Igyekszem a lehető legnyugodtabb arckifejezésemet magamra ölteni, miközben Oikawa meredten vizslat a tekintetével, kutatva a kétségbeesés legkisebb rezdülései után. Sajnos sokkal több esze van, mint elsőre gondoltam volna, mert hamar rájött Kuroo egyik gyenge pontjára. Nem kétséges, hogy ha megvalósítanák a tervüket, akkor pontosan azt kapná, amit akar. Ha elkezdene a felszínen kínozni, és Kuroo meghallaná a kiáltásaimat, akkor fejjel előre rohanna a vesztébe, a két Hivatásos hívogatóan kitárt karjai közé. Ezt viszont mindenképp meg kell akadályoznom, bármibe is kerüljön, és valamit gyorsan ki kell találnom, mielőtt a hallgatásom beérne egy beismerő vallomással.

- Miről beszélsz? – kérdezek vissza, és igyekszem gúnyt csepegtetni a hangomba. – Szerinted érdekelne bárkit is, ha engem megölsz? Csak egy hullával közelebb kerülne a győzelemhez.

- Szerintem igen is érdekelné – hajol közelebb az arcomba a magas fiú, és erősebben markol a tincseimbe. – Emlékszem, milyen védelmezően viselkedett veled a Kiképzőközpontban is, és az interjújában is arról beszélt, hogy milyen jó barátok vagytok. Lehet, hogy nyerni akar, de azt csak nem hagyná, hogy kínkeserves halált halj.

- Nagyot tévedsz – felelem pislogás nélkül. – Nem tűnt fel, hogy most sincs itt velem? Eszedbe sem jutott, hogy miért válhattunk szét?

Iwaizumi oldalról figyeli kettősünket feszülten, míg Oikawa felvonja az egyik szemöldökét.

- Már a legelső naptól kezdve külön utakon jártunk. Tudod, hogy miért?

- Na miért? – sóhajt fel unalmat színlelve.

- Mert megpróbált megölni – hazudok a képébe. – Csak arra az alkalomra várt, hogy kettesben maradjunk, és rám támadt.

- Ha ez igaz is lenne, kötve hiszem, hogy azt túlélted volna. Ha velem képes volt szembeszállni, téged egy pillanat alatt kinyírt volna.

- Így is történt volna, ha Tendou nem menti meg az életemet – folytatom töretlenül a kitalált mesémet. – Szerencsére voltam annyira előrelátó, hogy szövetséget kötöttem vele a Viadal előtt, mert sejtettem, hogy Kuroo ellenem fog fordulni. Mindketten láttátok, hogy vele voltam, nem emlékeztek? Mikor Tendou tönkretette a hidat, ti odajöttetek a zajra, és akkor sebezte meg Daishou-t. Én is ott voltam.

- Hm. – Oikawa Iwaizumira pillant. – De mikor a Viadal kezdetén meg akartalak ölni a Bőségszarunál, Kuroo mentett meg téged. Miért csinált volna ilyet, ha nem érdekli, hogy élsz-e vagy halsz-e?

Basszus, arról az esetről teljesen megfeledkeztem. Gyerünk, Kenma, csak beszélj tovább...

- Egyszerű – azért akart ő maga végezni velem, hogy növelje a saját túlélési esélyeit. Minél több versenyzővel végzel az arénában, annál többet fogsz érni a nézők szemében, és több támogatót fogsz szerezni. Nem akarta, hogy ellopd előle a lehetőséget. Ráadásul ha én meghalok, a Körzetünkre fogadók összes pénzét rá fordíthatják a mentoraink. Végig csak a saját érdekét nézte.

Pár percnyi hallgatás telepszik a társaságunkra. Már az egész ingem úszik a hideg verejtékben, de muszáj nyugodtnak maradnom. Igyekeztem összeszedni a lehető legtöbb érvet, amik a logikán alapulnak, de nem biztos, hogy sikerült átejtenem őket.

- Mégis... - Oikawa elgondolkodva félredönti a fejét. – Ha ezt tette veled, miért zavarna téged, ha megpróbálnánk őt idecsalni?

