Egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem bírok aludni, és lefogadom, hogy Akaashi és Bokuto is álmatlanul forgolódnak a barlang hátsó részében. A környék néma marad, miután Suna elcsalta a Hivatásosokat, de nem merek kikukkantani, hátha maguk mögött hagytak valakit megfigyelőnek. A smaragdzöld indafüggönyön keresztül meglátom a felkelő nap legelső fényeit átszűrődni, és habár a testem kezd kifáradni, az elmém továbbra is élénken mozgolódik. Mi történhetett Sunával? Sikerült elég messzire elvezetnie a Hivatásosokat ahhoz, hogy ne térjenek vissza ide? Vagy elkapták volna? Habár nem hallottam ágyúdörgést eddig, ez nem jelenti azt, hogy ne kínoznák esetleg épp ebben a percben is. Mi van, ha elárult minket? Ha épp azt meséli nekik, hogy merre rejtőzünk és hogyan tudnának legyőzni minket? Fejemben a rémesebbnél rémesebb lehetőségek kergetik egymást, és mikor már túlságosan felhalmozódik bennem a szorongás, kimerészkedek a barlangból.

Újabb napsütéses időre virradtunk, amin már meg sem lepődöm. Nyilván nem fognak esőt küldeni nekünk a Játékmesterek addig, amíg ki nem tisztul a folyó, abban reménykedve, hogy a szerencsétlenebbek kimúlnak. A kanna még mindig a közelben van, két szikla közé illesztve, ezért gyorsan beviszem a barlangunk főterébe, hogy egy ilyen pánik még egyszer ne fordulhasson elő. Elsétálok a folyóhoz, de nem látok a közelben lábnyomokat, tehát a Hivatásosok a csalit bekapva felkaptattak a folyóvölgyből, vissza az aréna központja felé. Mivel Suna tud a fákon közlekedni, a nyakamat nyújtogatva szemlélem meg a közeli kopár fákat, de nem látom sehol a fekete kapucnis alakot. Távolabb nem merek nekiállni keresgélni, nehogy beleszaladjak valami csapdába. Ehelyett gyorsan arcot és hajat mosok a borzongatóan hideg vízben, ami már csak halványan szürkéllik. Talán mégis vannak csodák, és napokon belül megint lesz korlátlan vízfogyasztásra lehetőségünk.

A darabokra zúzott híd szomorúan magasodik a hullámok felett, a megszáradt vér sötét foltokat hagyott maga után a barna pallón. Mintha csak tegnap lett volna, hogy megküzdtem rajta Aonéval és Terushimával, majd pedig hajszál híján megfulladtam Kiyoko lasszójától. Az egész arénában egyedül akkor kerültem veszélyesen közel a halálhoz, de akkor ott volt Atsumu, hogy megmentsen. Én viszont mégis képtelen voltam megmenteni őt, és még ahhoz is gyenge voltam, hogy végezzek Oikawával. Hogy akarom így kitisztítani Kenma előtt az utat a győzelemhez, ha még ezek a dolgok sem sikerültek? Ha nem kapom össze magamat, túl sokáig el fog húzódni ez a véres színjáték.

Nehéz léptekkel térek vissza a barlangba. A másik két fiú előbújt hátulról; Bokuto szemei felcsillanak az érkezésemre, de hiába szuggerálja mögöttem a bejáratot, arra várva, hogy megjelenjen a második alak, végül feladja a bámulást, és szomorúan lekókad a haja.

- Tehát Suna nem jött vissza?

- Még nem – mondom kelletlenül, mert tudom, hogy mennyire el fog kenődni a rossz hír hallatán. – Biztos valahol megbújt éjszakára. Ha úgy ítéli meg, hogy újra biztonságos mozogni, akkor vissza fog jönni.

- Ígéred?

- Hát persze, hiszen ő maga mondta, hogy vissza fog jönni. – Még én magam sem értem, miért beszélek Suna védelmében, mikor a legkevésbé sem izgat, hogy él-e vagy hal-e a srác. Biztos Bokuto hatása. – Szóval nincs miért aggódnod. Senki sem halt meg az éjszaka, úgyhogy tuti minden rendben van vele.

