Mikor legközelebb felébredtem, kellemes csend volt körülöttem. Hallottam az éjszakai tücskök ciripelését, mi a nyitott ablakon jutott be a kicsiny, fehér szobába, hol én is voltam. Ahogy bágyadtan körbenéztem a helyiségben, első látásra tudtam; kórházban vagyok. Az erős fertőtlenítő szag, mi a nyitott ablakon beáramló friss, éjszakai levegővel keveredett olyan átható volt, hogy csak nagy nehezen szoktam hozzá. Gyengéden elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott Hyunggu, az omega, aki egészen ideáig cipelt, megmenekítve a haláltól. Hálás voltam neki. Olyan hálás, mint amilyen még soha sem voltam senki felé. Az a kis omega végig vitt magával a perzselő forróságon, több napon keresztül és nem adta fel, és most itt voltam; hála neki. Egy biztonságos kórházban, mi a csendből ítélve jó messze lehetett a hadszíntértől, ahol a háború zajlott. Óvatosan felültem a kényelmes ágyban, jobban körbe szemlélve magam körül. Sehol nem volt egyenlőre senki. A látásom már tökéletes volt, mindent ismét olyan élesen láttam, mint mielőtt még megsérültem volna.

Egyszer csak hal cipőkoppanásokat hallottam, ezzel együtt pedig édes illatott keztem érezni. Egy pillanatra megörültem, hogy most már végre láthatom Hyunggut, viszont mikor pár szekundummal később a szoba ajtaja kinyílt és erősebben éreztem a kellemes aromát, határozottan csalódott voltam. Egy vékony, alacsony omega lány nyitott be hozzám, arcán egy finom mosoly, testét egy rá jóval nagyobb hófehér, orvosi köpeny borította.

-Látom felébredt. Hogy érzi magát? - Sétált lassan hozzám és az ágyat megkerülve ellenőrizte az infúziómat. 

-Kicsit még nehezen mozgok. De ettől függetlenül minden tökéletes. 

-Hányat mutatok? - Tartotta elém a kezét.

-Kettőt.

-Rendben. Nem sokára tökéletesen felépül és hazautazhat japánba. - Mosolygott rám kedvesen, majd az irattartóját elrakva távozni is készült a szobából.

-Egy pillanatot még, kérem. - Érdeklődve nézett felém az ajtóból. - Aki megmentett... ő hol van?

-Ohh... A fiú, aki idehozta magát nem mondta meg a nevét. Amint átvettük tőle Önt, ő távozott. Még csak egy kérdést sem tudtunk feltenni neki. Miért?

-Csak... meg akartam hálálni neki. - Néztem bágyadtan magam elé. Ha Hyunggu visszament a háborús zónába, akkor már halott. Amúgy sem volt jó állapotban, hát akkor milyen lehetett, mikor végre elérte velem a kózházat? 

(...)

-Mi bajod van ma Yuto? Egy szavamra sem figyelsz oda! - Állt elém dühösen Changgu, ahogy hosszas gyaloglás után végre elértünk Szöul "sötét" negyedeibe. Saját magam akartam megtalálni Kang Hyunggut; főleg, ha tényleg az a Kang Hyunggu volt, akire gondoltam. De hogy ne lett volna már az? Kang Hyunggu a neve, omega és harcolt a háború idején a seregben. Nem hiszem, hogy egyáltalán léteznének ilyen egybeesések a világon. - Yuto! 

-Bocs, kissé elbamultam.

-Már megint a háborúra gondoltál, igaz? Mondtam már egy csomószor, hogy kérlek beszélj erről egy orvossal. Ez már nem egészséges!

-Sshh... Ne kiabálj. Egy ilyen helyen nem előnyös. - Changgu elképedve nézett az előttünk elterülő, hosszan futó sötét sikátorra.

-Te komolyan ide hoztál minket? Meg vagy te zakkanva?! Amint rájönnek kik vagyunk az első adandó alkalommal puffantanak minket le!

-Én mondtam, hogy ne hozd magaddal a jelvényed. - Rántottam meg a vállam nem törődöm módra. 

-De ez akkor sincs rendben. Egyáltalán minek vagyunk itt?!