- Mert a kiáltásaimra nem csak ő fog felfigyelni, hanem mindenki más is az arénában. És ha Daishou-ék előbb érnek ide, mint ő... Lehet, hogy egyikőjüknek sikerül belesétálni valamelyik csapdátokba, de a többiek könnyedén kiszabadíthatják az elfogott társukat a hálóból. És ők hárman lennének ellenetek... már bocsánat, de nem hiszem, hogy ketten le tudnátok győzni őket, tekintve, hogy a jobb karod...

- Vigyázz a szádra – sziszegi Oikawa dühösen. – Még fél kézzel is tudok harcolni, oké?

- Oikawa – szólal meg beszélgetésünk kezdete óta először Iwaizumi. – Nem mond teljesen hülyeséget...

- Most kinek az oldalán állsz?! – enged el végre a fiú, és rögtön masszírozni kezdem fájó fejbőrömet. – Beveszed ezt a hülye mesét?

- Nem tudhatjuk biztosan, hogy hazudik-e. De ha nem is mond igazat, azt el kell ismerned, hogy nem biztos, hogy Kuroo fog elsőként ideérni.

Oikawa dühösen nekicsapja a szigonya végét a földhöz.

- De meg kell fizetnie, amiért levágta a karomat! Nem nyugodhatok, amíg ő sértetlenül járja az arénát! Meg kell halnia!

- Ha nem is mi öljük meg, valaki majd előbb-utóbb...

- Mégis ki?! Daishou-ék? Ők előbb velünk akarnak majd végezni, mivel szó nélkül otthagytuk őket! A többi versenyző pedig olyan gyenge, hogy kész csoda, hogy ilyen sokáig kihúzták! Ha nem öljük meg, még a végén az a pöcs fogja megnyerni az átkozott Viadalt!

Oikawa egyre erősebben zihál, és látom, hogy Iwaizumi aggódó pillantásokkal méregeti. Én csak igyekszem láthatatlannak tűnni, és nekisimulok a barlang falának, hátha megfeledkeznek a létezésemről. Egyre jobban félni kezdek Oikawától, de tudom, hogy esélyem sincs elmenekülni, amíg mindketten mellettem vannak.

- Akkor találjunk ki egy másik tervet. Csak eszünkbe jut majd valami más mód, hogyan csalhatnánk ide őt anélkül, hogy a többi versenyzőt is riasztanánk...

- Elegem van a várakozásból, Iwa. Beleőrülök – túr bele Oikawa a hajába idegesen, és legnagyobb rémületemre visszafordul felém. – Muszáj elégtételt vennem. És ha nem akarod, hogy Kuroo fizessen meg, akkor rajtad fogom betörleszteni az adósságot, Kenma.

Nagyot nyelek, és próbálok eggyé válni az üreg falával, de persze kísérletem hiábavaló. Eszembe jut a kabátomban lapuló utolsó szem gomba, de ha bele is dobom Oikawa arcába, Iwaizumi ugyanúgy el tudna kapni, miközben megpróbálnék kimászni az alagúton át. Utolsó esélyként több lehet, mint a semmi, de... tényleg be merjek vállalni ekkora kockázatot?

- Nem vagyok egy kegyetlen ember, Kenma, úgyhogy választhatsz – derül fel újra Oikawa arca. – Melyik karodat vágjam le?

Minden szín kifut az arcomból, és hiába pillantok rá segélykérően Iwaizumi-ra, a másik Hivatásos elfordul tőlünk, hogy ne is kelljen látnia a kibontakozó színjátékot. Rendben, Oikawa nem akar megölni, de egy ilyen kaliberű sérülésbe hamar belehalnék. Rám tuti nem fogadtak annyian, hogy Nekomatáék antibiotikumot és fájdalomcsillapítót tudjanak küldeni nekem, és a vágás helye egykettőre elfertőződne. Ennél még az is jobb lenne, ha itt helyben átszúrná a nyakamat a szigonyával. Akkor legalább nem kéne sokáig szenvednem.

