Hiába nézelődött kitartóan hosszú percekig, és kutatta élénkzöld íriszeivel a koromfekete erdőt és a holdfényes rétet, nem volt senki a közelben rajta, és a békésen alvó szarvascsordán kívül. Pedig az előbb határozottan hallotta a karcos, mély baritont, amely szinte a fülébe suttogta az édes, dícsérő szavakat. Az ifjú isten meg volt róla győződve, hogy nem csak a szél vagy éppen az elméje játka volt az amit halott, hanem pillanatokkal ezelőtt még volt mellette valaki. Vagy mögötte. És bárki is legyen, sokkalta gyorsabban mozgott, mint bármely isten vagy halandó, akit Perszephoné eddig ismert.

Néhány perc elteltével azonban, miután továbbra sem érzékelt senkit a közelben, a heves szívverése alábbhagyott a fokozott tempójából, és a légzése is visszatáért a szokásos nyugodt, kiegyensúlyozott tempójába. És ugyan nagyon kíváncsi volt arra, hogy ki volt a titokzatos látogatója és miért nem mutatkozott meg előtte, gondolatai óhatatlanul is visszatértek a pompázatos virág köré. Így teljes figyelmét újra a különleges jelenésre fordította, hogy jobban szemügyre vehesse a nem mindennapi felfedezését. Óvatosan letelepedett a virág mellé, és közelebb hajolva részletesen is szemügyre vette a szerkezetét. A karcsú sziromleveleit három részre osztotta egy-egy élénkebben csillogó fekete vonal, és ha Persephone elég közelről nézte, akkor egészen olyan volt, mintha a sziromlevelek áttetszőek lennének, és kavarogna bennük egyfajta... energia. Egy sötét energia. Még alaposabban megnézve pedig észrevette, hogy a vékony, rövid szár egy kicsi, bolyhos gyökérben végződik, amelyek a környező alvó virágokba fonódnak. Úgy tűnt, hogy valahogyan energiát merít belőlük, ezzel táplálva saját létezését, miközben ölelésének áldozatai lassan kiszáradtak és elpusztulnak. Mostmár teljesen biztos lehetett benne, hogy egy sötét hatalom teremtette ezt a virágot. Ezt a pompázatos gyönyörűséget. Persephone el sem tudta képzelni, hogy miféle lény, vagy isten lehetet ilyen kettős természetű... mert aki ezt megalkotta, egyszerre volt birtokában egy elképesztően sötét erőnek és a legfinomabb esztétikának és gyengédségnek. Számára ez a kettő feloldhatatlan ellentmondást képezett... egésze eddig a pillanatig.

Bárhogyna is próbált, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne érintse a különleges virágot. Józan ésszel tudta jól, hogy miután rájött miféle energia táplálja a kis növényt, nem volna szerencsés tovább foglalkoznia vele, pláne nem hozzáérni. Mégis, gyakorlatilag leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy érezze azoknak a koromfekete, pulzáló sziromleveleknek a tapintását az ujjai alatt. Így kissé bizonytalanul, de a lehető legnagyobb gyengédséggel kinyújtotta kecses, vékony ujjait és óvatosan rásimított a hosszúkás sziromlevelekre. Ám amikor ujjbegyei elérték a virágot, meglepetésében hangosan felszusszant. A virág szirmai olyan puhák voltak, mint a leges legfinomabb szövésű selymek vagy mint az Olympus habos felhői. A fiatal isten ajkaira egy hatalmas mosoly szaladt fel és boldogan cirógatta a selymes sziromleveleket. Egészen úgy tűnt számára, mintha a virág reagálna a gyengéd szeretgetésre. Szirmai mégjobban kitárulkoztak és a pulzálás is felerősödött. A belsejéből áradó lila fény pedig még élénkebbé vált és már keveredett bele egy cseppnyi kékes tónus is. Persephone több mint le volt nyűgözve... soha nem tapasztalt még ehhez foghatót. Megszokta már, hogy az ereje végett mind a flóra mind a fauna engedelmeskedik a parancsainak, és élénken üdvözlik a jelenlétét. De ez nem az ő teremtménye volt se nem a családjáé, így nem kellett volna ily hevesen reagálni a közelségére. Mégis, mintha a virág tudta volna, hogy ki ő, és üdvözölte volna a kapott szeretetet. A fiatal isten néhány pillanat erejéig még azt is teljesen elfeledte, hogy miféle sötét erő táplálja a növény létezését, és az, hogy így tündökölhet, milyen árat kíván. Észre sem vette, hogy korábbi teremtményei, a virágok melyeket nappal alkotott, lassan teljesen kipusztulnak körötte, hogy a fekete virágot éltessék, táplálják ragyogását.

