Kuroo és Suna úgy vetik rá magukat a konzervpástétomra, mint akik hetek óta éheznek, ami talán elég közel járhat az igazsághoz – Suna alapjáraton is elég girhesnek tűnik, de még Kuroo is szemmel láthatóan veszített a kezdeti izomtömegéből. Én csak azért nem éreztem meg annyira az élelemhiányt, mert alapból is keveset ettem már otthon is, és alacsonyabb termetem miatt kevesebb kalóriabevitelre van szükségem, mint nagyra nőtt társaimnak. Kuroo legalább addig leáll a szentbeszédével, amíg tele van a szája, így marad egy kis időm összegyűjteni a gondolataimat, mielőtt tálalom nekik a potenciálisan életveszélyes tervemet. Valószínűleg elég hamar le fognak hurrogni, de akárhogy is mérlegelem az opcióinkat, nem maradt sok választási lehetőségünk: vagy keresünk egy újabb búvóhelyet, és kivárunk, amivel csak a Hivatásosak kezére játszunk, tekintve, hogy nekik van még egy csomó vésztartalékuk, vagy pedig valami módon kijátsszuk őket, és elpusztítjuk a készletüket.

Én az utóbbi megoldásra voksolok, de mivel demokrácia van, vagy mi, ezért a két szövetségesemet is meg kell még győznöm az igazamról. Úgy érzékeltem, hogy Suna meglehetősen harcellenes, de nem tűnik buta fiúnak, ezért szerintem el fogja fogadni, hogy képtelenség lenne hosszú hetekig folytatni ezt az életvitelt – főleg, hogy a Játékmesterek előbb-utóbb megunnák a lapítási kísérleteket, és újabb és újabb elhunyt játékosokból készített mutánsokkal terrorizálnának bennünket. Kuroo viszont... ha csak egy fikarcnyi esélyt is lát rá, hogy esetleg nem úszom meg az akciót karcolás nélkül, akkor tuti el fogja veszíteni a fejét. Ő már csak ilyen makacs, de ha azt akarja, hogy minél hamarabb hazatérjünk, akkor kénytelen lesz félretenni a kétségeit.

Elcsipegetek egy kis kétszersültet, mert a nap megrázó történései után továbbra is öklömnyi nagyságúra zsugorodott gyomrom nem bír nagyobb falatokat befogadni, és az ujjperceimet tördelve várom, hogy a két fiú is befejezze a kajálást. A barlang sokkal jobban lehűl éjszakára, mint Oikawáék ürege, és muszáj magamra öltenem Tendou régi, őzbarna kötött pulóverét is, mielőtt befagyna a fenekem.

Különös olyan emberek társaságában lenni, akik nem fenyegetnek kínzással vagy csonkítással. Most már sosem fogom megtudni, hogy Oikawa komolyan gondolta-e a hozzám intézett fenyegetéseit, vagy csak a maga beteg humorával próbálta oldani a hangulatot, mert a végén én éltem tovább, nem pedig a közönségkedvenc Negyedik Körzeti. Talán talált az utolsó pillanataiban némi vigaszt abban, hogy Iwaizumi mellett hagyhatta itt az arénát. A szintén győzelemre esélyes fiúk halálával már csak mi és Daishou-ék maradtunk életben. Vajon most is rohamtempóban váltogatják a kapitóliumiak a fogadásokat, óráról órára módosítva a tippjeiket, annak fényében, hogy épp melyikünk sérült meg? Maradt-e bármi pénz, amit a mentorainknak utaltak, vagy már mindent elköltötték az ajándékainkra? Kuroo elmondta, hogy kétszer is küldtek neki vízgyűjtő készüléket, és a legutolsó alkalommal a hozzáírt üzenet alapján nem várhatunk tőlük több segítséget, de lehet, hogy Nekomatáék csak így próbálták rávenni, hogy becsülje meg az ajándékot, és vigyázzon rá egy kicsit jobban. A sérüléseit elnézve jól jönne egy újabb adagnyi kenőcs a lándzsa által okozott vágásokra, de egyelőre a gézlapokkal és a pirulákkal kell beérnünk.

Miután az utolsó harapást is lenyeli, és lemossa a torkát két deci vízzel, a kezébe nyomok egy szem gyógyszert.

- Ez meg mi? – kérdezi gyanakodva, megszemlélve a körömnyi fehér bogyót. – Ugye nem altató?

- Remélem inkább nyugtató – motyogja Suna, de nem elég halkan ahhoz, hogy elkerülje Kuroo figyelmét. A feketehajú már visszaszólásra nyitja az ajkait, ezért gyorsan közbeszólok.

- Csak fájdalomcsillapító. Vegyél be egyet, mert szükség lesz holnap az erődre.