De valami különös oknál fogva továbbra sem huny ki belőlem a küzdőszellem. Minden eddigi szenvedés ellenére sikerült ilyen sokáig életben maradnom, és ezt nagyrészt Kuroo-nak meg Tendou-nak köszönhetem.

Nem dobhatom el magamtól ilyen egyszerűen az az esélyt, amit tőlük kaptam. A legkevesebb, amit tehetek, hogy még nem adom fel. Megragadom a nyakamban lógó medált, hogy némi erőt merítsek belőle.

- Kérlek, egyiket se – suttogom, és ahogy vártam, egy gúnyos nevetést kapok válaszul.

- Ez nem volt az opciók között. – Oikawa felemeli a szigonyát, és nekiérinti a jobb könyökhajlatomnak. – Még most szólj, ha a másikat szeretnéd inkább.

- Mindkét kezemre szükség lesz még egy kicsit! Ígérem, hogy utána bármelyiket levághatod.

- És mégis mire kellene? Mert ahogy elnézem, harcolni még így sem tudsz.

- Tudom, hogyan szállhatunk szembe a Hivatásosokkal anélkül, hogy közvetlenül rájuk támadnánk – mondom gyorsan, mielőtt a szigonya végét átszúrná a húsomon. A fiú gyanakodva összehúzza sötétbarna szemeit, de nem támad rám, amit jó előjelnek veszek. Már csak meg kell őket győznöm a tervem sikerességéről.

- Hallgatlak.

Rápillantok a kíváncsian fülelő Iwaizumra, majd a táskám felé biccentek, amit a fiúk tegnap elvettek tőlem.

- Ehhez jobb lenne, ha leülnénk.

Ebédre száraz kekszet kapok mazsolával, amíg Iwaizumiék konzervszusit falatoznak. Igyekszem diszkréten csorgatni a nyálam, de Oikawa elégedett vigyora arról árulkodik, hogy észrevette az engem marcangoló sárga irigységet. Nem akarok hálátlannak tűnni, mert ha egyedül lennék kinn a vadonban, valószínűleg bogyókon élnék, de olyan régen ettem rendes ételt, hogy csak nehezen fogom vissza magam, hogy ki ne tépjem a falatokat a kezükből. A magyarázathoz felhasznált alkoholosüveget és gyufát a helyiség közepére pakoltam ki, ami körül jelenleg is törökülésben gubbasztunk.

- De még mindig nem értem, hogy miért nem vághatom le most a kezed – mondja tele szájjal Oikawa.

- Rágás közben nem beszélünk – szól rá Iwaizumi automatikusan, mire dulakodni kezdenek. Nem meglepő módon Iwaizumi nyer, ezért Oikawa a fájó dudort dörzsölgetve a homlokán fordul vissza felém.

- Nos?

- Mert két emberre van szükség a tűzgyújtáshoz – ismétlem meg türelmesen, habár biztos vagyok benne, hogy az egészet már legalább kétszer elmagyaráztam nekik. – Egyikünk a jelzőtüzeket fogja meggyújtani az erdőben, a másik pedig az alkohollal felöntött felszereléseket a templomban. És a gyufa használatához két kéz kell. Mivel te, ööö, tudod, ebben nem tudsz segíteni, csak én meg Iwaizumi jöhetünk szóba.

- Ha azt hiszed, hagyom, hogy Iwa legyen a csali...

- Nem ő lesz – szólok közbe fáradtan. – Hanem én.

Oikawa gyanakodva méreget.

- Te? Biztos vagy benne? – Bólintok, de nem sikerül meggyőznöm. – Tudod, hogy mi történt a legutóbbi játékossal, aki csalit játszott a Hivatásosokkal? Megöltem.

Pislogok párat, majd egykedvűen vállat vonok.

- Most nem biztos, hogy el fognak kapni. Ha elég messze gyújtom meg a tüzet a Bőségszarutól, akkor bele fog telni egy kis időbe, hogy rátaláljanak a tábortüzekre. Három elég lesz ahhoz, hogy elég messzire csaljam őket, mielőtt rájönnek, hogy átverés áldozatai.

- De ha utolérnek, halott vagy.

