(Figyelmeztetések: durva nyelvezet, öngyilkos gondolatok)

Az éjszakai vetítésen kiderül, hogy a legújabb kiesőnk Atsumu volt. Beharapom az ajkamat, mikor a szőkére festett hajú fényképét fellövik az égre. Ezzel Tendou-n kívül mindkét versenyző, akit Kuroo-nak próbáltam szerezni szövetségesként, halott. Egyáltalán volt lehetősége Ushijimával és Atsumuval összefutni? Vagy mindvégig egyedül bújkált valahol? A szomorú hírek hallatán remélem, hogy az utóbbiról van szó.

Most már csak tizenegyen maradtunk életben, és egy hét telt el az arénába érkezésünk óta. A Kiválasztottak több mint fele elhunyt, és ilyenkor már megváltozik a játékosok hangulata is. Az emberek egyre bizakodóbbá válnak abban, hogy esetleg megnyerhetik a Viadalt, és ilyenkor hajlamosak túlbecsülni a képességeiket. Ahogy fogynak az emberek, úgy lesznek egyre vakmerőbbek a játékosok, és a napok haladtával egyre valószínűbb, hogy a kialakult szövetségek egymás ellen fognak fordulni. Vajon Tendou mikor fog rájönni, hogy csak hátráltatom? Álmomban fogja elvágni a torkom, vagy napközben, hogy a nézők élesben láthassák a haláltusámat?

- Kár, hogy nem az egyik Hivatásos volt – szólal meg a vöröshajú, miután lemegy a Kapitólium himnusza. – De már biztos elkezdtek vadászni a gyengébb játékosokra. Fogadok, hogy a következő is a Tizesből vagy a Tizenkettesből fog kikerülni.

- Bőven elég, hogy a nézők fogadnak ránk – mormolom a tábortüzünkbe bámulva. – Nem kell, hogy még mi is a társaink esélyeit latolgassuk.

- Nem úgy értettem – sóhajt fel, arca alig látszik ki a mélyen a szemébe húzott kapucnija alól. Estére kellemetlenül lehűlt az idő, lehet, hogy a Játékmesterek így próbálnak ösztönözni bennünket, hogy hagyjuk el az aréna szélét. – A lényeg, hogy nekünk nem kell aggódnunk. Itt senki sem fog ránk találni.

De vajon meddig fog tartani a békénk? Örökké nem rejtőzhetünk el a gyilkosaink elől. Azzal nem fogunk elég jó műsort szolgáltatni a népnek, hogy csak üldögélünk, vadászunk, eszünk és alszunk. Persze, annyi ideig megéri majd mutatni minket, hogy a támogatók lássák, még életben vagyunk, de a kapitóliumiak előbb-utóbb meg fogják unni a lapításunkat. És akkor ki tudja, milyen borzalmakat fognak ránk ereszteni, csak hogy felpezsdítsék a nézettséget.

- Miért félsz attól, hogy ránk találnak? Könnyen meg tudnád védeni magad.

- De te nem. – Felém fordul, a tűz lángjai árnyékokat rajzolnak az arcára. – És ha te meghalsz, kivel fogok lógni?

Elég gyakran megesik, hogy nem tudok válaszolni Tendou furcsa kérdéseire. Egyáltalán nem értem, hogy neki miért éri meg velem lennie. Azon kívül, hogy hallgatom az anekdotáit, nem sokkal tudok hozzájárulni a kapcsolatunkhoz.

- Talán ha megtalálnád Kuro-t... Ti ketten megállíthatatlanok lennétek.

- Nah. Őt nem bírom annyira, mint téged.

Hát jó – én megpróbáltam az utolsó szövetségesünket a barátom felé terelni, de tudom, hogy ez az ügy teljesen veszett. Tendou legalább olyan makacs tud lenni, mint Kuroo, és gyermekkori barátom mellett már korán megtanultam, hogy az ilyesfajta emberekkel felesleges vitatkoznom. Én pedig nem szeretek feleslegesen dolgokat csinálni, mert az túlságosan is fárasztó.