Kuroo továbbra sem tűnik száz százalékig meggyőzöttnek, de mivel nem tágítok, a szemem láttára lenyeli a gyógyszert. Meredten figyelem, hogy ki ne köpje titokban, és addig nem nyugszom, amíg meg nem látom az ádámcsutkája jellegzetes mozgását.

- Oikawáéktól van ez is, mi? Még mindig nem hiszem el, hogy képes voltál szó nélkül lelépni – folytatja a dorgálást, pedig reménykedtem, hogy a kajakóma el fogja terelni a figyelmét a ballépésemről.

Nyilván tévedtem, és nem kellett volna effajta hiú ábrándokat kergetnem.

- Már egyszer bocsánatot kértem, nem tudom, mit vársz még tőlem.

- Mondjuk azt, hogy ne játssz az idegeimmel, mert...

- Nem fog előfordulni többször, oké? – sóhajtok fel fáradtan. – Mindannyiunknak hosszú napja volt, és ha nem akarunk holnap éjjel kipurcanni, akkor gyorsan ki kell találnunk valamit.

Nagy nehezen sikerül mindkettejük fókuszált figyelmét magamra vonnom, és gyorsan beszámolok nekik Daishou-ék kihallgatott beszélgetéséről. Ha jól értelmeztem, holnap éjjel terveznek megtámadni minket, mert Kiyokónak köszönhetően tudomást szereztek arról, hogy hol van a bázisunk, és minél hamarabb véget akarnak vetni ők maguk is a Viadalnak. Habár Kuroo-nak sikerült Mikát megsebesítenie, az elmondottak alapján a lány elég magabiztosnak érzi magát egy újabb küzdelemhez, ezért a fiú mellett őt is veszélyforrásként kell kezelnünk. Mi hárman vagyunk kettő ellen, de, nos... nem lehetünk naivak, én és Suna fényévekkel a Hivatásosok szintje alatt teljesítünk a fegyverhasználat terén. Suna ugyan jól tud fára mászni és bujkálni, én viszont csak ahhoz értek, hogy kimagyarázzam magam és percek alatt összeeszkábált tervekkel rábeszéljem az embereket a hülyeségeimre. Ezeknek nem sok hasznát fogjuk venni, ha egyszer és mindenkorra le akarunk számolni az ellenséggel. Itt most erőre és sebességre lesz szükségünk, és a jelenlegi állás szerint sajnos mindkettőnek szűkében vagyok. Mégis... az utolsó lélegzetvételemig küzdeni fogok azért, hogy mi kerüljünk ki győztesen az összecsapásból.

- Tehát holnap éjjel támadnak ránk – mondja Suna. Az arca taktikusan érzelemmentes marad, ezért nehezen tudom eldönteni, hogy mennyire hisz nekem. – Annak ellenére, hogy tudják, mi többen vagyunk, mint ők.

- Biztos azt hiszik, hogy nem számítunk rájuk. Ami logikus, mert az ember azt hinné, hogy az Oikawáékkal való harc után hagynának maguknak egy kis pihenőt.

- Nincs más választásunk, mint megölni őket, nem? – mondja Kuroo, az örökös tettek embere. Bár azért jobban szeretném, ha néha gondolkodna is, mielőtt cselekszik, de hát senki sem lehet tökéletes. Nekem ez jutott, szóval így kell őt elfogadnom.

(Nem mintha szeretném, hogy valaha is megváltozzon, de ezt sose fogom az orrára kötni.)

- És azt hogy tervezted? Bevárod itt őket a barlang szájánál, és levágod a fejüket a fejszéddel? – kérdezi Suna szárazon, és kezdek aggódni, hogy egy újabb vita fogja felütni a fejét így elalvás előtt, miközben minden porcikám azért kiáltozik, hogy végre vízszintes helyzetbe vágjam magam.

- Miért is ne? Ha velük végzek, a te fejed lesz a következő. De a hajadat kérlek fogd össze előtte, mert a nyakadra lóg, és így nem biztos, hogy egy ütés elég lesz.

- Mit vétettem – sóhajtok fel, ujjaim hegyét a halántékomra nyomva, és masszírozni kezdem a lüktetésnek induló pontot a fejemen. – Mi lenne, ha mindenki befogná, és rám figyelnétek egy kicsit? Csak egy ötlet.

Visszafordulnak felém, és a megrökönyödés hulláma vonul végig a két arcon, de csodák csodájára elhallgatnak. Ki kell használnom ezt a kis időt, mert az ég a tanúm rá, hogy nem fog sokáig tartani a tűzszünet.