- Benne van a pakliban. De mit számít? Ti is bármelyik pillanatban megölhettek engem. Már hozzászoktam, hogy veszélyben az életem.

- Hmm. – Oikawa a megmaradt tenyerébe temeti az állát. – És mitől vagy olyan biztos benne, hogy nem Mika fogja őrizni a táborukat?

- Ezt nem tudom száz százalékban garantálni, de ha logikailag nézzük végig a lehetőségeket... Mika az egyetlen közülük, aki nagy távolságból is képes embert ölni. Mióta ti kiléptetek a szövetségből, Daishou mellé kell egy megbízható ember a hajtóvadászatokra. Szerintem még annyira nem bízik Kiyokóban, hogy őt vegye maga mellé, Mikával pedig már összeszoktak, és együtt hatásosabban tudnak harcolni. Ha őt viszi magával, miközben keresik a gyújtogatót, akkor nagyobb esélyük van végezni vele, mert Mika még a fára mászó vagy a menekülő áldozatot is le tudja lőni. És ha Kiyoko marad a templomnál, őt meg tudjátok ölni, mert azt mondtátok, hogy lasszóval harcol. Azzal pedig egyszerre csak egy embert képes elkapni. És fizikailag is előnyben vagytok vele szemben.

- Mégis, ha Mika marad a templomnál... Akkor akció lefújva – mondja Iwaizumi. – Feleslegesen nem fogjuk kockára tenni az életünket.

- Rendben – egyezek bele habozás nélkül. Nekem csak az a lényeg, hogy ne csonkítsanak most meg. – Akkor amint én meggyújtom az első jelzőtüzet, ti elindulhattok a Bőségszaru felé. És ha azt látjátok, hogy Kiyoko őrzi, akkor indulhat a terv. Aztán amint elérek a második jelzéshez, akkor még van időtök kipakolni mindent, amire szükségetek lehet – élelem, víz, fegyver – mielőtt felgyújtanátok a templomot. De ne felejtsétek, hogy mind a négy bejáratánál tüzet kell gyújtani, hogy semmiképp se tudjanak bemenni. Ha meggyújtom a harmadik jelzőtüzet is, az pedig azt jelenti, hogy ideje visszavonulni, mert lehet, hogy annak már nem fognak bedőlni, és akkor vissza fognak indulni a bázisukra.

- És honnan tudjuk, hogy ez nem egy csapda? – kérdezi Oikawa. – Mi van, ha rád találnak, és velük fogsz szövetkezni, hogy közösen hátbatámadjatok?

- És azzal mit nyernék? A Hivatásosok nem hagynának engem életben. Ti viszont nem vagytok olyan szörnyűek – oké, ez csak félig hazugság. Egyedül Oikawa egy szörnyeteg. – Jelenleg ők jelentik a legnagyobb veszélyt az egész arénában. És lehet, hogy a templom tüze másokat is előcsal majd... például Kuroo-t. És akkor két legyet üthettek egy csapásra.

Csak könyörgöm, ne vágjátok le a karomat.

- És mikor csináljuk? – kérdezi Oikawa. Alig merek hinni a szerencsémnek, hogy sikerült meggyőznöm a Negyedik Körzetieket. Ezt az ötletet is Tendou-nak köszönhetem – hiszen ő volt az, aki eredetileg azt javasolta, hogy az alkoholjával gyújtsuk fel a hidat, én csak továbbfejlesztettem az elgondolását – és szeretném hinni, hogy bárhol is van most, ezt hallva őrülten jól szórakozik.

- Még maradt hátra két adag gyógyszered, amit ma és holnap este kell bevenned – mondja Iwaizumi szigorúan. – Majd utána.

- De én már most is tökéletesen vagyok!

- Addig nem fogsz ugrabugrálni, amíg el nem fogyott az utolsó szem is!

- Iwa... te vagy az anyám?

- Nem, de ha nem fogod be, olyat kapsz, hogy még ő sem fog rád ismerni!