A tűz pattogásán kívül semmilyen zaj nem hallatszik. Pár percig csak meredten figyeljük a tűznyalábok táncát, mígnem erőt vesz rajtam a kíváncsiság.

- És ha esetleg mi ketten maradnánk utoljára életben – akkor mi történne?

Tendou ringatózni kezd ültében.

- Hah! Nem akarom lelőni előre a poént! Attól tartok, hogy kénytelen leszel kivárni és a saját szemeiddel meglátni.

Mostanra már biztos vagyok abban, hogy Tendou nem normális, de furcsamód minden félelmem elmúlt az irányában. Nincs mitől tartanom, mert kizártnak tartom, hogy bármelyikünk is eljusson a végjátékig – erről vagy a Hivatásosak, vagy a Játékmesterek fognak gondoskodni. Mégis, azt hiszem, sajnálni fogom, mikor eljön az a nap, amikor végleg el kell szakadnunk a másiktól.

Minden feltűnően csendes. Az ég szívfájdítóan kék, a nap hétágra süt, és semmiféle szörny, sem pedig ember nem akar meggyilkolni minket. A gyanakvástól feláll a szőr a hátamon, de bármerre is nézek, csak a kopár talaj fogad, azon túl pedig a szakadék. Tendou szokás szerint a délelőtti vadászatát végzi, hogy ebédre és vacsorára is meleg étel kerülhessen a gyomrunkba, de én már napok óta rizsgombócról és süteményről álmodom. Habár minden kezd összefolyni, figyelek rá, hogy minden éjjel egy újabb strigulát húzzak a kiszáradt földbe. Tíz napja tart a rémálmunk: tíz napja semmiről sem tudunk, csak arról, ami a mi kis látóterünkben történik. Hogy mi van a többi versenyzővel, arról fogalmunk sincs. Atsumu halála óta nem vetítettek egyetlen képet sem a csillagtalan éjjeli égboltra. Ennyire távol az aréna centrumától még ha élet-halál harc folyna is valahol, mi azt sem hallanánk. Teljesen ki vagyok szolgáltatva Tendou jóindulatának, és arra gondolok, nem lenne-e egyszerűbb még most lesétálnom a szirt széléről. Akkor legalább gyorsan túllennék a Viadalon, és soha többé nem kéne rettegve töltenem a perceimet.

Mégis, valami – gyávaság, vagy kitartás? – visszahúz, mielőtt bármit is tehetnék, és folytatom a bázisunk őrzését. Habár semmi értelme, mert erre még a madár se jár, egyikünk mindig a felszerelések mellett marad, biztos, ami biztos. Vajon Nekomatáék büszkék rám, hogy eddig kihúztam? A legelső nap óta, mikor Kyoutani rám támadt, nem szereztem újabb sebesülést, és nem csináltam semmi meggondolatlant, amivel kisebb szívrohamot okozhattam volna nekik.

Leszámítva azt, hogy összebarátkoztam egy késes gyilkossal, de az most mellékes. Vajon anyáék még reménykednek abban, hogy egy nap vissza fogok térni hozzájuk? Miután elbúcsúztak tőlem a nevem kihúzása után, láttam az arcukon, hogy teljesen feladták, és elfogadták a sorsomat. Lehetséges, hogy azóta meggondolták magukat? Vagy nem áltatják magukat hiú reményekkel?

