(Figyelmeztetések: állat megölése, sérülés és vér leírása, (kegyelem)gyilkosság/szereplő halála. Az eddigieknél explicitebb sérülés és halál szemléltetése ebben a fejezetben, ha valakit ez szorongással tölt el, hagyja abba az olvasást annál a bekezdésnél, hogy ,,Odaszaladok mellé, és lepillantva konstatálom, hogy nem Kuroo az.", és ugorjon át az írói utószóra, ahol röviden leírom, hogy mi történt. Stay safe.<3)

Tendou tartja a szavát, és először letelepedünk a parttól távolabb, egy kopár tisztásra, ahol a napsütés erősen éri a sziklákat, és a vöröshajú kabátját magam köré tekerve megszabadulok a nedves nadrágomtól, alsógatyámtól, zoknimtól és bakancsomtól. Egyesével kiterítem őket a kőre, és reménykedem, hogy minél hamarabb meg fognak száradni. Tendou kipakolja a táskája tartalmát, és én végre kielégíthetem a kíváncsiságomat, ahogy tekintetemet végigfuttatom a zsákmányán. A negyed vekni kenyéren, kissé megnyomódott cseresznyéken, fémkulacson és összegyűrődött térképen kívül van még nála egy doboz gyufa, egy üvegcse alkohol sebfertőtlenítéshez, egy fekete hálózsák és egy őzbarna, kötött pulóver, ami jól jöhet, ha lehűl az idő (bár eddig szerencsére a Játékmesterek megkíméltek bennünket a fagyponthoz közeli fokoktól). Remélem, hogy az időjárás változatlan marad, mert sajnos a saját kabátom is abban a hátizsákban maradt, amit menekülésem közben Kuroo-nál hagytam. A vékony ing, amit visszavettem magamra, nem nyújtana kellő védelmet viszontagságos időben.

Tendou a hosszú kötelet is kirakja a napra, hogy száradjon, és kevésbé legyen nehéz cipelni, a kampóját pedig már visszaakasztotta az övére. Elindul, hogy megfelelő gallyak után kutasson a tűzgyújtáshoz, én pedig őrködöm becses kincsei fölött. A tarkómon felállnak a szőrszálak, és legalább öt másodpercenként a hátam mögé pillantok, hogy leellenőrizzem, nem próbál-e meg valaki rám támadni hátulról. Sajnos még élénken élnek bennem a képek arról az alkalomról, mikor legutóbb magamra hagytak: Kyotani közeledő léptei, a kezében szorongatott ütő, a hátulról megvilágított alakja, a kifejezéstelen arca... A fejem továbbra is tompán sajog, de a bordáimat ért zúzódást már alig érzem. A szövetségesem által kapott krém gyorsan kifejtette a hatását, biztos a legmodernebb kapitóliumi recept alapján állították össze. El sem hiszem, hogy a központban ilyen fejlett az egészségügy, míg Karasuno Körzeteiben az emberek egyszerű megfázásban is életüket veszíthetik. Eszembe jut az a kínkeserves hat hónap, amíg a szobámba bezárva lábadoztam a tüdőgyulladásból. Az orvosok azt tanácsolták a szüleimnek, hogy készüljenek fel a legrosszabbra, és búcsúzzanak el tőlem. Különös belegondolni, hogy egyszer már ilyen közel kerültem a halálhoz, és túléltem. Csak a sors fintora, hogy gyógyulásommal csupán még hét évet nyertem magamnak. Ennyi időt kölcsönzött nekem a végzet, mielőtt másodjára is lecsapott rám.

Tendou nagy megkönnyebbülésemre tíz perc után visszatér, és szakavatott mozdulatokkal tüzet gyújt, habár nem emlékszem, hogy a kiképzés alatt láttam volna a tűzrakó állomáson. Int nekem, hogy húzódjak közelebb a lángokhoz, és lassanként felmelegítjük hideg fürdőt vett testünket. Remélem, hogy tényleg senki sem fogja észrevenni a füstöt, de mivel az aréna alapszintje alatt vagyunk a folyó mély medre mellett, a fák takarásában, talán feltűnés nélkül megússzuk a dolgot.