Amíg ők veszekednek,elpakolom az ebédünk maradékát, miközben igyekszem elrejteni amegkönnyebbülésemet. Az eszemnek hála sikerült két napot nyernem magamnak, amígnem kell tartanom Oikawa csonkítási kísérleteitől. Két nap pedig hosszú idő,ami alatt bármi megtörténhet. Egy biztos: amint lehetőségem adódik rá, minélmesszebbre fogok szaladni ezelől a mániákus őrült elől.

Sajnos Bokuto reggelre sem lesz jobban. A tenyeremet a homlokára téve érzem, hogy forró a bőre, ennek ellenére egész testében reszket a ráerőszakolt takaró alatt. Az utolsó cseppig elfogyott a vizünk, és ételből is már csak a szárított marhahús maradt, amitől csak még szomjasabbak leszünk.

- Kéne valami folyadék – mondom Sunának. – Keress valami bogyót vagy gyümölcsöt, ami lédús. De az almákat kerüld, mert mérgezettek.

A barnahajú némán biccent, majd a kapucniját a fejébe húzva eltűnik az indafüggönyön keresztül. Leülök Bokuto mellé, akinek szemei szinte világítanak kipirult arcában.

- Visszajött már Akaashi? – kérdezi reménykedve. Ökölbe szorulnak a kezeim.

- Még nem. De hamarosan biztos visszajön.

Bokuto bólint.

- Nem tudtam aludni, mert folyton hallgatóztam, hogy elsül-e az ágyú... - mormogja. – De nem halt meg senki, úgyhogy jól van, ugye?

A bűntudattól kavics méretűvé zsugorodik a gyomrom.

- Hát persze, hogy jól van. Fogadjunk, hogy ő is aggódik érted, ezért szépen gyógyulj meg, mire visszajön.

- Én próbálok, esküszöm, de nagyon fázom – panaszkodik a fiú, de már nem maradt több ruhanemű, amit rá tudnánk adni. – Te hogy bírod egy szál ingben?

Nos, mert nincs más választásom, tekintve, hogy a kabátomat be kellett áldoznom Bokutónak, de ezt nem árulom el neki.

- Nekem mindig melegem van. Fűt az irántatok érzett szeretet.

- Huh. – Bokuto zavartan összeráncolja a homlokát. – Ez tényleg így működik?

- Az emberi test csodákra képes. Csak gondolj Akaashira, és te sem fogsz fázni.

A fiú fél óra múlva kidől, ezért én addig a fegyvereimet kezdem el élezni, hogy hasznosan töltsem a várakozási időt. Utálok egy helyben céltalanul lézengeni, és alig bírom megállni, hogy ne pattanjak fel és induljak neki feltérképezni az arénát. Még ma el kell indulnom, ha nem akarom, hogy az összes nyom eltűnjön, ami Kenmához vezethet engem. Már csak meg kell várnom, hogy Suna találjon valami kaját Bokutónak, aztán itt sem vagyok. Így is sokkal többet segítettem nekik, mint azt bárki más tette volna, és ideje, hogy ezt az energiát ráfordítsam arra az emberre, akit valóban meg akarok menteni.

A sarló és a fejsze is szebb lett, mint újkorában, és még egyszer ellenőrzöm, hogy milyen felszerelések állnak rendelkezésemre a továbbiakban. A takarómat itt fogom hagyni Bokutónak, így már csak a kötél és a gyufa maradnak a tarsolyomban. Habár ezek is a hasznomra válhatnak még, egy szempillantás alatt becserélném őket egy éjjellátó szemüvegre vagy akár egy palack vízre. A Bőségszaruban tuti találnék belőlük eleget, viszont egyedül nem tudom, hogyan tudnám kicselezni a Hivatásosokat. Ha a mutáns nem ölte meg őket, az azt jelenti, hogy elég jó harcosok, és hiába támadnék rájuk, ha Mika már a távolból lenyilazna engem. Nem, egyedül semmiképp sem tehetem be a lábam az oroszlán barlangjába, viszont Bokutóékat sem kérhetem meg, hogy segítsenek elterelni a többiek figyelmét, mert a végén úgy járnának, mint szegény Atsumu.

