáltalán nem eszek húst, már a hús látványa is taszít engem. Az étrendem, salátából, gyümölcsből, joghurtokból áll, plusz étrendkiegészítővel, hogy valamivel pótoljam a fehérjét. A mostohatesóim pedig a kinézetem miatt irigykednek. Tökéletes alakom van, soha egy pattanásom se volt és sminket se kell használnom, hogy szép legyek. A suliban minden srác mellettem akar ülni a menzán, engem akarnak elhívni a bálba, én pedig minden alkalommal visszautasítom a meghívásokat, ám ahelyett, hogy feladnák, csak tovább próbálkoznak. Így szerintem nem meglepő, ha azt mondom, nem nagyon vannak barátaim. Anyu volt a legjobb barátom, vele beszéltem meg mindent, de most már nincs ő többé. Egyedül maradtam teljesen egyedül. Ekkor eszembe jut, hogy mit mondott nekem anyu utoljára, mielőtt meghalt volna.

- Kicsim valami nagyon fontosat szeretnék neked elmondani – szólalt meg nehézkesen és az arca fintorba torzult a fájdalomtól.

- Ne, anyu. Nem kell mondanod semmit. Ne erőltesd meg magad – kértem megfogva a csontos kezét. Nagyon sokat fogyott, fájóan sokat.

- Ez fontos Mira. Meg kell keresned apádat! Muszáj őt megkeresned! – mondta határozottan.

- A-az apámat? De anyu én...

- Ígérd meg Mira! Ígérd meg, hogy megkeresed őt! Meg kell védenie téged mielőtt rád, találnak – hadarta utolsó leheletével majd a fény örökre kihunyt a szemeiben.

- Ne, anyu kérlek, ne menj el. Velem kell maradnod – sírtam el magam és a mellkasára hajtottam a fejem. – Kérlek, ne hagyj egyedül!

- Már megint azt az arcot vágja – morogta Barbi a húgának, Tinának.

- Rohadt ijesztő – borzongott meg Tina. – Szerinted apa mit kezd vele?

- Remélem, kirakja az utcasarokra. Sikeres lenne – gúnyolódott mire élesen szívtam be a levegőt, tekintetem pedig Barbira rebbent és mélyen a szemébe néztem.

Szemei kitágultak, arca lesápadt, én pedig ezen megdöbbenve magam elé néztem. Mit csináltam, hogy megijedt? Azt hittem ki fog nevetni. Ekkor vettem észre, hogy áll mellettem valaki, aki esküszöm az előbb még nem volt itt. Az idegenre néztem, aki szintén engem nézett, és ahogy a tekintetünk összetalálkozott szikrák kezdtek el pattogni kettőnk közt. Kék szemei teljesen megbűvöltek, fekete hajába, ami a szemébe hullott legszívesebben beletúrtam volna, hogy megállapítsam milyen a tapintása. Tetőtől talpig feketében volt, de ez nem meglepő, egy temetésen, ám el tudom képzelni, hogy ő a hétköznapokon is feketét visel. Én kaptam el hamarabb a tekintetem, de még láttam, ahogy az ajka mosolyra húzódik. Az idegeim pattanásig feszültek az idegen közelségétől, ám amikor újra oda néztem már sehol nem láttam. Zakatoló szívvel fordultam körbe, tekintetemmel őt kerestem és meg is pillantottam egy fának támaszkodva, ahogy engem nézett szórakozottan mosolyogva. Megráztam a fejem és belecsíptem a karomba. Mostanában egyre élénkebb a fantáziám. Múltkor például láttam egy tündért a parkban. Egy rohadt tündért, akik nem is léteznek maximum csak a játékboltokban. Mondhattam volna, hogy biztos csak jelmezbálba megy, ha nem lebegett volna a föld felett, ami valljuk be lehetetlen. Mikor a szertartás ahhoz a részhez ért, amikor rózsát kellett a koporsóra dobni, valamint egy marék földet lehajoltam a vödörhöz és kivettem egy szál rózsát, ami persze azonnal megszúrt és a vér is kiserkent. Automatikusan kaptam a számba az ujjam és a rezes sós íztől marni kezdett a torkom, a fogam pedig megfájdult. Fintorogtam egy sort majd kikaptam a kezem a számból és a zsebembe süllyesztettem. A tekintetem megakadt az idegenen, aki megint közelebb volt, merev testtartása óvatosságról árulkodott, ahogy a tekintete is amint a környéket fürkészte. Léptei lassúak voltak, de sietősek, ahogy egyre közelebb jött hozzám, majd lecövekelt mellettem. Kérdőn néztem rá, válaszul kaptam egy széles mosolyt majd a tekintete a rózsára siklott és rosszallóan összevonta a szemöldökét.

