Mikor meghallom a harmadik ágyúdörejt is, egész testemben reszketni kezdek. Most már biztosra vehetem azt, amit eddig csak sejtettem: valahol az arénában éppen élet-halál küzdelem folyik, és a megmaradt játékosok közül már hárman az életüket vesztették. Tendou mögöttem terem, érzem, ahogy alakja bizonytalanul tornyosul felém.

- Nem tudhatjuk biztosra, hogy mi történik – kezdi óvatosan, de tudom, hogy ő is ugyanarra a következtetésre jutott, mint jómagam. A vöröshajú, habár első pillantásra senki sem nézte volna ki belőle, átlagon feletti intelligenciával rendelkezik. – Lehet, hogy valami baleset történt.

- Mégis miféle baleset? – vonom fel a szemöldököm, de a lábaim továbbra is a földbe gyökereznek. Attól félek, ha megmozdulok, akkor ez az egész még valóságosabbá fog válni.

- Lehet, hogy a Játékmesterek eleresztettek egy mutánst.

A hátam felett éles pillantást vetek Tendou sápadt arcára.

- És ettől most jobban kéne éreznem magam?

- Kenma, csak arra próbálok utalni, hogy ne gondolj egyből a legrosszabbra. Le merem fogadni, hogy Kuroo-nak nincs semmi baja. A Hivatásosak biztos rátaláltak pár gyengébb játékosra, és most végeztek velük. Még rengetegen játékban vagyunk, az áldozatok bárkik lehettek a megmaradtak közül.

- De te nem ismered Kuro-t – harapok idegesen az alsó ajkamba. – Hiába játssza a mintafiút, túl könnyen elveszíti a fejét, és valahogy mindig vonzza a bajt.

- Ez a te ízlésedről is árulkodik – mormolja halkan az orra alatt, de pechére meghallom és erősen oldalba bököm. Drámaian feljajdul, mintha minimum amputáltam volna, de még ez sem tudja elnyomni a felharsanó negyedik lövést. Riadtan összenézünk, és a torkomban keletkező gombóc akkora nagyságúra duzzad, hogy nyelni is alig bírok.

- Ez... ez azért durva. Hogy halhattak meg egyszerre ennyien? – kérdezem elhűlve, hiába nem számíthatok válaszra. A gyilkosságok ki tudja, melyik pontján történtek az arénában: esélyünk sem lenne átfésülni a terepet a légpárnás hullaszállítók érkezése előtt. Mérhetetlenül felidegesít, hogy a kapitóliumi nézők rögtön láthatják, melyikünk hullott el, nekünk viszont meg kell várnunk az éjjeli vetítést, mire tudomásunkra hozzák, hogy melyik társaink vesztették életüket egy nap leforgása alatt.

- Talán mások is egy csapatba gyűltek, hogy növeljék a túlélési esélyeiket, és most egy egész szövetséget eltettek láb alól – mélázik Tendou. – Vagy több kis szövetség esett egymásnak, és kölcsönösen kinyírták egymást. Vagy ez a négy halál egyáltalán nincs összefüggésben egymással, és csak a véletlen műve, hogy épp most haltak meg mind.

- Az utolsó opcióra elég kicsi az esély. – Eszembe jut, hogy mi van, ha Kuroo időközben rátalált Atsumura és Ushijimára, és kihívta maga ellen a Hivatásosakat egy párbajra? Az a gond, hogy még ezt is kinézném belőle. Kuroo túlságosan is vakmerő tudott lenni, ha kiprovokálták belőle. Mint mikor a kiképzésünk első napján elhajította a fejszéjét Nekomatáék tanácsa ellenére, csak hogy bebizonyítsa a többiek előtt, hogy vele nem érdemes ujjat húzni. De még Ushijima erejét bevetve sem tudnának egymaguk szembe szállni a hat Hivatásossal. Hiszen elsőkézből láttam Aone rendíthetetlen kapacitását, mikor a Bőségszarunál rátámadt Kuroo-ra, valamint Oikawa hideg eltökéltségét, amint szigonyát Inuoka mellkasába mélyesztette... És le merem fogadni, hogy Daishou, Mika és Iwaizumi is rendkívül halálosak lehetnek. Te jó ég, mi van, ha mindnyájukat megölték? – Ugye nem...