-Megkeressük Hyunggut. - Adtam meg az egyenes, határozott választ. Changgu elképedve nézett rám, látszólag azt sem tudta eldönteni, hogy komolyan beszélek e vagy csak marhaságokat hordok össze. 

-És mégis miért pont itt? Egyáltalán minek keressük őt? Semmi értelme. Mi köze lenne az ügyhöz? Lehet, hogy Jinho barátja, de ez még nem jelent semmit. 

-Te is tudod jól, hogy Jinho és Hyunggu elhallgatnak valamit a gyilkoságokkal kapcsolatban. Szeretném tudni, hogy mit. 

-És erre az a megoldás, hogy fejest ugrassz a veszélybe és megkeresed Kang Hyunggut, aki amúgy sem egy túl érzelmi lény? Nem hiszem, hogy bármivel is meg tudnád hatni. És egyébként is... Miért teszel meg ilyen sok dolgot ezért? Elszánt nyomozó voltál mindig is, de ennyire nem. Mit tett az a srác, hogy ennyire izgatja a fantáziád? Ne mondd már, hogy az életedet köszönheted neki. - Nem volt semmi kedvem az előttem álló bétával veszekedni, sem elmagyarázni neki mindent töviről-hegyire. Nem volt erre időnk. Az éjszaka nem tart örökké, holnap meg még dolgoznunk is kell. Mihamarabb meg akarom találni Hyunggut és végre megtudni az igazságot vele kapcsolatban. 

Lemondóan megráztam a fejem és lassan elkezdtem besétálni Szöul nyomor negyedébe, miben aligha lehetett tiszta szándékú embert találni. Errefele az élet sivár és kietlen volt, akár a perzselő sivatag, ahol anno majdnem életemet vesztettem. Itt látni lehetett mindazt, amit a háború idején láttam. A kínt és a szenvedést, a magány bús hangját, mi kínlódva vergődött a porban, miből már semmi szép és jó nem termett. Családok voltak itt, kik napról napra éltek és örültek, ha egy este úgy mentek el aludni: egy újabb nap halál nélkül. A szegénység elsöprő és borzalmas volt ebben a negyedben. A helyi bandák csak rátettek egy lapáttal. Sanyargatták azokat a jó népeket, kik csak a dolgukért és egy kis ételért remegtek a hideg földön. Mit kereshet itt Kang Hyunggu? Hogyan éli itt túl egy omega? Talán ez a hely minden háború hadszínterénél is rosszabb.

-Yuto... - Changgu halkan szólt utánam, majd gyors iramban mellém ért. - Ugye nincs semmi komoly? Úgy éretem... Hyunggu...

-Hyunggu megmentette az életem. Csak is neki köszönhetem, hogy évekkel ezelőtt nem haltam meg a háborúban. Ha mással nem is, legalább annyival tartozom neki, hogy segítek megkönnyíteni az életét. Természetellenes, ha egy omega így él. 

-De... miért nem kerested őt akkor eddig?

-Azt hittem, hogy meghalt. - Changgu ezek után nem mondott semmit. Csendben sétált mellettem, néha megremegett a fagyos levegőtől és a sötétből érkező zajoktól. Őszintén bevallom, én is féltem egy kicsit, elvégre nem mindennapi volt, mikor egy ilyen környékre, egy rendőr betette a lábát. A mi félénk nem kapott itt szívéjes fogadtatást. Ha egy nyomozó belépett a nyomor negyedbe, az már bajt jelentett. Olyan bajt, ami másnapra az egész várost kibillentette az egyensúlyából. Az itt lakozó erős alfa vezetőkben már nem létezett a könyörület. Olyanok voltak, akár az elvadult állatok. Elég volt egy rossz mozdulat és már is képesek voltak az ember torkának esni. 

-Mit akarsz te hülye ribanc?! Nincs semmi dolgod itt! - Changguval meglepetten kaptuk a fejünket a zaj irányába. A közelben láttunk két sötét figurát: az egyik hatalmas, erős termetű volt, míg a másik sokkal alacsonyabb, törtékeny és vékony. 

-Nem nevelt meg anyád te vén fasszopó? - Érkezett a kérdés a kicsi, vékonytól, akit a másik a nyakánál fogva szorított a koszos téglafalhoz. 