Az ifjú isten egyre bátrabban és élénkebben simogatta a szirmokat, miközben azon gondolkozott, hogy vajon milyen módon lehetséges egy ilyen növény megalkotása, és vajon ő is képes lehet-e rá. Meg akarta próbálni. Ám ahogy gyengéden játszott a kecses szirmokkal, egyszeriben jobb mutató ujjának ujjbegye a levelek szélére tévedt, és a fiatal isten hangosan felsikoltott, elrántva kezét a virág közeléből. Az éles, szúró fájdalom olyan hirtelen és erősen hasított bele, hogy néhány másodpercig fel sem fogta, hogy mi történt. Csak akkor érzékelte újra a külvilágot, amikor észrevette, hogy smaragdzöld köntösé karmazsinvörös pöttyök kezdték el díszíteni, melyek a vérző ujjából származtak.

A fekete virág szirmainak szélei olyan élesek voltak akár csak a jól kifent pengék.

Ez a kis növény több meglepetést tartogatott magában, mint azt eddig hitte volna... bár igazán nem kellett volna meglepődnie, tudván azt, hogy milyen energia élteti a növényt. Ám Persephone ennek ellenér mégis úgy gondolta, hogy nincs joga haragudni egy virágra. Az élőlény nem tehet róla, hogy őt miből alkották meg, vagy hogyan marad életben. Ő csak élni szeretne, mint minden más teremtmény a földön. Így mintegy békejobbként, újra kinyújtotta ujjait a virág sötét szirmai irányába. Ám amint vérző, sebesült testrész újra közeledett a növény felé, az mintha csak bűnbánatában bocsánatáért esedezne, sziromleveleivel lágyan betakarta az ujját, majd erősen pulzálni kezdett. És a fiú meglepetten érezte, hogy sebe azonnal begyógyult. De még mielőtt jobban elgondolkozhatott volna ennek lehetséges voltán, az őzcsorda mely eddig békésen aludta az igazak álmát az erdő széli tó partján, most pánikszerűen ugrott fel és hangos bőgés közepedte iramodott meg a biztonságot nyújtó erdő belseje felé. Valami megriasztotta a csordát. Valami... vagy éppen Valaki.

Persephone most már biztos volt benne, tényleg volt itt rajta és az erdő állatain kívül más is. Valószínűleg a virág gazdája és teremtője, aki minden bizonnyal szemmel tartotta őt a sötétségből.

A smaragdszín íriszek újra a sötétséget fürkészték, de közben az ifjú isten már jól tudta, hogy nem fog találni senkit. Bárki is figyeli őt, nagyon jól rejtőzködik... és a virág képességeiből kiindulva, hatalmas ereje van... így nem csoda, hogy nem tudja érzékelni. Úgy döntött, hogy annak ellenére hogy nem számított arra hogy megtalálja titokzatos követőjét, azért a kíváncsiságának engedve tesz egy próbát és sétál egy kört a tisztáson. Talpa finoman érintette a puha füvet ahogy keresztülvágott a holdfényes réten, és a kellemes éjjeli szellő megmozgatta finom anyagú mélyzöld kötését, szabaddá téve sportos combjai majd teljes hosszát. A viszonylag hosszú, rakoncátlanul göndörödő fürjei a vállára omolva cirógatták a mézbarna bőrű nyakát. Gyönyörű zöld szemei, melyeket dús fekete szempillák kereteztek, most egyszeriben azokra a lényekre koncentráltak, amelyek az erdő széli éjjeli virágokon ültek és édes nektár szürcsöltek belőlük. Persephone imádta őket. A denevérek mindig a bájos mezei egerekre emlékeztették, csak sokkalta különlegesebbek, nemesebbek voltak. Amint közelebb ért hozzájuk egyikük rögtön a kinyújtott tenyerébe repült, és a kis denevér megnyalta a hüvelykujját. Ekkor a semmiből hatalmas szélvihar támadt, ami érthető módon megriasztotta a barátságos kis állatot, aki azonnal elrepült a tenyeréből. A szél pedig amilyen hirtelen jött olyan hirtelen el is csitult. De maga után hagyott egy csontig hatoló, jeges borzongást, amely újra és újra végigfutott a fiatal isten gerince mentén. Ám meglepő módon nem volt kellemetlen, sőt, egészen megnyugtató érzést idézett benne.