Nem féltem őket. Ha meg is halok, ők örökké ott lesznek egymásnak, és az egymás iránt érzett szeretetük át fogja segíteni őket a gyászon. Mégis mély szomorúság fog el a gondolattól, hogy soha többé nem láthatom őket viszont. Annyi időt töltöttem egyedül a szobámban, néha még vacsorázni sem mentem le hozzájuk, mert túl fáradt voltam hozzá, s most hirtelen megbánás fog el a múltbeli viselkedésem miatt. Remélem tudják, hogy ez nem miattuk volt, hanem miattam. Én voltam hálátlan fiuk, míg ők próbáltak közelebb kerülni hozzám, ami az évek múltával egyre nehezebben sikerült mindannyiunknak.

Depresszív állapotomból Tendou kiáltása ver fel. Rémülten felülök, és figyelni kezdek, ám a jajgatása csak egyre erősödik, mintha valami kínozná. Egész testemben remegve tápászkodok fel a földről, és hevesen dobogó szívvel próbálom lecsillapítani száguldó gondolataimat. Tendou azért nem olyan óvatlan, hogy ok nélkül felhívja hollétére a figyelmet, és még ha meg is csúszott volna valahol vagy nekiállt volna valakivel harcolni, akkor is csak egy rövid kiáltás szakadt volna fel belőle. Mégis mihez kezdjek? Az egyetlen fegyverünk nála van, és ha ő sem tudja azt használni, akkor én mégis mivel segíthetnék neki?

Jobb híján felkapok egy hegyes végű kődarabot, ami elfér a tenyeremben, majd a hangokat követve hátra hagyom a kopár tisztást, és beszaladok az erdőbe. A bokrok felkarcolják a bőrömet, ahogy keresztülvágok rajtuk, de a sűrűben nehéz pontosan belőnöm, hogy merre lehet a társam, olyan, mintha valami labirintusban vakon támolyognék. A fák hűvöse ellenére teljesen kiver a veríték, és olyan erősen markolom a követ, hogy ujjperceim elfehérednek. Könyörgök, tarts ki, Tendou!

Egy kiálló gyökérben eltaknyolok, és a fél arcom telemegy a valószínűleg giliszták tanyázta földdel, de amilyen gyorsan csak bírok, talpra állok, és folytatom utamat.

- Ne! Hagyd abba!

Tendou sikolyát hallva eddig soha nem tapasztalt energia önt el, és az utamba kerülő köveken, kidőlt fatörzseken és többi akadályokon átszökkenve érek ki egy világosabb részre. A lombok között áttörő napfény megvilágítja a talaj egy szeletét, ahol Tendou magzatpózba gömbölyödve hever a földön, a karjaival védve a fejét.

- Ne-ne csináld, nagyon fáj!

A szemeim hatalmasra kerekednek, ahogy ráébredek a helyzet valóságára. Tendou teljesen egyedül van.

- Elég! – kiált fel zokogva, és óvatosan közelíteni kezdek felé, továbbra is teljes bizonytalanságban. Talán valami rohamot kapott? Nem ritka, hogy a versenyzők elveszítik az eszüket – szinte minden Viadalon van egy szerencsétlen, aki teljesen begolyózik – de furcsállom, hogy az ő mentális összeomlása ennyire a semmiből tört elő. Mikor otthagyott a tábornál, még egészen jókedvűnek tűnt, és nem látszott rajta, hogy bármi is felzaklatta volna.

Ahogy közelebb érek, meglátom a furcsa, élénklila gombák alkotta félkört, amik vékony holdként veszik körbe Tendou testét. Úristen, ugye nem evett valami mérgezőt? A növényismereti állomáson nem mutatták ezt a fajt, de bárki, aki ránéz a természetellenes színre, tudhatná, hogy nem ehető kajáról van szó. Mégis mi a franc ütött Tendou-ba?

Ha evett ebből a dologból, gyorsan valamit csinálnom kell, mielőtt kipurcan. Leguggolok mellé, és hallom, hogy a talpam alatt az egyik gomba halk pukkanással megadja magát. Megérdemli.

- Tendou – teszem a kezem a vállára, és egyszerre próbálom felemelni a hangom, de mégis megnyugtatónak tűnni. – Minden rendben lesz, Tendou, csak mutasd az arcod! Meg kell hánytassalak, mielőtt meghalnál!