Végül a Suna által gyűjtött undi gumókat esszük meg reggelire, mert Akaashival megbeszéljük, hogy spórolni kéne az általam lopott kajával. Mivel ennyien vagyunk, túl hamar elfogynának a készleteim, ha minden étkezéshez normális ételt vennénk magunkhoz. Bokuto nem igazán örül a hírnek, de azért ő is legyűri a savanykás terméseket. Remélem, Suna nem mérgező bogyókat gyűjtött össze nekünk, hogy így végezzen mindnyájunkkal. Mikor eszembe jut az eshetőség, feltűnés nélkül elfordulok, mintha köhögnöm kéne, és kiköpöm a tenyerembe a fehér bogyókat. Jobb félni, mint megijedni, emlékeztetem magam, és ehelyett a biztonságosnak ítélt mogyoróból és magvakból veszek csak. Az éhségemet ugyan csak látszatra csillapítják, de több, mint a semmi. Hogy ne korogjon annyira a gyomrom, leküldök fél liter vizet, és látom, hogy már alig maradt valami folyadék a kannában, tehát hamarosan a víztisztító tablettákat is be kell vetnem. Ennyi emberrel osztozkodva túl gyorsan fogynak a túléléshez szükséges holmijaim. Talán mégis jobb lenne még most lelépnem, és megkeresnem Kenmát. Tendou-ról legalább azt el tudom mondani, hogy talpraesettnek tűnik, és hozzá tudna járulni Kenma életben tartásához. Ezt egyelőre Akaashi-ékról nem mondhatom el.

A nap egyre magasabban jár az égen, és a barlangban szinte tapintható a feszültség. Bokuto hangulatváltozása mindnyájunkra rányomja a bélyegét, de semmi sem jut eszembe, amivel kizökkenthetném depressziós állapotából, hiszen engem sem verdes az öröm. Úgy érzem magam, mint a csapdába esett nyúl, akinek nincs hova menekülnie a ragadozók elől. Legszívesebben az egész arénát átkutatnám Kenma után, de félek, hogy összetalálkozok a Hivatásosok egész csapatával. Most már tudjuk, hogy újra nekiálltak vadászni a gyengébb versenyzőkre, és biztos, hogy Terushimáék halála után nem követik el azt a hibát, hogy párosával járjanak – biztos, hogy falkában mozognak, de vajon továbbra is csak Mika őrzi a táborukat? Vagy azóta valaki mást állítottak be a helyére? Sajnos nem néztem szét a templom belsejében, ezért nem láttam, hogy van-e tartalék íjuk. Persze az is lehet, hogy a mentorok küldtek neki egy újat, mert le merem fogadni, hogy a lány dúskál a szponzorokban. Valószínűleg még egyszer nem hagyná, hogy a figyelmét eltereljem és betörjek a Bőségszaruba: tuti felkészültek egy újabb meglepetéstámadásra, és lehet, hogy ezúttal csapdákat is felállítottak a táboruk közelében. Mégis szinte égek a kíváncsiságtól, hogy megnézzem, változtattak-e a valamit a felálláson. Ők a legnagyobb akadályaim Kenma győzelmének útjában, ezért jó lenne még addig legyőzni őket, amíg én is jó formában vagyok. Egyelőre még van kajám, de amint elfogynak a rendes harapnivalóim, megkezdődik majd a fizikai sorvadás, és ha nagyon legyengülök, esélyem sem lesz Daishou-ék ellen. Viszont hogyan tudnék egymagam végezni négy Hivatásossal? Ahhoz valahogy fel kéne bomlasztanom a csapatot, mert ha egyenként nézhetnék velük szembe, az nagyban növelné az esélyeimet.

Bokutóékat bevonhatnám, ha nem lennének fegyvertelenek. Talán ha sikerülne megint lopnom a templomból pár fegyvert, és odaadnám nekik, akkor lenne némi esélyünk. De hogy beleegyeznének-e egy öngyilkos expedícióba? Bokuto talán igen, de Akaashi ki van zárva. Már annak sem örült, hogy engem befogadtak, ha előállnék a pusztítsuk-el-a-Hivatásosokat tervemmel, biztos nem lenne lenyűgözve. De miért hiszi azt, hogy itt biztonságban kihúzhatják? A tegnap este is csak azt bizonyítja, hogy a Hivatásosok elől örökké nem bujkálhatnak. Vagy a Játékmesterek, vagy a többi versenyző fogja őket kicsalni a rejtekhelyükről, és az nem lesz jó móka.