Az elejétől kezdem, az Oikawának és Iwaizuminak is felvázolt tervvel, a már elkészített farakásokkal és a Tendou táskájában lapuló alkoholosüveggel, amit eredetileg a híd felgyújtására akart volna felhasználni, mielőtt lebeszéltem volna róla. Elmagyarázom a Bőségszaru felépítését, a fából készült épület gyúlékonyságának jellemzőit és a felépítését, a tervhez szükséges emberi csali szükségességét, és határozottan leintem Kuroo-t, mikor látom, hogy közbe akarna szólni. Tisztában vagyok az összes buktatóval, de muszáj mindent kiadnom magamból, mielőtt elfelejthetném a részleteket. Így a nap végére már az én agyamnak is megvannak a korlátai. Felmutatom a gyufásdobozt is meg a bónuszként hozott szigonyt, és reménykedem, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy elgondolkodjanak a felvetésemen.

- Ki van zárva. – Kuroo szólal meg először. Már meg sem lepődöm. Várom, hogy a fejemhez vágja, mekkora veszélybe sodornám magam ezzel, de kivételesen nem ezt említi meg. – Mi már megpróbáltuk ezt egyszer, Atsumu és én. Megpróbáltuk elterelni a Hivatásosok figyelmét, és először úgy tűnt, hogy sikerülni is fog, de... megölték őt, Kenma. Oikawa a szemem láttára gyilkolta meg. Tudod, az az Oikawa, akit te annyira meg akartál menteni az előbb.

Úgy érzem magam, mint akit pofon vágtak, de Kuroo folytatja.

- Szerinted még egyszer bedőlnének ennek? Mika volt az őr, mikor elloptuk a vizüket, ő biztosan egyből rájönne, hogy megint valami hasonlóra készülünk. És akkor talán pár percig majd úgy tesznek, mint akiket sikerült becsapni, de aztán visszafordulnak a Bőségszaruhoz, és hátbaszúrnak minket.

- Tényleg elég kockázatos – szólal meg Suna is halkan, a körme melletti bőrt tépdesve. – Nem lenne jobb inkább valami másik búvóhelyet keresnünk? Ha több időnk marad tervezgetni, biztos eszünkbe fog jutni valami más, ami kevésbé... ööö, kockázatos.

Ami kevésbé őrültség, hallom ki a szavaiból.

- Nem fog rajtunk segíteni a több idő – mondom makacsul. – A Hivatásosoké az előny hosszú távon, mert tele vannak felszereléssel. Ha a kivárási stratégiát is választjuk, mi sokkal hamarabb kifogyunk majd az ennivalóból, gyufákból és a többi. És a népnek kell a szórakoztatás. Meddig hagynák a Játékmesterek, hogy egymást bámulva üldögéljünk valami sötét lyukban, arra várva, hogy a másik csapat hajlandó lesz-e szívességből feldobni a talpát?

A ránk borult néma csendben még egy pisszenést sem lehet hallani.

- Ha holnap éjjel ideérnek Mikáék, és látják, hogy szó nélkül eltűntünk, tudni fogják, hogy valaki kihallgatta őket. Sokkal óvatosabbak lesznek, és lefogadom, hogy nem fognak több alkalmat hagyni egy meglepetéstámadásra. Addig kell lecsapnunk, amíg nem számítanak ránk. Tudják, hogy megsérültél, Kuro, ezért biztosan nem fog eszükbe jutni, hogy esetleg mi is terveznénk valamit.

- Pontosan, Kenma. Megsérültem. Ki fog titeket megvédeni, hah? Nem lehetek ott egyszerre a Bőségszarunál és a farakások gyújtogatásánál is! Egy ember magára fog maradni...

- Tudom, de nincs mit tenni. Aki meggyújtja a jelzőtüzeket, annak nincs más dolga, mint gyorsan szednie a lábait – mondom beletörődve. – Miután mindhármat meggyújtotta, nyugodtan elbújhat bárhová. Igazából azok ketten lesznek nagyobb veszélyben, akik a Bőségszarut gyújtják fel, mert ha a Hivatásosak rájönnek, hogy átverték őket, rögtön vissza fognak fordulni. Persze ők ketten lesznek, ami kicsit nagyobb esélyt ad arra, hogy megvédjék egymást, de végső soron...

- És szerinted ki az, akinek egyedül kéne maradnia? – kérdezi Suna résnyire szűkített, sárgásszürke íriszekkel. Egyértelmű volt, hogy melyik feladat a kevésbé népszerű a kettőből.

- Természetesen nekem – válaszolom habozás nélkül. – Én találtam ki ezt az egészet, ezért úgy fair, hogy-

- Kizárt. – Kuroo tétovázás nélkül vág közbe a szavamba. – Nincs az az isten, hogy ezt hagyjam. Szerinted bárkit is le tudnál futni? És ne merj tiltakozni, láttam, hogy húzod a jobb lábadat.