A fiú továbbra is takarja a fejét, és fájdalmas jajgatása heves hüppögésbe vált át, ami valahogy még inkább nyugtalanít.

- E-elég volt, megtanultam a leckét. Ígérem, hogy jó leszek – sír tovább, és hiába próbálom az oldalára fordítani, olyan nehéz, mint valami szikla. Észreveszem, hogy a széttaposott gombák spórái halványlila porfelhőként kezdenek szállingózni körülöttünk a levegőben, és rögtön beindulnak a vészharangjaim. Minél előbb el kell tűnnünk innen, de egyszerűen képtelen vagyok megmozdítani Tendou-t. Miért kell ennyire gyengének és hasznavehetetlennek lennem?

A frusztráltságtól könnyek szöknek a szemembe, és hogy aggodalmamat tetézze, hirtelen mozgást hallok a bokrokból. A követ szorongatva egyenesedem fel, és amint meglátom a betolakodót, halk nyöszörgés tör fel a torkomból. A fekete hajú fiú ruhája tépett, az arcán vércsík folyik végig a homlokán ejtett vágásból, és hatalmas karikák keretezik mogyorószín szemeit – de mindez nem számít, mert Kuroo az, Kuroo-val nézek farkasszemet, Kuroo életben van és segíteni fog rajtunk!

- Kuro! – a lábaim szaporán visznek a fiúhoz, és szinte felugrom rá, miközben karjaimat szorosan a nyaka köré fonom és lábaimat a dereka köré kulcsolom. A fiú nem ölel vissza, de ezt izgatottságomban észre sem veszem. – Hogy kerülsz ide?! Hogy találtál ránk? Mindegy, majd később elmesélheted, de most segíts kérlek, Tendou-nak valami rohama van és...

Kuroo nagyot taszít rajtam, mire a fenekemen kötök ki, és meglepve pislogok fel a nálam sokkal magasabb alakjára. A döbbenettől még az sem jut eszembe, hogy felszisszenjek a fájdalomtól.

- Ne érj hozzám – mondja a fiú hidegen, és olyan undorral néz rám, amelyet korábban sosem láttam az arcán. – Szánalmas vagy.

- Mi... micsoda? – hebegek teljesen összezavarodva, és a lábaim annyira gyengék, hogy mozdulni sem bírok. Kuroo felém tornyosuló alakja teljesen betölti a látóteremet.

- Még a barátodon sem tudsz segíteni? Ki hitte volna... hiszen egész életedben egy kibaszott csődtömeg voltál, aki semmire sem jó.

- Kuro... miről beszélsz? – kérdezem elszoruló torokkal. Leguggol, és olyan közel hajol hozzám, hogy úgy érzem, meg fogok fulladni.

- Arról, hogy semmire sem vagy jó, Kenma. Egész életedben csak visszahúztad a körülötted élő embereket. A szüleidet, a barátaidat, engem... komolyan elhitted, hogy szeretetből vagyunk veled? Csak sajnáltunk, mert annyira szánalmas vagy, hogy egyedül egy napot sem élnél túl. Ez is csak bizonyíték – nézd meg a társadat, hogy szenved, és te még most is képtelen vagy segíteni rajta...

- Elég... - nyöszörgöm elgyengülve, miközben elsötétülő tekintetéből próbálom kiolvasni az igazságot. – Ezt nem gondolhatod komolyan!

- Egész végig ezt gondoltam rólad. Csak azért lógtam veled, mert a szüleid megkértek, hogy vigyázzak rád. De minden nap azért imádkoztam, hogy meghalj, és végre ne kelljen veled többé foglalkoznom...

A könnyek most már patakokban folynak az arcomon, és hiába akarok elmenekülni Kuroo szavai elől, melyek tőrként döfnek a szívembe, a tekintete szinte megbabonáz, és teljesen mozdulatlanul ülök előtte a földön.