- Legalább ma figyelj rendesen – mordult rám Robi és meglökött, hogy menjek közelebb a sírhoz. A nyelvemen volt a csípős válasz amikor...

- Azt ajánlom, nagyon gyorsan kérjen bocsánatot, mielőtt magam kényszerítem – szólt egy hűvös hang nyugodtan, de vészjósan.

Felesleges volt hátra fordulnom, hogy tudjam az idegen kelt a védelmemre és ettől megnyugodtam. Térdre ereszkedtem a sír mellett és ráhelyeztem anyu koporsójára.

- Lelkünk egyesül – súgtam a szívemre szorítva a kezem, majd felmarkoltam egy adag földet és a sírra szórtam. – A harcod véget ért – tettem hozzá és könnyes szemmel felegyenesedtem.

Anyuval mindketten imádtuk a Visszatérők című sorozatot. Ő Clark és Lexa párti volt, én viszont jobban shippeltem a Clark Bellamy párost. De ha kedvencet kellett választani, akkor én Octavia Blake mellett tettem le a voksom, anyu pedig John Murphy mellett. Hátráltam pár lépést és szorosan megálltam az idegen mellett, akiben akaratlanul is azonnal megbíztam.

- Köszönöm – motyogtam.

- Ez a dolgom – válaszolta, mire ránéztem és alaposabban szemügyre vettem.

Először hasonlóságot kerestem, köztem és közte, de az egyetlen dolog, ami kettőnket összekötött, az a sápadt bőr. Ráadásul túl fiatal ahhoz, hogy az apám legyen. Mosolyra húzódott az idegen ajka, de próbálta elfojtani azt. Talán az apám fia, és akkor mi tesónk vagyunk. Vagy édes tesók vagy féltesók. Istenem bárcsak a bátyám lenne és jó messzire magával vinne, távol ettől a családtól. Vagy ha nem is a tesóm, akkor is megkérem, hogy vigyen magával. Nem, nem futamodhatok meg. Itt kell maradnom, várva arra hátha felbukkan apa, amint megtudja anyu meghalt. Biztos érdekli. Érdekelnie kell, hogy mi van velem. Legalább, most ha már az elmúlt 17 évben szart a fejemre. Az idegen összevont szemöldökkel fürkészte az arcom és már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, amikor odalépett hozzám az első ember részvétet nyilvánítani. Őszinte leszek, alig ismertem valakit, maximum csak látásból, de halvány mosolyt varázsoltam az arcomra és megköszöntem a részvétnyilvánításokat. Szépen lassan egyre fogytak az emberek, míg csak pár férfi maradt és az idegen pasi mellettem.

- Maguk kicsodák? – kérdezte Robi.

- Engem elvihetne egy menetre – kuncogott Barbi kacér pillantásokat lövellve az idegen felé.

- A nevem Michael Kováčová – mutatkozott be az idegen, akit Michaelnek hívnak. – De nem magához jöttem, hanem Mirabellához.

- Csak Mira – nyögtem ki, mert utáltam a Mirabellát.

- Ne szégyelld a neved Mirabella. Úgy tökéletes, ahogy van – jelentette ki.

- Jaj, ugyan már, kár figyelmet pazarolnod rá – nyafogott Tina. – Flúgos a lány.