Tendou bekap még pár szem cseresznyét, és azon ügyködik, hogy minél messzebbre tudja köpni a magokat. Mesél a Körzetéről, és én csodálkozva hallgatom. Mivel a Hatodik Körzet a szállításért felelős, ők felelnek azért, hogy a megfelelő anyagok eljussanak a rászoruló Körzetekbe. A városaik tele vannak kamionokkal és vasúti sínekkel, a pályaudvarokon mindig hatalmas mozdonyok várakoznak, hogy felpakolják rájuk az árukat. Míg a többi Körzetből szigorúan tilos kiutazni, nekik ez a feladatuk: Tendou önként jelentkezett, hogy a vasúti társaságnál dolgozhasson, és az elmúlt években már öt másik Körzetbe volt szerencséje eljutni. Elmondása szerint az Első Körzet volt a legcsillogóbb, ahol a házak és emberek vetélkedhettek a Kapitóliumi körülményekkel, ám a Negyedik Körzetben érezte a legtisztábbnak a levegőt.

━ Ott olyan erős az óceánillat, hogy még ha nem is a parton vagy, akkor is érzed a só ízét a nyelveden ━ hümmögi tele szájjal. ━ De a Hetedikben még sosem voltam. Talán egy nap majd körbe vezethetnél ott is.

Nem javítom ki, hogy valószínűleg egyikünk sem fogja túlélni a Viadalt, de ha erre mégis sor kerülne, a másikunk akkor is meghalna; ehelyett csak beletörődően bólogatok. Örülök, hogy szavaival kitölti a csendet és eltereli a figyelmemet, mert így kevesebb időm marad azon rágódni, hogy az előbb vajon Kuroo holttestét szállították-e el a légpárnás repülővel. A nap egyre erősebben éget, úgyhogy átvonulunk az árnyékba, mert napszúrás esetére sajnos semmilyen orvosságot nem kaptunk. Tendou titokzatos térképe szerint innen már nincs távol az a hely, amit keresünk, de én továbbra se látok, se nem hallok kóbor állatokat. itt még a méhek sem zümmögnek. (Szerencsére a rémisztően tekergő kígyók is távol maradnak.)

Mikor már úgy tűnik, biztonságos dolog visszabújni a ruháimba, és nem fenyeget a felfázás veszélye, gyorsan eltüntetünk magunk után minden nyomot, és otthagyjuk átmeneti táborhelyünket. A korábban érzett békémet újra felváltja az idegesség, ahogy egyre távolabb kerülünk a folyótól, és végül már egyáltalán nem hallom a víz csobogását. Úgy érzem, közeledünk az aréna széléhez, amit a Játékmesterek nem szoktak jó szemmel nézni. Ilyenkor nem túl kellemes trükkökkel szokták a versenyzőket visszairányítani az aréna belsejéhez: például felgyújtják előttük a terepet, vagy rájuk eresztenek egy dühős darázsrajt, esetleg földcsuszamlással ijesztenek rájuk.

Tendou kissé balra fordul, módosítva utunk pályáját. A folyóparti kavicsokat már rég felváltotta talpunk alatt a sötétzöld fűrengeteg, és egyre több bokor kerül utunkba, ahogy sűrűsödik az aljnövényzet. Mintha szúnyogok zümmögése csapná meg a fülemet, ami nem javít a hangulatomon. Már csak az hiányzik, hogy ezek az idegesítő vérszívók is ránk vadásszanak.

━ Szerintem már nem lehetünk messze ━ mormolja magában Tendou elmélázva. A jobbjában támadásra készen szorongatja a kését, de egyelőre nem volt lehetősége használni.

━ Ha még egy fél óráig nem találunk semmit, akkor forduljunk vissza. Te is tudod, hogy már az aréna szélénél járhatunk. Már ha igazad mond a térképed.

Tendou hümmögéséből nem derül ki, hogy egyetértést vagy tiltakozást akart-e kifejteni. Itt már valóban lehűlt a levegő, mert kevésbé érnek minket a magasan járó napnak a sugarai. Nem is tudom, kinek jutott ezébe ennyi féle fát egy helyre zsúfolni: jelenleg hatalmas fenyők mellett haladunk el, melyekből erősen áramlik a gyanta illata. Egyszer bosszúból belekentem egy adag gyantát Kuroo hajába, mert folyamatosan azzal ijesztgetett, hogy a fák mögé bújva előugrott és az arcomba kiabált. Emiatt egy csíkban le kellett borotválnia hátul a haját, és Lev majdnem megpusztult a nevetéstől, mikor meglátta a felemás frizurát, ugyanis Kuroo nem volt hajlandó bevállalni a teljes kopaszságot. Mindig is túlságosan büszke volt éjfekete tincseire.