- Undorodom tőled, Kenma. Mikor a kiképzésen az ágyamban aludtál, azt hittem, el fogom okádni magam. Undorodom, mikor hozzám érsz, és gyűlöltem megjátszani azt, hogy bármit is jelentesz nekem. Ez... - nyúl a nyakamhoz, megragadva a tőle kapott macskamedált – is csak egy rossz vicc volt. Tényleg azt hitted, hogy szeretlek? Ne legyél naiv, Kenma! Sosem leszel elég jó hozzám.

A torkomból feljövő nyüszítést még Tendou jajgatása sem tudja tompítani. Erősen lehunyom a szemeimet, és rámarkolok a tenyeremben hűvösen pihenő kőre. Aztán minden erőmet összeszedve vaktában meglendítem a kezemet, és rázúzok Kuroo koponyájára.

Csakhogy nem érzem az ütközést, nem hallom a fájdalmas kiáltást, és nem csapnak le rám bosszúért kiáltó kezek. Óvatosan pislogok egyet, de nincs előttem senki. Kuroo nyom nélkül eltűnt.

És hirtelen abban sem vagyok biztos, hogy valaha is itt lett volna.

Egyetlen percet adok magamnak, hogy összeszedjem magam. Letörlöm az arcomat, és megpróbálom csillapítani a reszketésem, de mintha teljesen kihűlt volna a testem. Az ál-Kuroo szavai kérlelhetetlenül visszhangzanak a fejemben, de most nem foglalkozhatok vele, valahogy meg kell szabadítanom Tendou-t a saját látomásától.

Kínosan ügyelve arra, hogy több gombát ne tapossak szét, sétálok vissza a vöröshajúhoz, akinek a zokogása betölti az erdőt. Érzem, hogy feltör bennem a bűntudat, mikor ujjaimat a hajába túrom, és felemelem a földről az üstökét.

- Sajnálom, Tendou – suttogom halkan, és behúzok neki egyet. Feljajdul, és reflexből visszaüt, amit nem sikerül kikerülnöm. Az orrom halkan reccsen egyet, de kivételesen nem veszítem el az egyensúlyom. Tendou az arcomba bámul, és látom, hogy eddig fókuszálatlan tekintete kiélesedik, és megállapodik az orromon.

- Kenma? Mi történt az arcoddal?

- Nekimentem egy fának – hazudom, hogy ne érezzen miattam bűntudatot, és letörlöm kézfejemmel a gyengén szivárgó vért. Az orrom lüktet, de ez apró ár azért cserében, hogy kiszakítottam a társamat a rémálomból.

- Én... - Tendou a háta mögé néz, mintha képzeletbeli kínzóját keresné, de persze senki sincsen körülöttünk. – Én azt hittem, hogy meg fognak ölni.

- Tudom – mondom megértően, és igyekszem nem törődni azzal, hogy folyamatosan a hátát dörzsöli, mintha azt ellenőrizné, hogy nem szerzett-e újabb sebeket a hegekkel teli bőrére. – Gyere, menjünk innen. Szerintem ezek a gombák valami mérget bocsátanak ki magukból.

- Oh – néz le a fiú a széttaposott lila pacákra. Felemeli az elejtett kését, és hátat fordít nekem. – Akkor lépjünk le gyorsan.

Előre siet, de még időben sikerül megpillantanom az arcán magányosan végigszáguldó könnycseppet.

Hallom a légpárnás berregését az erdő fölött, de nem tudok mozdulni. Atsumu keze jéghideg a tenyeremben, az arca békésnek látszik a lehunyt szemeivel. Ha nem lennének a szúrások a hasán, az ember azt hihetné, hogy csak alszik.