- Vigyázz a szádra, mielőtt karót nyomok le a torkodon – villant meg Michael tekintete, mire kikerekedett a szemem. – Te velem jössz. Rohadtul elegem van mára – fogta meg a kezem, belém pedig mintha áram csapott volna.

Botladozva követtem őt, a sírok közt, tekintetem ide oda cikázott és észrevettem, hogy az a négy pasas, tisztes távolból követ minket, míg Robiék tátott szájjal néznek utánunk.

- Vidd csak, úgyis csak a gond van vele – üvöltötte Barbi, mire Michael elnevette magát.

- Ó ha tudnád, a lába nyomát csókolnád, csakhogy megbocsátson – kuncogott.

- Hé – rántottam ki a kezem a szorításából és lecövekeltem az Audi mellett.

- Nincs erre most időnk!

- Innen el nem mozdulok, amíg válaszokat nem kapok. Ki vagy te?

- Lehetne, hogy a kérdéseket meghagyod későbbre? Így is elkéstem – csattant fel miközben tekintete ide oda cikázott.

- Honnan?

Ez a pasas biztos, hogy egy pchiopata. Egy szexi pchiopata, aki karót akart lenyomni Tina torkán. Miért tetszik ez nekem ennyire? Talán korábban ő ijesztett rá Barbira is.

- Nem vagyok pchiopata – villant meg a tekintete és a kezemet megragadva betuszkolt az anyós ülésre. – Ne maradjatok le – szólt oda a négy pasasnak.

- Mi a fene ez az egész? Az apám küldött? – támadtam le amint beszállt mellém.

- Igen és most maradj csendben – mordult fel.

- Ahhoz képest, hogy korábban milyen rendes voltál – húztam el a szám sértetten mire futólag elmosolyodott.

- Bocs, de elegem lett a családodból.

- Ők nem a családom – jelentettem ki.

- Tudom. Hamarosan az igazi családoddal leszel, ott leszel, ahova tartozol.

- Már ha egyáltalán akar engem. Mi van, ha csalódni fog bennem? Ha ő is flúgosnak tart?

- Ha nem lennél neki fontos, akkor nem lennék itt, hogy megvédjem a formás feneked.

- Na, de – kaptam levegő után és az arcom pipacspirossá pirult.

Michael mélyen beszívta a levegőt, tekintete az arcomra siklott, majd a nyakamra és megnyalta az ajkát.

- Hihetetlen – mormolta újra az útra figyelve.

- Várj – nyúltam a keze után, amikor feltűnt, hogy lassan elhagyjuk Egert. – Van pár dolog, amit szeretnék magammal hozni.

- Felesleges. Mindened megvan. Ruhák, betét és minden más, ami kell. Még mobil is, azt hiszem vibrátor is akad.

- Jó ég. Nekem személyes dolgok kellenek. Fotók stb... emlékek. Meg persze a naplóm. Kérlek – suttogtam kitartóan nézve az arcát és az ujjaimmal megszorítottam a karját.

- 10 perced lesz mindent összeszedni, ami kell, utána bemegyek és magam rángatlak ki.

Sietős léptekkel szeltem át a kocsi és a ház közti távolságot. Ugyan nem tudom miért kellett ennyire sietnem, de nem akartam magamra haragítani Michaelt, és valamiért úgy éreztem tényleg jobb, ha sietek. A mostohatesóimra a szobámban találtam rá, a ruháim közt turkáltak.

- Visszajöttél? – nézett rám fintorogva Barbi.

- Csak pár cuccomért – vetettem oda és felkaptam az egyik üres cipősdobozt.

A tükrömhöz lépve sietősen szedtem le a fényképeket, amik rólam és anyuról készültek, majd az asztalomhoz ugrottam a nyakláncom után kutatva, de nem találtam a szokásos helyén.

- Csak nem ezt keresed? – tudakolta Barbi mire megpördültem és a nyakában lógó nyakláncra függesztettem a tekintetem.

- Azonnal add ide – vicsorogtam rá, mire mosolyogva megrázta a fejét.