- Nyugalom, Kenma. – Tendou karjai súlyosan nehezednek a vállamra. – Nincs értelme túlgondolnod a dolgokat. Bármi is történt, mi már nem tudunk ellene semmit sem tenni.

Igaza van, a rémület mégis jéghideg kígyóként kúszik végig a gerincem vonalán. Hiába hagytam magára Kuroo-t a Viadal legelső napján abban reménykedve, hogy így nagyobb biztonságban tudhatom, valójában ez sem garantálhatja a túlélését. Hiába akarom, hogy ő kerüljön ki győztesként, ez csak akkor valósulhat meg, ha ő maga is távol tartja magát a veszélytől.

De mikor volt képes Kuroo elkerülni a bajt?

Elárulom: soha.

- Szeretnéd, hogy megkeressük őt? – Tendou hangja meglepően halkan cseng, pedig egyelőre nem kell attól tartanunk, hogy bárki a közelünkben ólálkodna.

Néhány pillanatig eljátszom a gondolattal. Mi történne, ha újra láthatnám Kuroo-t? Talán megbocsátana, hogy olyan csúnyán váltam el tőle, és ha Tendou-val összeállna, akkor kettejük ereje nagymértékben növelné az életben maradási esélyeinket. Ha még Ushijimát és Atsumut is megtalálnánk, szinte megállíthatatlan lenne a csapatunk.

És mégis... elég egyetlen rossz mozdulat – elég egyetlen támadás az irányomban, és Kuroo szó nélkül áldozná fel a testi épségét miattam. Ezt pedig nem hagyhatom. Bőven elég volt ezen egyszer átesnünk – Kyoutani halála is az én lelkemen szárad, hiába szennyezi a vére az ő kezeit. Ha nem lettem volna ott mellette, nem kellett volna már a legelső napján embert ölnie.

És előre látom, hogy ez a helyzet újra és újra megismétlődne, ha visszatérnék hozzá. Túl gyenge vagyok – és egy ilyen teher, egy ekkora kolonc akkora rizikó, ami a halált jelentheti az arénában. Ha miattam halna meg.

- Nem – felelem, és ha a hangom meg is bicsaklik a válaszadás közben, Tendou nem említi meg. – Igazad van. Tényleg nem szabad túlgondolnom a dolgokat.

Mikor Tendou biztosra megy, hogy nem fogok sem összecsuklani, sem szó nélkül elrohanni, leveszi rólam nyurga karjait. Szótlanul figyelem, ahogy összecsomagolja a maradék húst, amit még nem volt időnk megenni (és mivel egyikünknek sem maradt ezek után étvágya, legalább megmaradnak vacsira), és utána a többi cuccunkat is begyömöszöli a hátizsákjába.

- Vissza kell mennünk a folyóhoz – törli meg izzadságtól nedves homlokát, ahogy a délutáni hőmérséklet a tetőfokára hág. – Már semmi vizünk nem maradt.

Bólintok, és megindulunk abba az irányba, amerre a nagy folyót sejtjük – de mivel közel sem lehetünk biztosak a dolgunkban, csak reménykedni merünk abban, hogy jó felé kezdjük meg a fárasztó menetelést. Mivel egyetlen apró tavat vagy patakot sem sodort az elmúlt napban elénk a sors, nincs más választásunk, mint visszatérni oda, ahonnan eredetileg indultunk. A visszaút embert próbáló, és nem csak a sűrű aljnövényzet és meleg miatt, hanem mert egyikünknek sincs kedve beszélgetni, emiatt pedig túl sok időm marad a gondolkodásra. Mi van, ha az egész tervem egy merő ostobaság volt? Mit kellett volna kieszelnem ahhoz, hogy nagyobb biztonságban tudjam Kuroo-t? Egyáltalán van bármi esélyem, hogy valami hatással legyek a Viadal menetére? Egy olyan jelentéktelen alak, mint én, aki pusztán egy apró csavar egy hatalmas gépezetben, képes lenne befolyásolni egy ilyen jelentős eseményt?