Tendou mozdulatlanná dermed előttem, és én gondolataimba merülve nem veszem észre, ezért nekisétálok a hátának. Felém fordul, hosszú mutatóujját az ajkához emelve, a szemei pedig sóváran düllednek ki az arcából. Előttünk négy méternyi távolságban egy nyuszi rágcsál gyanútlanul egy fűcsomót, barna bundája elszürkül a fák nyújtotta árnyékban.

Tendou olyan gyors, hogy látószerveim nem képesek iramot tartani a mozgásával: egy meglepően kecses mozdulattal lendíti meg a jobb csuklóját, mire a vékony élű penge sebesen pörögve repül előre, hogy csak egy szürke, ezüstös villanás látszik belőle. Aztán megállapodik a nyúl fejében, és az állat hangtalanul, szenvedés nélkül összecsuklik. Tátott szájjal bámulok, miközben Tendou megközelíti az áldozatot, és óvatosan eltávolítja testéből a fegyverét. Most már tökéletesen értem, mire kapott Tendou tíz pontot a Játékmesterektől, de közben az is az eszembe ötlik, hogy mégis miért nem végzett még velem, ha ilyen könnyedén képes lenne a gyilkolásra. A versenyzők közül bárkit egy szempillantás alatt el tudna tenni láb alól.

Habár a nyúl ernyedt alakjától határozottan távol tartom a tekintetemet, Tendou széles vigyorán látszik, hogy vár valamiféle dicséretre.

━ Nem is tudtam, hogy ilyen jól bánsz a késsel ━ mondom végül diplomatikusan. Azt azért mégsem mondhatom, hogy szép munka, miután megölt egy védtelen állatot.

━ Gyakorlat teszi a mestert ━ von vállat. A nyulat valahogyan felakasztja az övéről lógó kampóra (itt kissé el kell fordulnom, hogy elrejtsem az öklendezésemet), majd némileg irányt változtatunk, hogy nehogy nekiütközzünk az aréna északi szélének. ━ Persze könnyebb volt így, hogy egy helyben állt. Mozgó célpontot sokkal nehezebb eltalálni.

━ De azért sikerülne? ━ kérdezem kíváncsian. Tendou kutatóan pislog le rám.

━ Simán. De mivel csak egy késem van, nem szívesen pazarolnám futó célpontokra. Ki tudja, meddig jutnának el, és akkor náluk maradna a késem, míg én ott állnék fegyver nélkül.

Bólintok, bár nem hiszem, hogy ha valakinek a hátába mélyesztené a kését, akkor utána az illető képes lenne elfutni. Titkon abban reménykedtem, hogy az első ölés után Tendou elégedett lesz, de úgy tűnik, még nem unta meg a prédák utáni hajkurászást, mert fegyverét továbbra is dobásra készen tartja jobb kezében. Öt perc múlva egy róka szalad át előttünk, de neki több esze van, mint a nyúlnak volt, és fürgén eltűnik a növényzet sűrűjében. Egyelőre megmenekült Tendou éhsége elől.

A fenyők között ekkor madárcsicsergés üti meg a fülemet, és az egyik ágról egy barna fenyőszajkó pislog le ránk. Mikor jobban megnézem, látom, hogy szemei vörösen világítanak, és rájövök, hogy élő állat helyett egy kamera figyel bennünket. Kíváncsi vagyok, Nekomatáék mit szólnak a ténykedésemhez. Vajon örülnek, hogy felhasználom az általuk jóváhagyott szövetséget? Vagy rosszallják, hogy Kuroo-t magára hagyva inkább Tendou-hoz csatlakoztam? Nem tudom, hogy sikerült-e szponzorokat találniuk, de abban biztos vagyok, hogy a begyűjtött támogatási összeget nem fogják a Viadal elején felhasználni. Mindketten veterán mentorok, akik tudják, hogy az ajándékok küldését jobb a végére hagyni, vagy vészhelyzetben felhasználni, mikor valami valóban nélkülözhetetlen dologra van szüksége a Kiválasztottjuknak, például orvosságra. Remélem, hogy a támogatók adományait mind Kuroo-ra fogják költeni.