- Csak elestem, mikor Iwaizumiék kergettek – hazudok elvörösödött arccal, és a cipőm orrára bámulok, hogy a barátom ne próbáljon olvasni a tekintetemben. – Holnapra jobban leszek.

- Mutasd, bekötözöm, és akkor-

- Nem! – Kuroo ajkai elnyílnak a döbbenettől, és idegesen a számba harapok, mikor rájövök, hogy túlságosan is elragadtattam magam. – Jól vagyok, oké? Elegem van belőle, hogy mindig úgy teszel, mintha életképtelen lennék! Nincs szükségem arra, hogy folyamatosan a nyakamban lihegj!

Csak azért mondom ezt, hogy végre leszálljon a témáról, mert ha meglátná a kígyómarástól rohadásnak indult lábamat, akkor rögtön elveszítené a maradék józan eszét is – én pedig nem hagyhatom, hogy a legkisebb figyelmetlenség is elterelje a gondolatait, mert ha miattam meghalna, sosem bocsátanék meg magamnak.

Kuroo viszont nem tudhatja mindezeket, gőze sincs arról, hogy csak őt próbálom védeni, és a kifakadásom hallatán az összes szín kifut az arcából. Majdnem olyan elgyötörtnek tűnik, mint aznap, mikor a sorsoláson az én nevemet húzták ki az üvegből.

Suna hasonlóan kínosan ül egyhelyben, zavartan fészkelődve, mint aki abban reménykedik, hogy bárcsak megnyílna alatta a föld, és egyáltalán nem hibáztatom érte.

- Hát jó. Ezer bocs, hogy aggódom érted. – Kuroo rendezi a vonásait, de látom, hogy ökölbe szorul a keze. – Ha nincs rám szükséged, akkor nincsen, de kurvára tévedsz, ha azt hiszed, hagyom, hogy te legyél a csali – azok után, hogy egy embert már így elveszítettem. Ha kell, most azonnal odamegyek Daishou-ékhoz, hogy megöljem őket, ha bele is döglök útközben, de te biztos nem fogsz egyedül futkározni.

Még sosem hallottam ilyen szigorú és fenyegető hangnemben beszélni, legalábbis az én irányomban. Közelebb hajol hozzám, míg már csak centikre van az arca az enyémtől, és olyan áthatóan bámul rám elsötétült szemeivel, hogy még levegőt is elfelejtek venni.

- Értve vagyok, Kenma?

Kiszáradt torokkal bólintok, míg ő a hazugság jeleit keresi az arcomon. Nem merem tovább feszíteni a húrt, mert tényleg kinézem belőle, hogy egyszercsak fogja magát, és a barlangból kisétálva egyenesen rárontana az ellenfél búvóhelyére, akkor pedig biztosan halál fia. Bármennyire is sokra tartom őt és a képességeit, egyedül nem lenne esélye Daishou és Mika kettősével szemben.

Suna megköszörüli a torkát, mire magunkhoz térünk a bámulási versenyből – egy pillanatra meg is feledkeztem róla, hogy ő is itt van.

- Vállalom – mondja halkan, de határozottan. – Én szívesen begyújtom a jelzőtüzeket, amíg ti elrendezitek a Bőségszarut. Gyorsan futok, és ha be is érnek, fel tudok mászni valahova.

- Oké. – Szúrós pillantást vetek Kuroo-ra, amiért bezzeg Sunának egyből hagyja, hogy a csalit játssza, de nem teszek megjegyzést. Vajon Suna mit gondol erről, hogy míg nekem itt könyörgött, hogy ne csináljam, őt szemrebbenés nélkül képes lenne feláldozni?

Gondolom azért nem veszi a szívére. Sőt, ha Suna szemszögéből nézem a dolgokat, ez a legjobb választás: ha Daishou-ék rájönnek, hogy ez egy csapda, és visszafordulnak, akkor mi négyen szépen kiütjük egymást, és Suna marad utolsóként talpon, mint a Viadal győztese. Igen, ő nem sokat veszíthet ezzel a tervvel – persze csak ha gyorsabban tud szaladni, mint Daishou és Mika.

De ha képes volt egy ilyen gyenge körzetből jőve is ilyen hosszú ideig életben maradni, akkor biztosan lapul egy-két dolog a tarsolyában.

- Ez azt jelenti, hogy akkor benne vagytok? – kérdezem vékonyka hangon, kipukkasztva a csend buborékját. Suna bólint, és habár Kuroo nem tűnik feldobottnak az ötlettől, egyetértése jeléül morog valamit. Ez is több, mint a semmi. Elönt a megkönnyebbülés hulláma, hogy az első lépést ezzel letudtam, pedig a nagy nehezem még hátravan.