A fejemben fáradhatatlanul kattognak a fogaskerekek, de mindig ugyanarra az egyértelmű következtetésre jutok: ha Kuroo még életben van (és életben kell lennie, nem halhat meg ilyen hamar, nem halhat meg soha), akkor a legnagyobb esélye úgy van a győzelemre, ha a Hivatásosak meghalnak. Ahhoz viszont, hogy a Hivatásosak kiessenek a játékból, valami földöntúli csodára lenne szükség. Tendou maximum egy játékost tudna leszedni a késével – és talán még egyet meg tudna sebesíteni a kampójával, de ha rájuk is törnénk, Mika az íjával egy perc alatt leszedne mindkettőnket. A kockázat túl nagy, a jutalom meg túl kicsi ahhoz, hogy egy ilyen öngyilkos küldetést bevállaljunk. Nem, a puszta erő nem fog működni a Hivatásosak ellen, mert fizikumban és harci készségben felettünk állnak.

Ha le akarom győzni őket, akkor a többet ésszel, mint erővel mentalitást kell alkalmaznom, de egyelőre nem látom tisztán, hogy a kiiktatásukhoz mégis milyen út vezethet.

Az időérzékem megint cserben hagy, ezért nem tudom, meddig menetelünk, amíg eljutunk az arénát átszelő széles folyóhoz, de a hullámok hangja szinte rögvest beindítja a nyálelválasztásomat. Tendou megtölti a palackot, és felváltva nyeljük a hűsítő lét, míg csontszáraz nyelvünk és torkunk újra életre kel. A mesterséges nap lebukásával a hűvösség is beáramlik az arénába, és megint magamra veszem a Tendou által szerzett kötött pulóvert, hogy ne fagyjak meg.

- És most merre? – kérdezem némileg felfrissülve, miután a vízben úgy-ahogy megmosom az arcomat. A vöröshajú szemei a túloldalt pásztázzák, de egy árva lelket sem látunk.

- Nézzünk szét a folyó mentén, hogy biztosra menjünk, nincs-e valahol egy átjáró.

Nem repesek az örömtől, mert a folyó menti fák szikár és kopár testűek, ezért nem adnak lehetőséget arra, hogy rejtve maradjunk, de ez ugyanúgy elmondható a túlpartról is, úgyhogy ha meg is pillantanak minket, legalább mi is látni fogjuk a kukkolónkat. Ráadásul mi vagyunk a biztonságos oldalon – eddig semmi jelét nem találtuk annak, hogy bárhogy is át lehetne jutni a folyón, és szerintem csak Tendou volt annyira őrült, hogy a kampós-köteles-átúszás tervet alkalmazza. Lefogadom, hogy a többiek mind az aréna főrészében vannak, és csak mi barangolunk a víz ezen oldalán.

Tendou odaadja nekem az egyik ebédről maradt nyúlcombot, és lassan rágcsálni kezdünk, miközben a lassan besötétedő ég alatt megkezdjük lomha utunkat a vízpart mentén. Az ütemtelen vízcsobogás hangja különös, nyugodt állapotba ringat, de azért igyekszem megőrizni annyira az érzékszerveim feletti uralmat, hogy ne botoljak el a helyenként kiugró kövekben.