- Tudod milyen nyaklánc ez? – kérdezte. – Nagyon különleges erővel bír. A hatalma szinte természetfeletti. Apád adta anyádnak oly sok éve, hogy megvédje vele őt meg a kis fattyát.

- Miről beszélsz? Te ismered apámat? – kérdeztem alig hallhatóan.

- Apádat mindenki ismeri, csak szegény pici Mirike nem. Neki senki nem mondta el az igazat. Na, de visszatérve a nyakláncra. Ez a nyaklánc kérlek, szépen apád vérével van átitatva, így biztosította a biztonságotokat. De sajnálatos módon, azzal nem számolt, hogy anyád rákos lesz és meghal. Persze elkerülhetted volna mindezt, ha magadnál hordod a láncot, de te annyira nagy becsben tartottad, hogy fel se merted venni.

- Abban a pillanatban tudtam, hogy te vagy az amint megláttalak téged anyáddal. Persze eleinte azt nem tudtam, hogy ő az a nő, de amikor bemutatott téged nekem, azonnal megéreztem – vette át a szót Robi, aki a szobaajtóban állt egy konyhakéssel a kezében, amit most eltűnődve vizsgálgatott. – Sokat érsz Mira, el se tudod képzelni milyen vérdíjat tűztek ki a fejedre. Így hát anyád bizalmába férkőztem, elértem, hogy belém szeressen aztán szépen lassan fokozatosan megmérgeztem.

- Te – húztam vicsorra a szám, és mint egy támadásra kész puma lelapultam.

Nem tudom miért tettem, ösztönösen jött.

- A temetőben akartalak elintézni, de sajnálatos módon apád emberei nagyon hamar megérkeztek. Őszintén, szólva meglepett, hogy egyedül vagy, vagy, hogy egyáltalán visszajöttél.

- Mindig is túlságosan hülye volt apu. Sosem tudta mikor kell menekülni. Jaj, szegény kicsi Mirikét megkarmolta egy csúnya kutya mikor este a parkon vágott át.

- Nem kutya volt – suttogtam Barbi macskaszemeire meredve.

- Nem hát – nevette el magát. – Ennyin múlott, hogy ott helyben cafatokra tépjelek, de azok a barmok megállítottak. Még a rohadt árnyvadászok is lepaktáltak apáddal és téged védtek – köpte a szavakat undorodva és morgás tört elő a torkából.

- Bocs, hogy megzavarom a mesedélutánt – mordult fel Michael hirtelen és egy mozdulattal eltörte Robi nyakát, aki holton roskadt a földre.

Addigra Barbi átváltozott és rám vetette magát. Éles karmai a mellkasomba vájtak, fogai alig pár centire csattogtak az arcomtól. Adrenalin árasztotta el a testem, lábamat felhúztam és erősen lerúgtam magamról a farkast, ő pedig neki esett Tinának. Ám újra támadt, de Michael megragadta és a nyakába mélyesztette szemfogait. Tágra nyílt szemekkel figyeltem, ahogy a farkas nyakát marcangolja, majd a földre hajítja.

- Kérem ne, ne bántson – dadogta Tina a sarokba kúszva mikor Michael felé fordította a figyelmét.

- Ki tud róla? – morogta Michael.

- Senki, esküszöm senki. Apa egyedül akarta elintézni, hogy az összes pénz a mienk legyen – hadarta. – Mira kérlek én sosem utáltalak. Csak azt tettem, amit mondanak – nézett rám könyörögve.

Michael torkon ragadta, Tina hörögve szívta be a levegőt, karmaival Michael felé kapott, megpróbálva megvágni őt, mire Michael a falnak csapta a fejét, megrepesztve mögötte a falat majd a nyakába mélyesztette a fogait. Másodpercekkel később, amint minden vért kiszívott belőle Michael felegyenesedett és felém fordult.

- A halál nem válogat – nézett a szemembe vértől csöpögő ajkakkal.

Hát íme itt is van a legelső rész. Olvassátok és alkossatok véleményt ;) Várom az építő jellegű kritikát <3