Egy kellemes hang ébresztett, de mikor felijedtem nem volt senki mellettem. Körül néztem, de még mindig szédültem, így még nem álltam fel. A fejemhez kaptam és a sebemet vizsgáltam, de már nem vérzett, csak az alvat vért tapogattam. Közelebb kusztam a kis patakhoz és megmosva az arcomat, megnéztem a hegem. Szerencsére nem volt mély, és valami furcsa zöld trutymó volt rajta, legelsőnek azt hittem talán elfertőződött, de mikor láttam, hogy a sebem begyógyul magától majd eldobtam a kezemben markolt késem. - Mi a fene? - tapogattam meg magam, aztán át néztem a táskámat, hogy minden megvan-e. Miután már fel tudtam állni elindultam előre, ahonnan lezuhantam, ott képtelenség lett volna vissza mászni, úgyhogy a fény felé indultam. Kékeszöld fény volt, de semmi rossz érzés nem fogott el. Aztán ami elém tárult mikor kiértem, még a lélegzettem is elállt.
Nem vagyok az a típus aki csak úgy meglepődik, de az a látvány leírhatatlan és megfoghatatlan volt számomra. Annyi mindent láttam már, csodás lagúnákat, tisztásokat, varázslatosan veszélyes erdőket, szigeteket és hegy csúcsokat, amin a hó megcsillan és mágikus fényárban úszik körülötte minden. De az a mező ami fogadott az más volt. Szitamadarak repültek el mellettem és játékosan énekeltek egy halk dallamot, ezek a madarak csoda szép szivárvány színben pompáznak és a dallamuk még a legszörnyűbb lelket is megnyugtatják. Ezek a madarak, olyan nagyok, mint egy sas, de tollas szárnyuk helyett, denevér szárnyuk van. És még azért is különlegesek, mert ahogy leszáll az éj, színt váltanak és még az éjnél is feketébbek lesznek. Ezzel védik meg magukat az éjjeli vadászoktól. Mikor hirtelen egy vágott szájú állat jelent meg mellettem, még hirtelen arrébb ugrottam, de nem kaptam ki oldalzsebemből a késem. Ez egy Qween volt. Olyan lett volna, mint aki vigyorog, aztán hirtelen megrezzen és oda szalad társaihoz.  Ezek az állatok majdnem akkorák, mint egy őz, de vágott szájuk kicsit ijesztővé teszi őket, de sose támadnának emberre, ők azok a lények amikkel, a gyerekeket szokták ijeszgetni. Még a színük is barátságos, a zöld különféle árnyalataiban fordulnak elő. Megráztam magam és bentebb merészkedtem. A selymes fű a bőrömhöz ért, ezüst színe vakítóan bántotta a szemem, mindig is a sötét volt a barátom. Egy-egy fa alatt állatok bújtak el, ettek és játszottak. Mikor közelebb mentem elszakadtak, így leültem az egyik fa árnyékában. A fű az ujjaimra tekeredet, de nem törődtem vele túl sokat, a bársonyos érintése jól esett. Mintha csak anyám simogatna. Hirtelen bent akadt a levegőm, már nagyon rég nem gondoltam anyukámra. Most elfogott egy olyan érzés amit már nagyon rég nem éreztem, a szomorúság és elhagyatottság érzése. Így csak engedtem, hogy a selymes érintés átjárjon, és anyámra gondoltam, nyugtató hangjára és csoda kék szemeire. Kellemes lágy hangja volt, sose kiabált és mindig olyan nyugodtan és összeszedetten beszélt, hogy senki nem mert neki vissza beszélni. Mikor hirtelen egy hang zökkent ki.