Egész pontosan holnap este derül csak ki majd, hogy halálra ítéltem-e mindnyájunkat, de addig nincs mit tennünk, mint várni. Az egész napos feszültség és a többszöri halálfélelemmel való vetekedés ólmos fáradságként terít be, és azon kapom magam, hogy laposakat pislogok, alig bírva megemelni a szempilláimat.

- Őrködöm először – mondja Kuroo, elsétálva mellettünk, és habár nincs más vágyam, mint azonnal eldőlni és aludni, félelem nyilall a szívembe.

Mi van, ha átvágott engem, és tényleg azt tervezi, hogy egyedül elmegy a Hivatásosokhoz? Amilyen őrült, simán kinézem belőle. Talpra kecmergek, és bocsánatkérő grimaszt küldök Suna felé.

- Aludj csak, mi kint leszünk. – Remélem, hogy nem fogja azt gondolni, hogy épp ellene tervezünk valami titkos tervet szőni, de jelenleg nagyobb gondom is van, mint Suna bizalmával foglalkozni. Kisétálok a barlangból, és meglátom Kuroo-t két nagyobb szikla között üldögélni. Az én kabátom legalább egy számmal kisebb a méreténél, és tiltakozva megfeszül a vállain. A holdfényben minden egyes fa gyanúsan mozgó alakká változik, de igyekszem lenyelni a torkomba felkúszó félelmet.

- Mit keresel itt kinn? Meg fogsz fázni – mondja Kuroo tárgyilagosan, tekintetét a folyómederben megcsillanó sziszegő kígyótengeren tartva. Nehézkesen leereszkedem mellé, kinyújtva mozgásában korlátozott jobb lábamat, és magamban imádkozom, hogy még legalább egy-két napig ne adja fel a szolgálatot.

- Csak azt hittem... olyan furának tűntél az előbb, és féltem, hogy valami hülyeséget fogsz csinálni – válaszolok őszintén, magam köré fonva a karjaimat. Kuroo felhorkan, de továbbra is kerüli a tekintetemet.

- Én, hülyeséget? Jó emberről beszélsz?

Megforgatom a szemeimet, annak ellenére, hogy nem láthatja, és ujjaimmal a nyakamban lógó medált kezdem babrálni. A hideg bekúszik a ruhám alá, a kemény talaj a combjaimba fúródik, és én egyszeriben védtelenül kicsinek és csupasznak érzem magam.

- Nem gondoltam komolyan, amit az előbb mondtam. Arról, hogy elegem van belőled. – Próbálom visszapislogni a kétségbeesést és a félelmeimet, de az utóbbi hetek minden rettegése, bizonytalansága és keserűsége dagályként tör fel belőlem, miután a védőfalaim megrepednek és leomlanak. – Amit a Játékmesterek csináltak, mikor Tendou-val voltam... nem mertem elmesélni, mert féltem, hogy még ennél is gyengébbnek fogsz gondolni, de... olyan látomásokat küldtek nekünk, olyan képeket mutattak, amiktől belül rettegtünk.

A légzésem felgyorsul, és nem látom Kuroo-t, csak a sziklákat és az egymáson csúszkáló hüllők ónixpikkelyeit. Egyedül vagyok a sötétségben, és képtelen vagyok megmozdulni.

- Tendou nem volt jól, azt ismételgette, hogy fáj neki, és Kuro, én nem tudtam rajta segíteni. Nem tudtam, hogy mennyire rosszul van valójában, hogy csak tettet, és én azt hittem, hogy meg akar ölni, de... mire felkeltem, ő már nem volt ott. – A kép elhomályosul előttem, de képtelen vagyok abbahagyni, a szavak kéretlenül, megállíthatatlanul buknak ki belőlem, beszennyezve a levegőt. – Meghalt, és én semmit sem tudtam csinálni. És aztán Oikawa... megértem, hogy mennyire gyűlölöd őt, Kuro, minden okod megvan rá, de amikor ő is látta azokat a képeket, amikor azt hitte, hogy Iwaizumi el fogja hagyni őt, és egyedül marad, akkor rájöttem, hogy ő is csak olyan, mint én, csak egy fiú, aki fél a magánytól, aki nem akarja, hogy a legjobb barátja-

Tudom, hogy a mondataim követhetetlenül folynak egymás után, mint a gócpontból szétváló sínek, de ha most nem fejezem be, sosem fogom tudni újra kimondani őket.