A nap már magasan járhat az égen, a beszűrődő fényből ítélve, mikor meghalljuk az ágyúlövést. Mindhárman megrezzenünk, és Bokuto bagolysárga szemei elkerekednek a zaj hallatán.

- Ugye... ugye nem...

- Bárki lehetett, Bokuto – szorítja meg a vállát Akaashi, de ahogy rám pillant, a tekintetéből kiolvasom, hogy ugyanarra gondolhat, mint én: Sunának annyi. A Hivatásosok megunták, hogy hülyére veszi őket, és végeztek vele. Már csak abban reménykedhetünk, hogy gyors halála volt.

- Igen, ne gondolj egyből a legrosszabbra – nyugtatgatom a szürkehajút, habár magamban azon imádkozom, hogy inkább Suna legyen a halott, mintsem Kenma. – Az esti vetítésen majd úgyis kiderül, addig felesleges ezen emésztened magad.

Bokutót viszont még a tonhal sem vidítja fel, és Akaashi tiltakozásai ellenére a késői ebéd után elvonul ,,kiszellőztetni a fejét". Ami, tekintve, hogy hol is vagyunk, a világ leghülyébb ötlete, de végül is szabad ember, aki azt csinál, amit akar, de úgy érzem, Akaashi szíve szerint pórázra kötné az idősebbet.

- Aggódom Bokuto miatt – szólal meg nem túl meglepő módon a fiú, miután már öt perce kettesben vagyunk a barlangba. Megbillentem a fejem, hogy jobban rálássak az érzelemmentes arcra, amit egyedül elsötétülő kék szemei árulnak el.

- Biztos nem megy messzire – mondom, habár gőzöm sincs Bokuto sétálási szokásairól. – És elég kiáltania egyet, majd szaladok, hogy levágjam a támadóját.

- Ez... igazán kedves. – Akaashi gyűrögetni kezdi az inge ujját. – De én inkább Bokuto lelkiállapotára utaltam.

- Oh. – Akkor mindegy. – Hát, egyikünk sem repes épp az örömtől, amiért itt lehet, nem igaz? És lehet, hogy Suna halála megviselte, de ezen egyikünk sem tud segíteni. Ha tetszik, ha nem, egy kivételével mindannyian előbb-utóbb meg fogunk halni.

- De ő erre nem gondol. Azt hiszi, hogy ha békében elvagyunk, akkor majd egyszer csak vége lesz a versenynek, ha a Játékmesterek belátják, hogy nem fogjuk megölni egymást.

- Szép kis álom – mormogom. – De ez lehetetlen. Sosem hagynák, hogy a Viadalnak több győztese legyen.

- Miért, próbálkozott már ezzel valaki? – vonja fel a fél szemöldökét Akaashi, mire rádöbbenek, hogy komolyan beszél.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan.

- Amíg nem próbálod, nem tudhatod. Benne lennél?

- Miben?

- Megpróbálni egy csapatként nyerni.

- Én Kenmával vagyok – válaszolok kitérően. - Őt kell megvédenem, nem titeket.

- Ő is csatlakozhatna. Minél többen vagyunk, annál jobb. A Hivatásosok megölhetik egymást, de ha mi visszautasítjuk, hogy harcoljunk egymással... akkor mit tudnak tenni a Játékmesterek?

Elég sok mindent, gondolom magamban. Lehet, hogy nem tudnak a bőrünkbe bújva harcolni helyettünk, de ha ránk eresztenek egy csapat mutánst, akkor kivárhatják, amíg csak egyikünk marad életben, és ugyanúgy kinyilváníthatják az egyedüli győztest, mint eddig minden évben. Hiába kedves ötlet, hogy álljunk össze, úgy tűnik, itt egyedül nekem van annyi eszem, hogy belássam, semmi esélyünk a Kapitólium szabályaival szemben. És ha én vagyok az, akinek a legtöbb józan esze maradt, akkor bizony nagy szarban vagyunk. Bokuto és Akaashi terve túl sok mindent bíz a naiv reményre. Egy ilyen ingatag talajon álló homokvárat pedig könnyedén elfújhat a szél.