Már ha Kuroo még életben van, szólal meg egy gonosz hangocska a fejemben, amit gyorsan elhessegetek. Végtére is nem Kuroo az egyedüli, akinek sötét haja van a versenyzők közül. Ott van például még Iwaizumi és Goshiki, és biztos mások is, akik most hirtelen nem jutnak eszembe. Mondjuk annak az esélye, hogy a Hivatásos már a második nap kiessen, elég csekély, de nem teljesen kizárható – és az a mi életben maradási esélyeinket is némileg növelné, ha a hat helyett öt Hivatásos maradna csak játékban.

Mikor következőnek megpillantunk egy őzgidát, Tendou-nak sóváran felcsillan a szeme, de hangosan rászólok, ami következtében a pöttyös bundájú állatnak van ideje elmenekülni hosszú, botszerű lábacskáin.

━ Ezt miért csináltad? ━ kérdezi csalódottan. ━ Eltaláltam volna!

━ Még csak kölyök volt ━ vágok vissza, és beharapom az ajkam, mikor rájövök, hogy milyen ironikus dolgot mondtam. Hiszen itt mi mindnyájan gyerekek vagyunk, akik csak próbálnak túlélni. ━ Mi lenne, ha egyelőre beérnénk a nyúllal?

━ De ez csak ebédre lesz elég...

━ Akkor majd keresek valami ehető bogyót, vagy magot, vagy gyümölcsöt vacsorára ━ alkudozom, és remélem, hogy a növényismereti állomáson szerzett tapasztalatom elegendő lesz ahhoz, hogy véletlenül ne mérgezzem meg mindkettőnket. ━ Nekem amúgy sem kell sokat ennem ahhoz, hogy életben maradjak ━ utalok a termetemre. A legtöbb versenyzőnél kevesebb kalóriabevitelre van szükségem, ezért nem tartok attól, hogy túlságosan lefogynék. Főleg, ha belegondolok, hogy már csak napjaim, esetleg heteim vannak hátra. Azt hiszem, a leghosszabb Viadal több, mint másfél hónapig tartott, de nem ez szokott lenni a jellemző. Átlagban a verseny két-három hét alatt lezajlik, ugyanis a Hivatásosok nem szeretnek sokáig tétlenül várakozni, és előbb-utóbb elindítják a maguk hajtóvadászatát, miután a leggyengébbek maguktól kihullanak.

Nem tudom meg, hogy Tendou beleegyezik-e a vacsoraötletembe, ugyanis hirtelen egy vérfagyasztó sikoltás rázza meg a fák ágait. A hangból visszhangzó kínszenvedéstől én magam is teljesen lefagyok. Tendou viszont kiegyenesedik, mint a támadásra készülő vipera, és feszülten fülelni kezd.

━ Tendou, mi van, ha ez egy csapda? ━ suttogom hevesen kalapáló szívvel, de a tűzvörös hajú sebesen kilő, és megindul a fenyvesek közt, egyenesen a nem csillapodó kiabálás irányába. Magamban káromkodva indulok meg utána, olyan gyorsan, ahogy csak bírok, de így is kezdem szem elől téveszteni. Hatalmas meggondolatlanság egy ilyen hangos versenyző felé tartani, akinek a sikolyait lehet, hogy még az aréna túloldalán is hallani lehet, de az attól való félelem, hogy magamra maradok teljesen egyedül az erdő ezen az élőlényekkel teli részén, elég adrenalint pumpál belém ahhoz, hogy mozgásban maradjak.

Úgy lihegek, mint valami fuldokló, és talpam alatt lejteni kezd a talaj, ami miatt kénytelen vagyok lassítani. A kiabálás már a közvetlen közelemből hallatszik, és megpillantom Tendou-t is, aki oldalra nyújtott karjával állítja meg a bukdácsolásomat. Előttünk, egy sűrű tűlevélréteggel és bokrokkal tarkított területen egy fiú fekszik az oldalán, a szenvedéstől ringatva testét előre-hátra. Fejére húzott kapucnija alól fekete tincsek bukkannak elő, mire elmémben azonnal megszólalnak bennem a vészharangok.

Odaszaladok mellé, és lepillantva konstatálom, hogy nem Kuroo az. Hanem az életben maradt versenyző az Ötödik Körzetből, Goshiki, aki az egyik legfiatalabb közülünk a maga tizenöt évével. Kivörösödött, piszkos arcán sűrű patakokban folynak a könnyei, és szakadatlan hüppögése miatt nehezen, ritmustalanul kapkodja tüdejébe a levegőt. Ahogy a tekintetem lejjebb vándorol, élesen beszívom a levegőt, és csak azért nem esem hátra, mert Tendou szorosan mögöttem áll. Goshiki egy hatalmas medvecsapdába sétált bele a bal lábával. A tízcentis fémfogak a vádlija közepét kapták el, átszakítva a bőrt, húst, ereket és inakat. A szétmarcangolt cafatok alatt meglátom a fehéren kikandikáló csontot, amin szintén repedések húzódnak meg, ahogy a fémfogak könyörtelenül belenyomódtak. A sérülés környéke menthetetlenül szétroncsolódott, és még az én laikus szemeimnek is első ránézésre egyértelművé vált, hogy a fiú ezután többé nem fog tudni lábra állni.