- Meg akartak engem ölni, de ők is csak nyerni akartak, és láttam, hogy meghalnának egymásért, és meg is haltak, Kuro, és én megint nem tudtam semmit sem csinálni, hogy bárkin is segítsek, és-

- Amikor jöttek a látomások, én téged láttalak, és a szemem előtt haltál meg, és azt mondtad, hogy szánalmas vagyok és undorodsz tőlem, és – elcsuklik a hangom, és valami forró folyik végig a bőrömön -, és félek, mert tudom, hogy neked sose volt rám szükséged, nem úgy, mint nekem rád. És mindig, amikor meg akarsz védeni, arra gondolok, hogy mi van, ha csak szánalomból teszed? Hogy tényleg csak életképtelennek tartasz, egy nyűgnek, akire folyton oda kell figyelni, és mindezt kötelességből teszed csak, hogy ne legyen lelkifurdalásod-

Valószínűleg még életemben nem beszéltem ennyit egyhuzamban. A szemeim égnek, és a csontjaimat megdermesztő hideg rázza a testem, de Kuroo-ból megnyugtató meleg áramlik, amikor magához húz.

- Sajnálom, hogy a folyóba löktelek – szipogom, és a kabátját szétcipzározza, hogy átvethesse rajtam. – De én nem vagyok olyan erős, mint te, és csak így tudtalak megvédeni.

- Kenma. – Megérzem az ajkai érintését a hajamon, azután a homlokomon. – Kenma. – A szája továbbsiklik a halántékomon, magasan az arccsontomon. – Kenma. – Megállapodik a nedvességtől maszatos, lehunyt szemhéjamon, és élesen beszívom a levegőt, mikor a tenyerét a mellkasomra csúsztatja, a szívem felé. Úgy ismételgeti a nevemet, mint egy mantrát, és biztos vagyok benne, hogy érzi a ritmusából kibillent pulzusomat. Kuroo ismerős és biztonságos és a valósághoz horgonyzó és élő, élő, élő, és én a nyakába fúrom az arcomat, mielőtt zokogni kezdenék.

- Ez az első farakás – mondja Kenma Sunának. A nap magasan jár az égen, de szerencsére a fölénk boruló fák árnyékában kevésbé érződik az izzasztó meleg. Így is kénytelen vagyok a fecnikre szakadt ingemben pompázni, mint valami megroggyant elméjű, magát mutogató szatír. – Meg tudod jegyezni a helyszínt, vagy menjünk végig megint az úton?

- Nem szükséges – feleli Suna lazán zsebre dugott kezekkel. Ez a kölyök mindig kabátban van, mintha folyamatosan a hideg rázná, de ki vagyok én, hogy én kritizáljam. – Ennyire azért még nem száradt el az agyam.

- Oké, csak biztosra akartam menni – feleli Kenma zavartan, és leguggol a farakás mellé, hogy tüzetesebben is megszemlélje. – Úgy látom, senki sem bolygatta meg, mióta Iwaizumival összeraktuk. Szerintem a Hivatásosok sem jártak erre azóta, úgyhogy reméljük, nem tudnak a létezésükről.

A tények a következőek: a tervünk egy baromi nagy, bődületes, szavak nincsenek rá, amivel ki lehetne fejezni, hogy mekkora egetverően veszélyes és kockázatos elmebaj, aminek valószínűleg az lesz a vége, hogy mind a fűbe fogunk harapni, hogy aztán az örökös vadászmezőkön kísértsük egymást a többi, eddig elhullott kiválasztottal az idők végtelenségéig.

A tények a következőek – második felvonás: képtelen vagyok nemet mondani Kenmának, ezért most itt állunk, az esti tervünket csinosítgatva, mint a vágóhídra önként és dalolva készülő vadbarmok. Összesen pár órát aludhattam csak az éjszaka folyamán, mert miután Kenma szó nélkül bemászott mellém a hálózsákba, azzal kellett észrevétlenül megküzdenem, hogy elnyomjam a félig életre kelő erekciómat.

A testem igazán tudja, hogy mikor szúrjon ki velem. Reggel egy nem várt meglepetés fogadott minket (nem, most kivételesen nem a merevedésemről beszélek), amikor kiléptünk a barlangból, és megpillantottunk egy aprócska dobozt egy ezüst ejtőernyőhöz csatolva.

- Huh, mentori ajándék? – pislogtam döbbenten, miközben eloldoztam a becsomagolt ládikát. – Mintha azt írták volna legutóbb, hogy nem lesz több...

- Az újabb kiesőkkel talán megszerezted Oikawáék támogatóit is – mondta Kenma meglepően izgatott arccal, és hagytam, hogy eloldozza a tárolót díszítő szalagot. Leszedte a skatulya tetejét, és a doboz kipárnázott alján egy henger alakú, fekete tárgyat pillantottunk meg.