Mit szólna az egészhez Kenma, ha itt lenne? Beleegyezne egy ilyen értelmetlen szövetségbe? Persze, Nekomatáék valószínűleg helyeselnének, hogy ennyien összeállunk a Hivatásosok ellen, csak az a bibi, hogy Akaashinak esze ágában sincs szembeszállni ellenük – így viszont nekünk egyáltalán nem érné meg még több éhes szájat etetni a semmiért. Attól már nem félek, hogy mi lesz, ha meghalnak, mert Atsumu halála óta megfogadtam, hogy senkit nem fogok megkedvelni az arénában.

Végülis, ha a Hivatásosok valami csoda folytán mégis kinyírják egymást, és csak mi maradnánk... akkor könnyűszerrel végezhetnék a maradékkal, tekintve, hogy csak nekem van használható fegyverem. És akkor Kenma megmenekülne.

- Erről majd Kenmát kell megkérdeznem, ha megtalálom, hiszen ő a főnök – felelem, kerülve a konkrét válaszadást, mire Akaashi szótlanul bólint. Tudom, hogy én vagyok a legjobb esélyük a túlélésre, de nekem nem az a célom, hogy minden jöttmentért kockáztassam az életemet. A végén így is, úgy is Kenmának kell nyernie. Ezzel viszont talán egy időre sikerül elaltatnom a gyanakvását. Amíg etetem őket, és játszom a fegyveres védelmező szerepét, addig egy rossz szavuk sem lehet. A Viadalon úgyis minden szövetség csak átmeneti ideig tart.

- Aaaaa! – harsan fel Bokuto kiáltása, mire mindketten talpra szökkenünk, és a fejszémet megragadva rontok ki Akaashi nyomában a barlangból. A hang irányába indulva szaladni kezdünk, de egy-két másodpercen belül neki is ütközök a megmerevedő Akaashi hátának.

- Aú! – szisszenek fel, mikor mellkasom találkozik csontos vállával. A fájó pontot dörzsölgetve kikukucskálok a feje mellett, és meglátom a Sunát ölelgető Bokuto alakját. Egy pillanatra tátva marad a szám, de gyorsan becsukom, mielőtt a többiek megláthatnák a döbbenetemet. Nem értem, hogyan maradhatott a barnahajú életben, mikor pár órája tisztán hallottuk az ágyúdörrenést.

Aztán jéggé válik a vér az ereimben, mikor ráeszmélek, hogy valaki másnak kellett meghalnia. De ha nem Suna volt, akkor...?

- Az egész arénát ide fogod csődíteni, Bokuto – szól rá Akaashi szigorúan, de némileg ellágyulnak a vonásai. Legalábbis nem olyan gyilkosan mered a szürkehajúra, mint ahogy rám szokott. – Menjünk vissza, mielőtt valaki meglátna minket.

Bokuto izgatottan előre rohan, maga után ráncigálva Sunát, aki a szeme alatti hatalmas karikáktól eltekintve sértetlennek tűnik. Ajkamat idegesen beharapva követem a hármasfogatot, és reménykedek benne, hogy a tolvaj valami magyarázattal tud szolgálni a nap történéseivel kapcsolatban. Úgy érzem, képtelen vagyok az éjjeli vetítésig várni, hogy megtudjam, melyikünk esett ki a halálos játékból.

Viszonylag türelmesen várok, amíg Suna kifújja magát, iszik és megeszi a neki hagyott konzervmaradékot, és szerintem nagy erőnlétről teszek tanúbizonyságot, mert egyszer sem förmedek rá, hogy siessen már a zabálással.

- Na, mi történt? – Szerencsére nem én vagyok az egyedüli, akit emészt a kíváncsiság, és Bokuto hamarabb elveszíti az önuralmát, mint én. – Hol voltál egész nap?

Suna lenyeli az utolsó falat tonhalat is, és megtörli a száját a kézfejével.

- Nos, az úgy volt... - Suna kiélvezi, ahogy három pár szempár mered rá érdeklődve. – ...hogy miután megláttak a Hivatásosok, sikerült kivezetnem őket a völgyből, hogy ne találhassanak rá a barlangra. Csak sajnos sokkal gyorsabbak voltak, mint számítottam rá, és mire találtam egy olyan fát, amire fel tudtam mászni, addigra már a sarkamban voltak. Órákig próbáltak lecsalogatni, Daishou még meg is próbált felmászni utánam, de végül feladta. Aztán elkezdték rázogatni a törzset, meg fenyegetőzni, hogy begyújtanak alattam – persze nem volt náluk gyufa, mert nem úgy készültek, hogy tábortüzet fognak rakni az éjszaka közepén.