-Hogy merészelsz...?! - A vékony alak egy egyszerű mozdulattal a másik hasába rúgott, ki fájdalmasan terült el a kemény betonon pár percre. - Te kis...! - Alig tudott egy szót is kimondani, a kicsi egy határozott mozdulattal a gerincébe rúgott. 

-Még egyszer belém kötsz, addig éltél. - Ekkor a sötétségből kilépve az alacsony, vékony alak képében Hyunggut pillantottam meg. Finom arcbőrén most apró zúzódások és karcolások voltak. Tekintete eltorzult és úgy nézett az előtte lévő férfira, mintha képes lenne a tulajdon kezével darabokra szaggatni azt.

A termetesebb férfi lassan feltápászkodott, testének több pontját is fájlalta, majd előkapva egy apró szikét Hyunggunak támadt azzal. Már szólni akartam, mikor Changgu befogta a szám és közelebb rántott magához.

-Ha most ebbe beleavatkozunk, ki tudja mi lesz később. 

-Meg fogja ölni Hyunggut. 

-A saját életed nem fontosabb idióta? 

-ÁHH! - Ijedtem kaptam a tekintetem a dulakodás felé. Hyunggu mérges, határozott mimikái fájdalmasba torzultak. A magasabb férfi mélyen Hyunggu hasába döfte az apró szikét. 

-Yuto...

-Te rohadék! - Egy határozott mozdulattal termettem a férfi mellett és eltrántottam Hyunggutól. Olyan szinten felidegesítettem magam, hogy erős alfa hormonokat kezdtem a testemből árasztani. Mindenki ijedten nézett rám, de azokban a percekben más sem számított, minthogy az ellenséges alfát elűzzem minél messzibre. - Ha még egyszer hozzáérsz...!

-Jól van haver, nyugi. Elmegyek. - Még mindig minden egyes testrészét fájlalva koslatott el tőlünk. Egészen addig rajta tartottam a szemem, amíg már nem került a látóterembe. Ekkor aggódva néztem Hyunggura, aki egyik kezét erősen a hasára szorítva nézett rám kissé fájdalmasan.

-Hyunggu...

-Mi a faszt keresel itt, bazd meg?! - Kapott még jobban a sebéhez. - Áhh... Tudod mekkora bajba keverheted magad te idióta? - Nézett rám kihívóan az omega. Olyan fura volt. Továbbra sem éreztem Hyunggu édes omega hormonjait. - A kibaszott! 

-Segítek...

-Nem kell a segítséged. Senkié nem kell. Ha azt hiszitek, hogy szegény kis törékeny, gyenge szar vagyok, akkor tévedtek. Mindenki téved. Egyáltalán milyen alapon viselkedtek ti így, alfák? - A sikátor falának támaszkodva lépkedett gyengén. 

-Akkor te mi vagy? Omega?

-Megszólalt egy béta. - Nézett Changgura gúnyosan Hyunggu.

-Nem hiszem, hogy abban az állapotban vagy, hogy bárkit is provokálj most. Ha már nekem nem is, de legalább Yutonak hagyd, hogy segítsen. Sokat jelentene neki. - Hyunggu tekintete erre lágyabb lett. Sápadtan nézett rám, majd óvatosan felém lépkedve az egyik vállamra helyezte törékeny, apró kezét. 

-Nos, rendben. De csak azért, mert elég szarul vagyok. - És mint egy végszóra, Hyunggu szószerint a karjaimba omlott. Changgu ijedten méregette a megsérült omegát, ki eszméletét elvesztve hagyatkozott ránk - vagy inkább rám - teljes mértékben. Mibe kereverdtél drága, édes omega?

Hülye kérdés, de szerintetek legyen a sztoriban +18-as rész? Én személy szerint ellennék nélküle, de ha van rá igény, akkor szívesen írok. ^^

Illetve...

https://youtu.be/W7ZIz4w9Edo

Megint nagyot alkottak. Nem tudom, hogy ezzel meg e lett már a banda első győzelme az MCOUNTDOWN-ban, de ha nem, akkor nagyon remélem, hogy végre megkapják a díjat. Nagyon megérdemelnék.

Na meg... Wooseok így fel fogja forgatni a bias listám. :))

Nektek, hogy tetszett?