- He?

- Ez egy öngyújtó – nyúltak ki Suna hosszú ujjai, megragadva a kis tárgyat, és miközben valamit kattintott rajta, aprócska láng lobbant fel belőle. Kenma elolvasta a rövid üzenetet, miközben Suna az öngyújtóval játszadozott, és kíváncsian áthajoltam a barátom válla felett, miután megláttam az arcára kúszó pírt.

A műsor hatásos volt.

Nekomata & Naoi

Ennyi? Ez az összes tanácsuk? Ezért kapják a fizetésüket? Így én is tudnék mentorálni.

- Miről beszélnek? – kérdeztem zavartan, összeráncolt homlokkal. Nem emlékszem, hogy bármilyen műsort is előadtunk volna. Egy ideje még vetkőzőshowt sem toltunk, mióta kiszáradt a folyónk, szóval gőzöm sincs, mivel érdemelhettük ki a szponzorok figyelmét.

- Nem tudom – felelt Kenma kitérően. Úgy éreztem, hogy titkol előlem valamit, de mielőtt kifaggathattam volna, elterelte a témát. – De tudod, hogy ez mit jelent, Kuro?

- Nem.

- Pedig egyértelmű. – Ugyan az arckifejezése nem változott, hallottam a hangjából kiszivárgó önelégültséget. – Ez egy jelzés, hogy egyetértenek a tervemmel. Hallották, hogy miről beszélünk, és tudják, hogy már csak kevés gyufánk maradt, ezért küldték nekünk ezt segítségként. Még Nekomatáék is támogatnak engem, Kuro.

- Én mosom kezeimet – vontam vállat, mert az sem érdekel, ha az egész univerzum Kenma pártjára áll, én akkor sem fogom tiszta szívből elfogadni a tervet, és csakis Kenma kedvéért vagyok belemenni az öngyilkos küldetésbe.

Tehát még a mentoraink is adták Kenma alá a lovat, ezért kerültünk ide erre a félreeső helyre, ahol Kenma az összegyűjtött botokat mutogatja az unott képű Sunának. Még szerencse, hogy a srác elvállalta a csali szerepét, mert én biztosan nem hagytam volna őt Kenmával kettesben. Hogy aztán eláruljon minket és elvágja a barátom torkát a sarlójával? Na még mit nem. Ha el is kapják a Hivatásosok, nem fognak érte potyogni a könnyeim, ha pedig sikerül a terv szerint elcsalnia őket, akkor elvágjuk Daishou-ékat a készleteiktől, és a sarokba szorítva biztosan meggondolatlan döntéseket fognak hozni – aki pedig hibázik, az itt az életével játszik. Már viszket a tenyerem, hogy elkapjam őket, és megszabadítsam az arénát a fojtogató, mérgező jelenlétüktől.

Meg fognak fizetni azért, amit mindeddig tettek, és én őszinte boldogsággal fogom átküldeni őket a túlvilágra. Aztán pedig csak Sunával kell valamit csinálnunk, és Kenmával szépen hazamegyünk, ahogy megígértem neki. Nem akarom őt többé sírni látni, nem akarom, hogy bármikor is újra kételkednie kelljen bennem. Nem is sejti, hogy szó szerint bármit megtennék érte, gőze sincs róla, hogy mekkora hatalma van felettem.

Talán jobb is, mert a végén még megijesztené a tudat, hogy mennyire a rabja vagyok.

- Akkor mehetünk a következőhöz? – kérdezi Kenma, és bólintunk, miközben megindulunk a göcsörtös fák között. Gyanús nyugalom honol a környéken, de remélem, hogy csak a paranoiám miatt félek, és nem leselkednek ránk valamelyik közeli bokorból az Első Körzetiek. – Asszem erre kell menni... igen, itt van az a kérdőjel alakú fa.

Nem látom, hogy melyikre utal, de ha ő mondja, akkor biztos úgy van. Odaérünk a tölgyfák és almafák találkozása közti területre, ahol egy újabb farakás díszeleg, olyan jól összetákolva, mintha csak én csináltam volna.

Elismerően pillantok Kenmára, aki megrázza a fejét.

- Ez Iwaizumi volt.

Akkor már mégsem tetszik annyira. Béna munka.

Suna gyorsan felméri a környéket, gondolom bizonyos apró környezeti jelekből memorizálva a helyszínt, de gyorsan tovább is indulhatunk, miután közli, hogy készen áll. A fejsze súlya húzza a karomat, de valakinek muszáj folyamatos készenlétben állnia, hogy szükség esetén megmenthesse ezeket a jómadarakat, mert rájuk ebből a szempontból nem merek számítani. Azért a rózsaszín köd nem vakít el annyira, hogy azt higgyem, Kenma képes lenne egyedül megvédeni magát.