- Tehát Mika nem volt ott...? – tippelek. Suna bólint.

- Szerencsére, mert ő valszeg' eltalált volna a nyilaival. Azért így sem volt kellemes hallgatni a részleteket, hogy hogyan terveznek megölni, amint leszédülök az ágakról a kimerültségtől. Már majdnem feljött a nap, mikor megláttak valami mozgást az éjjellátó szemüvegekkel, és akkor... célpontot változtattak,

- Kit láttak meg? – kérdezem az idegességtől az arcába hajolva. Suna egy határozott mozdulattal odébb tolja a fejemet.

- Öö, egy női sikítást hallottam, szóval Kiyoko lehetett.

- Huh. – Szinte el is felejtettem, hogy még ő is életben van.

- Megölték...? – kérdezi Bokuto elkerekedett szemekkel. Suna vállat von.

- Nem tudom. Utána nem jöttek vissza értem, de a biztonság kedvéért vártam jó pár órát, mielőtt lemásztam volna a fáról, és kerülőúton jöttem vissza. Azért maradtam el ilyen sokáig.

- Tehát akkor az ágyúdörrenés... - mormogja Akaashi.

- Lehet, hogy Kiyoko volt – von vállat Suna egykedvűen. – De ez azt jelenti, hogy nem ölték meg azonnal.

Inkább nem akarok belegondolni, hogy miért nem végeztek vele rögtön az elkapása után. Lehet, hogy kikérdezték arról, hogy mit tud a többi versenyzőről, és akkor elmondta nekik, hogy bizony én voltam az a bunkó, aki végzett a Második Körzeti társaikkal. De az is lehet, hogy csak szórakozásból megkínozták egy kicsit, mielőtt kinyírták volna. Egyik eshetőség sem dobja fel igazán a hangulatomat.

- Legalább te életben vagy, Suna – mosolyodik el Bokuto, aki hármunk közül egyedüliként valóban őszintén örül a barnahajú túlélésének. Néha úgy érzem, Akaashi ugyanannyira nem bízik meg Sunában, mint bennem, csak az a különbség, hogy a másiktól kevésbé tart, mert neki velem ellentétben nincs kaszabolásra alkalmas fegyvere. Sunát viszont még mindig nem tudom hova tenni. Vajon ő is elhiszi azt az őrültséget, hogy a Kapitólium megengedné egy egész csapat győzelmét? Vagy a gyanakvásunkat elaltatva vár a megfelelő alkalomra, hogy végezhessen velünk? Esetleg csak nagyobb biztonságban érzi itt magát, mintha egyedül lenne? Egy biztos, nem fogom megkérdezni tőle, mert egyrészt nem érdekel, másrészt meg nem is akarom tudni. Minél kevesebbet tudok mások hátsó szándékáról, annál jobb. Amint valami ötletem lesz, hogy hol keressem Kenmát, akkor én már lépek is le, és nyugodtan megfeledkezhetek róluk.

Tendou testét akkor szállíthatta el a kapitóliumi légpárnás, amíg az altató hatása alatt voltam, mert egyáltalán nem hallottam a halálát jelző ágyúlövést. A szakadékban vöröslő foltok viszont még biztos nem voltak ott akkor, amikor idejöttünk, és tudom, hogy a Kiválasztottak közül csak egyvalaki lehetett az, aki képes volt ilyen magasról félelem nélkül a mélybe vetni magát. Nincs értelme tovább reménykednem, emlékeztetem magam, és hátat fordítok a hívogató mélységnek.

Egy hajtásra kiiszom az összes vizet a palackból, és összecsavarom a hálózsákomat. Olyan elveszettnek érzem magam, mint még soha életemben. Hogyan tovább? Merre tovább? Menjek vagy maradjak? Hiába volt itt biztonságos tábort vetni, távol az aréna központjától, úgy érzem, képtelen lennék ilyen közel maradni Tendou halálának helyszínéhez.