Félrefordulok, és csak két lépést tudok megtenni, mielőtt hányni kezdenék a legközelebbi bokorba. Köhögni kezdek, ahogy igyekszem visszaszerezni a kontrollt a gyomrom felett, és mire végzek, egész testemben reszketek. Tendou mindeközben leguggolt Goshiki mellé, és baljával szelíden kisöpri a fiú izzadt homlokából a nedvesen rátapadó tincseket.

━ A-annyira fáj ━ hüppögi Goshiki egy újabb zokogóroham közepén, és sötét íriszei élesen elütnek a tágra nyitott szemfehérjéjétől. A tekintete fókuszálatlanul ide-oda cikázik, a fájdalomtól valószínűleg már nincs teljesen tudatánál. ━ Segítsetek, kérlek, segítsetek...

━ Kenma ━ szól rám Tendou hangosan, túlharsogva Goshiki összefüggéstelen szavait. ━ Megfognád a kezét?

Minden idegszálam tiltakozik az ellen, hogy közelebb menjek a vérszagot árasztó fiúhoz, de legyűrve ficánkoló gyomrom jelzéseit, átsétálok Goshiki ép oldalára, és mellé térdelek. Tendou szavainak engedelmeskedve óvatosan tenyerembe veszem a szenvedő fiatal jobb kezét, aki cserében olyan erősen kezdi szorongatni az ujjaimat, hogy úgy érzem, az összeset el fogja törni.

━ Minden rendben lesz ━ mondom nagyot nyelve, mert jobb nem jut az eszembe. ━ Majd mi... mi segítünk neked.

Goshiki rám fókuszálja a tekintetét, a mellkasa szaporán emelkedik és süllyed.

━ Na-nagyon fáj...

━ Tudom ━ simítok végig az arcán szabadon maradt kezemmel, ahogy az anyukám csinálta kiskoromban nekem is, mikor beteg voltam. ━ Mindjárt kiszabadítjuk a lábadat, és...

Az egész mindössze egy szívdobbanásnyi ideig tart. Goshiki szeme még hatalmasabbra kerekedik, a keze megrándul néhányszor a tenyeremben, aztán mozdulatlanná ernyed. A nyakán végighúzódó vékony, precíz vágásból meleg vér spriccel a mellkasára.

Tendou ujjaival lecsukja Goshiki mindkét szemhéját, és kezét a nadrágjába törölve felegyenesedik. Még mindig Goshiki könnyfoltos arcát bámulom. A vérkeringés kezd újraéledni az ujjaimban, de valami különös okból nem vagyok képes elengedni a kezét. A torkomban lévő gombóctól még nyelni is alig tudok.

━ Indulnunk kell, mielőtt mások is megnézik, hogy mi volt ez a zaj.

Lassan felállok, de a testem nehezen engedelmeskedik nekem, mintha ólomból lennének a végtagjaim. Gépiesen felemelem a tenyeremet, és letörlöm Goshiki vérét az arcomról.

Életben maradt játékosok száma: 17

Halottak: 7 ━ Azumane Asahi, Kyotani Kentarou, Ennoshita Chikara, Kinoshita Hisashi, Inuoka Sou, ?, Goshiki Tsutomu

Ha valaki esetleg átugrotta a fejezet utolsó harmadát: Tendou és Kenma megtalálták szegény Goshikit, aki belelépett egy medvecsapdába, ami teljesen széttörte a lábát. Tendou végül megölte őt (rip), így 7-re ugrott a halottak száma.
Ez most rövidebb rész lett, mert a kövi Kuroo POV se lesz túl vidám, ezért nem akartam a kettőt összevonni, mert még ennél is szomibb lettem volna az írásától.:')
Külön köszönet a gyakorikérdések népének, akiktől megtudtam, hogy a medvecsapda képes eltörni a csontot (városi lyány vagyok na, eddig nem tudtam ezt).