- Azt hiszem, hogy lassan kereshetünk valami alvóhelyet – fordul hátra Tendou, és kidülledő bogárszemeiről visszaverődik a hold fénye. Beleegyezően bólintok, mert ennyi testmozgás nem hogy erre a napra, de egy egész életre elegendő lenne a számomra, de mielőtt követhetném vissza a sűrűbb fák közé, valami csillogás vonja magára a figyelmemet. Megtorpanok, és hunyorogva próbálom kivenni a lomha formát előttem körülbelül ötven méterre. A folyóból kiemelkedő alakzat csakis egyvalami lehet...

Megszaporázom a lépteimet, és Tendou kérdésekkel ostromolva ered némi késéssel a nyomomba. Ahogy közelebb érek, sejtésem beigazolódik, mikor a híd alakja kitisztul az egyre mélyülő sötétségben. Hevesen kalapáló szívvel veszem be a híd előtti tisztást: eligazgatott kövek, egy elfeledett tűzrakás maradványai, mellette egy állat lerágott csontja és két magányosan leterített, fekete kabát... Aztán a tekintetem a híd padlójára siklik, és élesen beszívom a levegőt.

- Oh. – Tendou is beér mellém, és tekintetét ugyanúgy azokra a holdfényben émelyítően megcsillanó, sötét foltokra és tócsákra szegezi, amelyek a fát métereken át beszennyezik. Bárkik is küzdöttek meg egymással, nem adták fel egykönnyen, és egyértelmű volt, hogy a nap folyamán hallott ágyúdörejek innen származtak. Tétován fellépek a pallóra, és meglátom, hogy a kapaszkodó egy-két méternyi hosszúságban le lett törve az egyik oldalon: odébb nem sokkal egy tüskés buzogány hever, és tetőtől talpig borzongás fut végig rajtam. Rögtön elmémbe tör a kép a Kiképzőközpontról és Aone alakjáról, ahogy gyakorlás közben a nehezebbnél nehezebb fegyvereket forgatta. A fejemet merném rá tenni, hogy ez a tárgy az övé volt, hiszen a legtöbbünk meg sem bírna emelni egy ekkora fegyvert, de vajon miért hagyta itt a gyilkosság helyszínén? Talán megsérült, és már nem bírta magával visszacipelni? Vagy úgyis annyi fegyverük van tartalékban a Bőségszarunál, hogy nem számít, egyet útközben elhagy-e vagy sem?

Óvatosan, hogy el ne csússzunk az alvadt vérben, végigsétálunk a hídon, de semmi más nyomra nem bukkanunk, ami akár egy kicsit is közelebb vinne minket ahhoz, hogy valami magyarázatot találjunk a történtekre. Most már tudtuk, hogy itt történt a mai vérontás, és hogy legalább egy Hivatásosnak köze volt a dologhoz, de hogy kik haltak meg, arról továbbra sincs sejtelmünk.

- Szerinted átjöttek a mi oldalunkra? – kérdezi Tendou szokatlanul komor arccal.

- Nem tudom... túl sötét van ahhoz, hogy nekiálljunk nyomokra vadászni – mormolom, miközben visszaindulunk arra az oldalra, ahonnan jöttünk. Másodjára is végigsétálni a halálszagtól bűzölgő hídon kemény próbára teszi a gyomrom tűrőképességét.

- Ha rájönnek, hogy ez az oldal hemzseg az állatoktól, mind ide fognak tömörülni, és akkor aztán tényleg elkezdődik a vérengzés. – Tendou leteszi a földre a táskáját, és kutakodni kezd benne. Tétován egyik lábamról a másikra állok.

- De lehet, hogy már most itt vannak... - Mikor kimondom, gyorsan a hátam mögé pillantok, arra számítva, hogy a fák közül ránk ront valaki, de csak az egyre növekvő árnyak bámulnak vissza rám (nem kevésbé fenyegetően).

- Elég nagy rá az esély, igen. De még csak egy fél nap telt el a gyilkosságok óta, szóval szerintem a többség ma lapult a lövések hallatán, és meghúzódtak valami biztonságos rejtekhelyen, hogy elkerüljék a támadást. Ha meg akarjuk akadályozni, hogy idejöjjenek, még ma este kell cselekednünk.