Kinézek a bejáraton, mikor meghallom a különös, barlang falának ütődő csilingelést, és minden óvatosságomat feledve kiszökkenek a szabadba, mint valami vadmacska. Felkapom a földre esett ezüst ejtőernyőt, és helyben bontogatni kezdem a csomagot. A doboz minden eddiginél apróbb, és először értetlenül bámulom a csőrös kis szerkezetet, mielőtt kigyulladnának a fények a fejemben, és a legközelebbi fához szaladok. Fejszém lapos élével beleütöm a kemény törzsbe a kütyüt, mire lassú csordulásban megindul a csőrön kifolyva az átlátszó folyadék. Gyorsan kortyolok belőle párat, majd beszaladok a barlangba a víztartályért, és lerakom a fa tövébe úgy, hogy felfogja a lehulló cseppeket. Aztán lekuporodok én magam is nekidőlve a törzsnek, és kihajtogatom az üzenetet.

Úgy oszd be, hogy nem lesz több.

Nekomata & Naoi

Ezek szerint az összes győzelmemre fogadott pénzt felhasználták arra, hogy megvegyék nekem ezt az ajándékot. És amíg nem villantok valami újat, amíg nem végzek több játékossal, addig nem lesznek újabb támogatóim. Nem számít: másra nincs is szükségem a vízen kívül. Étel nélkül sokkal tovább ki lehet bírni, fegyvereim pedig vannak, úgyhogy lényegében megállíthatatlan vagyok.

Ez a drága ajándék viszont megerősíti azt az elképzelést, hogy semmi más természetes vízlelőhely nem maradt az arénában, különben Nekomatáék nem pazarolták volna erre a pénzt. Tehát nagyon kell vigyáznom újonnan kapott szerzeményemre, mert ha elhagyom, nem fogok tudni máshol vízre lelni. Nem tudom, hogy Kenma kapott-e hasonlót, de ha nem, sürgősen rá kell találnom, hogy megoszthassam vele ezt a csodát.

A sebeim, habár nem forrtak össze teljesen, legalább már nem fájnak, tehát minden adott ahhoz, hogy útra kelhessek. Már csak Sunát kell elintéznem előtte.

A fiú akkorra ér vissza, mire a kanna is megtelik, tehát több mint egy óra eltelt a távozása óta. Mikor meglátja, ahogy a kupakot csavarom a tartály tetejére, csészealjnyi nagyságra kerekednek a szemei.

- Ez... ez meg hogy? – hebegi, és ittlétem óta először látom őszintén zavartnak.

- Ajándék volt – felelem szűkszavúan. Leteszem az összegyűjtött vizet a barlang elé, majd intek Sunának, hogy kövessen a sziklák közé. – Szeretnék veled beszélni négyszemközt.

Sunának a földbe gyökerezik a lába, majd hátrál egy lépést.

- Meg akarsz ölni?

Megforgatom a szemeimet.

- Akkor már leszúrtalak volna álmodban. Csak nem akarom, hogy Bokuto meghalljon. Gyere már, nincs felesleges időm.

Suna tétován követ, de tartja tőlem a karnyújtásnyi távolságot. Nekidőlök az egyik sziklának, és előveszem a zsebemből a sarlót. Igyekszem ártalmatlannak tűnni, de a fiún látszik, hogy bármelyik pillanatban menekülőre foghatja.

Mondjuk a helyében lehet én is ezt csinálnám.

- Meg kell keresnem Kenmát. Eleget vártam, és minden nap, amit tőlem távol tölt, növeli a kockázatát, hogy valami szörnyűség fog történni vele – kezdek bele a mondandómba. – Tudom, hogy merre induljak, de lehet bele fog telni egy kis időbe, mire rátalálok. Az a kannányi víz a tiétek, legalább két napig kitart, de ha te spórolsz vele, akár háromig is. Itasd meg Bokutót is. Sajnos a lázával nem tudok mit csinálni, de ha te ismersz bármi praktikát, nyugodtan próbálkozz vele.

- Tehát itt hagysz minket – mondja Suna érzelemmentes arccal.