Még beljebb sétálunk a sűrűben, egészen addig, amíg el nem érünk egy kisebb tisztásig. Kenma figyelmeztet bennünket, hogy Iwaizumi felállított a közelben egy kötélcsapdát is, ezért én tisztes távolságban maradok a gallykupactól, amíg ők ellenőrzik, hogy nem kell-e újraépíteni. Már egyszer elég volt belerohannom egy csapdába, köszönöm, többre nem lesz szükségem.

Eddig minden rendben megy – vagyis Kenma tervei szerint rendben. Én nem örülök annyira, hogy végig kell vinnünk az elgondolását, de természetesen nem vetemedem olyasmire, hogy szándékosan szabotáljam a küldetést, még ha meg is tehetném.

- Sikerült megjegyezni? – kérdezi Kenma a melegtől kipirult arccal, fülei mögé tűrt hosszú, szőke tincsekkel. Suna bólint, mire Kenma feláll. – Ha ennyire biztos vagy benne, akkor visszafelé te vezetsz, úgy, hogy minden farakás mellett elhaladjunk.

Suna szinte bosszantóan jó memóriával bír, mert gond nélkül visszatalál az első kettő kupachoz, aztán még a barlangunkhoz is megtalálja a legrövidebb utat. Olyan, mint valami mindent kifigyelő róka, és csak egy kicsit kap el a féltékenységi roham, mikor Kenma megdicséri a búvóhelyünkhöz visszatérve. Nem mintha szükségem lenne elismerő szavakra, vagy valami, de miért pont Sunát dicséri meg? Hahó, én is itt vagyok. Ugye nem a girhes, titokzatos alakokra bukik titokban? Én akkor sem tudnék misztérikusan órákig hallgatni, ha az életem múlna rajta. Ekkora szívességet azért nem teszek meg a családomnak és a barátaimnak, nálam a szeretet jele, ha a szám jártatásával fárasztom őket.

- Jobb lenne, ha lepihennél – mondja Kenma, miután megbontunk egy újabb konzervet – ezúttal valami tonhalas-zöldséges rizst – és kimerülten körbeüljük a barlangot. Igaza van, mert éjszakára kelleni fog az energia, de félek, hogy ha lehunyom a szemeimet, megint csinál valami őrültséget, és úgy dönt, micsoda remek ötlet lenne körbejárni az arénát egyedül, vagy valami.

- Áh, nem is vagyok fáradt – hárítok vigyorogva, miközben Suna már le is dől, a gombóccá gyűrt takarót behajtva a feje alá. Ahhoz képest, hogy mekkora izgalmak várnak ma még ránk, percek leforgása alatt szuszogni kezd. Vagy csak tetteti, hogy ne kelljen velünk beszélgetnie, ki tudja.

- Hazudsz – mondja Kenma tényszerűen, erősen vállon bökve. – Aludj csak, majd én őrködöm.

- Ígéred, hogy megvédesz, amíg nem leszek ébren? – kérdezek vissza, és engedelmesen a hátamra gurulok, onnan pislogva fel törökülésben nyugvó alakjára.

- Ha sokat jártatod még a szádat, akkor nem.

- Auch – szorítom a mellkasomra a tenyeremet, és fejemet nekidöntöm a térdének, hogy érezzem, tényleg itt van mellettem, és nem fog csak úgy eltűnni, mint egy látomás. – Hé, Kenma?

- Igen? – pillant le rám hatalmas aranyszemeivel.

- Te, emlékszel, amikor Levvel megpróbáltatok elkapni egy macskát, és-

- Esküszöm, hogy megfojtalak álmodban.

Halkan felnevetek, és hiába próbálok ébren maradni, hogy meggyőződjem róla, valóban nem hagy-e itt bennünket, engem is perceken belül elnyom az álom, és kimerült testem kiélvezi az utolsó pihenését is, amit e barlang falai között tölthet el.   

PUBLIKÁLVA: 2024. 03. 31.

*ránéz az utolsó frissítés időpontjára* : izé az úgy volt hogy,,,
viccen kívül nem terveztem ekkora kihagyást de az élet szokás szerint összejött ;_; pedig már minden megvan fejben úgyh tuti be lesz fejezve csak idő kerdése xd és bocsi eskü akciót akartam ebbe a fejezetbe de aztán kurooék az engedélyem nélkül úgy döntöttek h homoerotikusak lesznek szóval ketté kellett szednem a részt.... de a köviben már tényleg a gyújtogatás jön. szokás szerint melóban írtam meg úgyh a hibákat nézzétek el.
Kellemes húsvétot guys & gays<3