- És ezt mégis hogy akarod elérni? – A híd, habár keskeny volt, mégis hosszú métereken át ívelt végig a széles folyó felett. Tendou, aki már a táskája teljes tartalmát szanaszét szórva kiborította, hirtelen diadalmasan felegyenesedik, és örömugrálásba kezd.

- Már azt hittem, hogy elhagytuk útközben – szorítja mellkasához dédelgetve az apró tárgyat, és a karja felett áthajolva lepislogok a doboz gyufára.

- Csak nem...

- De-de – énekli Tendou vigyorogva. – Fel fogjuk gyújtani a hidat.

A világom tűhegynyi méretűvé zsugorodik. Nem létezik benne más, csak a sötétség, a szívem eszeveszett lüktetése, ahogyan utolsó erejével is küzd az életben maradásért, és a nyakam köré tekeredő lasszó, ami kérlelhetetlenül a húsomba vág.

Csak legyen végre vége, fohászkodom magamban pillekönnyűvé váló fejjel. Annyira fáj...

Mikor hatalmas koppanással nekivágódik a fejem a híd aljzatának, azt hiszem, eljött a vég, és csak lassan ébredő tudattal realizálom, hogy még nem vagyok halott, sőt, mintha enyhült volna a kínzóan fojtogató érzés. Pislogni próbálok, de a szemem előtt továbbra is fényfoltok táncolnak, és furcsán torzítva hallom meg a közelemben zajló dulakodás hangjait.

Mégis mi történik?

A rám törő köhögőroham arra kényszerít, hogy az oldalamra forduljak, és miközben próbálom pótolni a testemtől megvont oxigént, felharsan Kiyoko sikolya. A lány teste rongybabaként repül el mellettem, és akkora erővel ér földet, hogy még alattam is megremeg a padlózat.

━ Ne gyere közelebb! ━ hallom meg Atsumu zihálását, és bakancsba bújtatott lábai megállnak mellettem. Védőbástyaként magasodik felettem, és nem tudom, hogy pusztán másodpercek vagy percek telnek el, mire Kiyoko feltápászkodik, és még bicegve is meglepő fürgeséggel siet végig a hídon ━ abba az irányba, amelyből eredetileg én és Atsumu jöttünk.

A szőkére festett fiú arca megjelenik mellettem, bal szeme sarkától egészen a felső ajkáig egy mély, vérvörös karmolás húzódik meg: Kiyoko búcsúajándéka. Óvatosan lefejti rólam teljesen a nyakamat csapdába ejtő kötelet, és megveregeti a hátamat, mikor a köhögés újra erőt vesz rajtam.

━ Fel tudsz állni? ━ kérdezi aggodalmasan, és megvonaglik az arcom, mikor a testsúlyomat megpróbálom ráhelyezni a sarló által felvágott bal lábamra. Atsumu a hónaljam alá bújtatja a vállát, és a karomat átveti a vállán.

━ Jól vagyok, nem kell segítség ━ erősködöm, de nem ereszt el.

━ Sietnünk kell, mielőtt a többi Hivatásos keresni kezdené a társaikat ━ fintorodik el Atsumu, ahogy megpróbálja kikerülni a körülöttünk heverő holttesteket. Szerencsére magával hozta a táskámat, így azért legalább nem kell visszamennünk, de mikor rájövök, hogy megállás nélkül akar áthaladni a hídon Kiyokóék még égő tábortüze felé, megvetem a sarkamat.

━ Várj, Atsumu ━ szólok rá rekedtes hangon, s hangszálaim sikítva tiltakoznak a beszéd ellen. Nehézkesen nyelek egyet, míg a szőke türelmesen vár a mondandómra. ━ Vigyük el... a fegyvereket.