A fejszém, a táska és a vödör víz valahol elszórva hevernek az aljnövényzetben. Mi szükségem lenne rájuk? Hiszen így is, úgy is meg fogok halni. Lehet jobb lenne az egészen most túlesni, míg maradt bennem pár szem emberség. Ha még sokáig ezt kell csinálnom, semmi nem fog belőlem maradni. Ha a családom dühös is lenne rám, Kenma megértené. Csak mi érthetjük, azok, akik be vannak zárva ebbe a ketrecbe, amiből nincs kiút. Az egész nem tartana többet pár percnél. Van annyi hozzáértésem, hogy tudjam, melyik ponton sújtsak le a fejszével a testemen. Akkor már egyszerre mindkettőnket elvihetne a kapitóliumi hullaszállító. A testem talán már estére a Körzetemben lehetne dísztelen koporsómban.

Mennyivel könnyebb lenne, mint gyilkolni és nézni, hogy a többiek hogyan halnak meg. Mennyivel könnyebb lenne elaludni, és soha többé nem kelni fel!

- Hé, hé, hé! – Még az ismeretlen hang sem ad annyi motivációt, hogy megforduljak. Végezni akarnak velem? Csak rajta – nekem fognak szívességet tenni vele.

- Ha nem mész el innen, nem tudják elvinni a testét!

Egy meleg kéz nehezedik a vállamra. Mit érdekel engem, ha megnehezítem a Játékmesterek dolgát? Magasról teszek rá. Tudom, hogy addig nem ereszthetik le a holttestekhez az őket felkapó szerkezetet, amíg élő játékosok vannak a közelben, mert esetleg megpróbálnának felszökni a légpárnás repülőkre. De bennem már nem maradt annyi erő, hogy ilyen őrültségeket próbáljak ki. Csak aludni akarok.

- Gyere már. Nem akarod, hogy visszakerüljön a családjához?

Erre végre hajlandó vagyok felpillantani. A fiú szürkés haja aranyszínű szemeibe lóg, és habár nem látok nála fegyvert, erős bicepszein megfeszül az ingje. Ha rám támadna, az kemény küzdelem lenne, de jelenleg nem vagyok hajlandó harcolni. Miért nem tud csak békénhagyni? Nem látja, hogy nem vágyom társaságra?

- Látom, hogy megsérültél – mutat a felkaromra, amit eltalált Oikawa szigonya, de én nem érzem a fájdalmat. A fizikait már nem. – Akaashi majd bekötözi neked. Mindig ő látta el a sérült teheneket és birkákat a tanyán! Nem mintha arra utalnék, hogy olyan lennél, mint egy tehén... de biztos nincs sok különbség az anatómiánk között! Sunának is lassan vissza kéne jönnie az őrjáratból, és ha szerencsénk van, nem csak bogyókat talált, hanem tojásokat is. Persze a bogyókért is hálás vagyok, ne érts félre, de egy idő után már hánynom kell tőlük, és...

Nem tudom, hogy a szavakat magából ontó srác mikor szedte össze a cuccaimat, vagy mikor húzott fel a földről, de a lábaim gépiesen követik, miközben szó szerint magával húz. Visszanézve látom, hogy a légpárnás, mint egy óriási csipesz, felhúzza Atsumu alakját, majd megindul az égen, maga mögött hagyva az arénát. Csak perceken múlott, hogy nem csatlakoztam hozzá én is.

- Oh, el is felejtettem bemutatkozni! – csapja magát homlokon a fiú, és ezerwattos mosolyt villant rám. – Bokuto Koutarou vagyok!

Életben maradt játékosok száma: 11

Halottak: 13 ━ Azumane Asahi, Kyotani Kentarou, Ennoshita Chikara, Kinoshita Hisashi, Inuoka Sou, Sarukui Yamato, Goshiki Tsutomu, Nishinoya Yuu, Tanaka Ryuunosuke, Aone Takanobu, Terushima Yuuji, Ushijima Wakatoshi, Miya Atsumu