- Én sosem terveztem itt maradni. Az én helyem Kenma mellett van... - Nagyot sóhajtok. – Tudom, hogy ha Bokuto nem éli túl a lázát, akkor magadra maradsz. Ezért választhatsz. Odaadom a sarlót, és azt csinálsz vele, amit akarsz. Ha Bokuto állapota súlyos lesz, megölheted, vagy ha úgy döntesz, hogy magára hagyod, akkor lesz nálad valami, amivel megvédheted magad az arénában.

- És mi a másik lehetőség? – kérdezi a barnahajú.

- Nem kapsz fegyvert, de amint megtalálom Kenmát, vele együtt visszajövök hozzátok.

- Miért nem lehet egyszerre mindkettő?

- Viccelsz? Biztos nem hozom ide Kenmát úgy, hogy van nálad valami, amivel megölheted – mosolyodom el. – Azt hittem, már feltűnt, hogy nem bízom meg benned.

- Egy próbát azért megért – von vállat Suna. – De tényleg visszajönnél?

- Ha úgy döntesz.

Egy kis ideig hallgatunk, és igyekszem nem sürgettetni Sunát, habár minden porcikám készen áll az indulásra. Egyik lábamról a másikra nehezedem, majd elkezdem a mesterséges felhőket számolgatni, mire a másik hajlandó megosztani velem a válaszát.

- Rendben. Nem kell a fegyver. Csak... csak gyertek vissza. Nem tudom, Bokuto mit szólna hozzá, ha Akaashi után többé téged sem látna.

Nem tudom eldönteni, hogy meglep-e a döntése vagy sem. Úgy érzem, egyszerre igen is meg nem is. Mindenesetre átment a tesztemen, ezért nem késlekedhetek tovább.

- Állom a szavam. – Átnyújtom neki a sarlót, mire döbbenten pislogni kezd.

- De most mondtam, hogy nem...

- Csak teszteltelek. Bocsi. – Nem kicsit értetlenül veszi el a sarlót, majd megindulunk vissza a barlanghoz. – Kell valami, amivel megvédheted magatokat, ha mégis rátok találna valaki.

Habár a Hivatásosok ellen ez hangyányit sem érne, azért több, mint a semmi.

- És mi lesz Kenmával?

- Őt is hozom, de ha csak rá is mersz nézni, halál fia vagy. – Suna elsápad. – Viccelek!

Vagy nem.

Bokuto még mindig alszik, mikor visszaérünk, és nincs szívem felébreszteni, ezért búcsúzkodás nélkül kell távoznom a helyszínről. Ha szerencsém van, hamar rálelek Kenmára, és visszatérhetünk erre a biztonságos búvóhelyre. Utána már négyen leszünk, és kitalálhatjuk, miként végezzünk a Hivatásosokkal. Ennyi embernek már csak lesz esélye tőrbe csalni őket.

Csak találjam meg őt időben, mielőtt valaki más találna rá.

Követem a folyópartról induló nyomokat, ahol Kenma dulakodott a mutánssal, és megindulok felfelé az emelkedőn, ahol a kitaposott föld vezet az utamon. Felérve már nehezebben megy a tájékozódás, mert rengeteg a fa, és ezzel együtt sok a lehullott levél, de azért igyekszem rálelni a megfelelő ösvényre. A nap ragyogóan süt, és megkordul a gyomrom, de egyelőre nem állok meg falatozni. Csak egyetlen szárított hússzeletet csomagoltam el magamnak, ezért nem akarom rögtön felélni a maradék étkészletemet.

Látom a mérgező fákat a mesterségesen pirosló almáikkal, aztán észreveszek a fák között valamit, és hirtelen megtorpanok. A sűrű lombokon át valami fehér világít, és ahogy óvatosan egyet közelebb lépek, meglátom a kötelet. Valaki itt ügyesen egy kötélcsapdát állított fel, amit elrejthetett a sűrű aljnövényzetben. Nem tudom, hogy Suna volt-e korábban, vagy valaki más, de úgy döntök, hogy letérve az ösvényről kerülve fogok menni, nehogy belesétáljak valami csapdába. Hiába van nálam a fejsze, ha fennakadok valami hálóban, nem fogok tudni harcolni.