Atsumu nekitámaszt a híd korlátjának, míg én figyelem, ahogy grimaszolva kihalássza a vérből a tőrt és a sarlót. Terushima ingébe törli a fegyverek élét elszínező vért, majd beledobja őket a táskánkba. Azután megpróbálja megemelni a buzogányt, majd nagyot fújtatva visszaejti a padlóra.

━ Ez marha nehéz ━ morogja hitetlenkedve. ━ Mégis hogy a fenébe tudott ezzel harcolni?

Aone volt a legerősebb közöttünk, gondolom magamban, miközben Atsumu felveszi a kardot is, és visszatér hozzám. A félbevágott ütőmre rá se hederít, azt Terushima sikeresen tönkretette.

A társam segítségével folytatjuk utunkat, és újfent megállunk, ezúttal a tábortüzük mellett. Atsumu lehajol a legnagyobb kabátért, ami a kopaszé lehetett, és beletömi legújabb szerzeményét is a táskába. Némi habozás után elveszi a kissé megpörkölődött nyársat is, és a kezembe nyomja a trió ebédjét.

━ A mai vacsoránk legalább meglesz ━ magyarázza elvörösödve, és csigalassúsággal megindulunk a fák irányába. Bal vádlim és a buzogány által felsértett csípőm minden egyes lépésnél vadul lüktetni kezdenek.

━ Köszönöm ━ suttogom halkan, mire mérges pillantást lövell felém.

━ Majdnem meghaltál, te idióta ━ pirít rám, és tenyerével rácsap a hátamra. ━ Arról volt szó, hogy csak beszélsz velük, nem arról, hogy rájuk támadsz!

━ Hupszi ━ vigyorodom el kényszeredetten. ━ Nézd a dolgok jó oldalát: négy emberrel közelebb jutottunk a célhoz.

━ Ha nem lennél lerokkanva, akkor most behúznék neked egyet.

━ Ha nem lennék lerokkanva, akkor visszaütnék.

Nem túl mobilis állapotomban képtelenek vagyunk hosszú utat megtenni, de megpróbálunk kellő távolságot magunk és a híd közé varázsolni. Mire Atsumu az erdő menedékében körbetekeri a hátizsákomban lapuló gézzel a lábamat és a csípőmet, az összes fehér kötszer elfogy. Elég nagy szívás, hogy már a Viadal elején kifogytunk belőle, de nincs mit tenni, csak arra kell ügyelnünk, hogy ezután egyikünket se érje súlyosabb sérülés. Elrágjuk a megégett húst, ami az egész napi koplalás után jobban esik, mint a Kapitóluim bármelyik ínyencsége, és hátamat egy fa törzsének vetve megpihenek. Habár minden porcikám sajog a fáradtságtól, és ólmos nehézséggel tör rám a fáradtság, addig képtelen vagyok elaludni, amíg le nem vetítik a mai kiesettek listáját.

━ De mi már tudjuk, hogy kik estek ki, Kuroo, felesleges ébren maradnod ━ szól rám a szőke, aki beburkolózott Tanaka régi kabátjába.

━ Lehet, hogy a nagy káoszban nem vettük észre, hogy valahol máshol is megszólalt az ágyú ━ mondom védekezően, s nem sokra rá felharsan Karasuno himnusza. Először a két Második Körzeti Hivatásos fotóját mutatják az égen, őket pedig a két Tizenegyedik Körzeti fiú képe követi. Kiyoko tehát elmenekült, Atsumu nem sebezte meg annyira, hogy ne tudjon elbújni valahol, de ami a legfontosabb, hogy Kenma továbbra is életben van.

Barátom emlékeivel a fejemben végül erőt vesz rajtam az álom.

Életben maradt játékosok száma: 13

Halottak: 11 ━ Azumane Asahi, Kyotani Kentarou, Ennoshita Chikara, Kinoshita Hisashi, Inuoka Sou, Sarukui Yamato, Goshiki Tsutomu, Nishinoya Yuu, Tanaka Ryuunosuke, Aone Takanobu, Terushima Yuuji