Lepihenek egy nagyobb fa tövében, és a vízszerző készülékemet beszúrom a törzsbe, hogy igyak megint. Az elmúlt napokban eléggé kiszáradtam, de próbálok egyszerre csak keveset inni, hogy nehogy rosszul legyek. A kirakott kötélcsapdán morfondírozom, kényelmesen nekidőlve egy farönknek, mikor a bokrok ágai között meglátok egy hangtalanul suhanó, kecses alakot. Felülök, hogy jobb rálátásom nyíljon a barnahajú, vékony lányra, és a feltámadó harag egy szempillantás alatt felperzseli a bőrömet.

Mika az. Mika, akit már egyszer életben hagytam, és azzal hálálta meg, hogy a szemem láttára végzett Akaashival. Elnyomom a késztetést, hogy mérgesen felüvöltsek, és amilyen halkan csak tudok, talpra ugrok. Ezúttal tényleg végezni fogok vele, és gondoskodom róla, hogy fájdalmas halála legyen.

Egy lépést teszek előre, mikor felhangzik Karasuno himnusza, és döbbenetemben sóbálvánnyá meredek. Hiszen még nappal van, nincs itt az ideje az esti vetítésnek, ráadásul ma nem is halt meg senki. Aztán eszembe jut, hogy néha úgynevezett ,,lakomára" szokták hívni a Kiválasztottakat – mikor elfogy az élelem vagy az innivaló, akkor a Játékmesterek egy központi helyre hívják meg a résztvevőket, ahol a számukra hiányos készleteket töltik fel, de igazából csak azt a célt szolgálja, hogy egy helyre tereljenek minket, hogy folytatódjon a vérengzés. Jól láthatóan elvigyorodom: ezt megszívták, nekem ugyanis most egy ideig se élelemre, se italra nem lesz szükségem. Engem és Bokutóékat nem fognak tudni ilyen könnyen tőrbe csalni.

Sugawara kezd el beszélni a láthatatlan hangszórókból, és bejelenti, hogy valami különlegeset szeretnének kipróbálni az idei Viadalon. Az állkapcsomat összeszorítva várom, hogy valami újabb mutánsot mutassanak be nekünk, aminek két feje van vagy mittudomén, de Sugawara nem ilyesmire gondolt.

- A hetvennegyedik Viadal szabályait azonnali hatállyal megváltoztatjuk. Abban az esetben, ha a két utolsóként életben maradt játékos ugyanabból a körzetből származik, akkor mindkettőjüket győztesnek fogjuk kikiáltani!

Megmerevedem, és hirtelenjében nem is tudom értelmezni a hallott szavakat.

- Ismétlem: ha az utolsó két életben maradt kiválasztott ugyanabból a körzetből származik, a Viadalnak két győztese lesz!

Olyan érzésem van, mintha az összes levegőt kipréselték volna a tüdőmből. Megkapaszkodom a fatörzsben, és remegő kezekkel kirántom a törzsből a vízszerző készüléket. A kimondott szavakat mantraként ismételgetem magamban, hogy emlékeztessem magam, nem csak álmodtam az egészet, és a biztonság kedvéért arcon ütöm magam, hogy lehiggadjak.

Mindketten túlélhetjük. Kenma és én is hazatérhetünk. Mégsem... mégsem kell meghalnom.

Győzni fogunk. Együtt.

- Segítség! Segítség!

A kiáltás halvány, de az ismerős hangra azonnal felkapom a fejem. Kenma bajban van!

Rohanni kezdek, de a rémület a szívembe markol, mikor észreveszem, hogy Mika és Daishou előttem harminc méterre szaladnak... szintén Kenma hangját követve.

Életben maradt játékosok száma: 9

Halottak: 15 ━ Azumane Asahi, Kyotani Kentarou, Ennoshita Chikara, Kinoshita Hisashi, Inuoka Sou, Sarukui Yamato, Goshiki Tsutomu, Nishinoya Yuu, Tanaka Ryuunosuke, Aone Takanobu, Terushima Yuuji, Ushijima Wakatoshi, Miya Atsumu, Tendou Satori, Akaashi Keiji