A hátrahagyott öve kicsit lóg rajtam, de arra jó, hogy beleszúrhassam a kést a tartóba. A hátizsák húzza a vállamat, most, hogy először kell nekem cipelnem. Mivel elfogyott az innivalóm, először egy megfelelő fát kell találnom, amiben van elég kiszívható víz. Tendou mentori ajándéka nélkül most hatalmas bajban lennék, de mikor átnéztem a holmijait, láttam, hogy mindenét itt hagyta nekem. A könnyeimet visszatartom: nem fogom megadni azt az örömöt a nézőknek, hogy feldúltnak lássanak. Tudom, hogy ha a Játékmesterek nem tették volna be elénk azokat a gombákat, akkor Tendou kihúzta volna még pár napig vagy hétig. Ha bármi mást küldtek volna ránk, ami csak fizikailag veszélyes, azt könnyedén elintézte volna. Biztos ezért döntöttek úgy, hogy inkább mentálisan fognak kikészíteni bennünket, és ezt sosem fogom megbocsátani.

A kopár tisztásról átérve az erdős részre, a fák között kellemesen hűvös van, és nem telik bele sok időbe, hogy találjak egy megfelelő fát, amibe sikerül beleütögetnem a vízszerző kütyüt. Ám a víz csigalassúsággal folyik bele a kulacsomba, és körülbelül húsz percet várnom kell, mire színültig megtelik. Nem mintha bárhova is sietnék, és legalább megpihenhetek kicsit, a reggeli rohangálás ugyanis eléggé lefárasztott. Már csak valami élelmet kéne szereznem, mert a tegnapi, pár szem szederből álló tízóraim óta nem került étel a gyomromba.

A vízcseppek csöpögése közben megpróbálom gyakorolni a késdobálást, de nem meglepő módon szánalmas véget érnek a próbálkozásaim. A fatörzsek közepe helyett a késem a cél előtt egy-két méterrel mindig a talajba fúródik. Mikor Tendou csinálta, valahogy az egész olyan könnyűnek tűnt, de sajnos sokkal nehezebb, mint elsőre hittem volna. Kizárt, hogy így bármilyen állatot is eltalálnék, maximum akkor, ha vak és süket lenne. Nem marad más választásom, mint reménykedni, hogy megint találok valami bogyós gyümölcsöt.

A kupakot felcsavarva a megtelt palackra, folytatom az utamat a zizegő erdőben. Közelebb kell kerülnöm a többi Kiválasztotthoz, hogy tudjam, miként áll a verseny. Ki van még életben, ki sérül meg, ki állt össze kivel... Mind olyan kérdések, amikre csak akkor kaphatok választ, ha feladom a remeteéletet, és visszatérek a kiindulási helyemre. Már ha a folyót elérem, az is felér egy félsikerrel.

Kibukkanok egy kevésbé sűrű részre, amit a gömblombú fák levelein át beszűrődő fény világít be. A mohás kövek és élénkzöld fűszálak között lilán világító gombák szinte megbabonázzák a tekintetem. Követem a természetellenes színben pompázó lényeket, és letérdelek a félkörbe tömörült alkotás mellé. Vajon ha elmorzsolnék egyet, megint találkozhatnék Kuroo-val? Lehet, hogy nem lennének számomra kedves szavai a látomás-Kuroo-nak, de legalább nem lennék ennyire egyedül.

Mély levegőt veszek, majd amilyen óvatosan csak tudom, elkezdem kapargatni a nedves földet a körmeimmel, és kiásom tövestül a gombákat. Úgy döntök, öt elég lesz, ha arra kerülne a sor. Levágok egy darabot Tendou kabátjából, és becsomagolva összehajtogatom a lila gombákat, nehogy túlságosan összenyomódjanak, és minden holmim tetejére dobom őket, hogy ne váljon belőlük pép. A nézők biztosan értetlenül bámulnak, de Nekomatáék érteni fogják, hogy még nem ment el az eszem teljesen. Remélem.

Találok pár mentalevelet, amiket rágcsálva folytatom az utamat, és reménykedem, hogy a jó irányba haladok. Habár jó pár mókust látok a fákon, esélyem sincs leszedni őket, olyan gyorsan és kecsesen mozognak. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán képes lennék-e végezni velük, hiszen olyan kis szőrösek és védtelenek, mint valami plüssjáték. Így viszont sajnos én maradok éhes.

Azt veszem észre, hogy az eddigi napokkal ellentétben már délután lecsavarják a hőmérsékletet, ezért először a kötött pulóvert kapom magamra, majd utána a kabátomat. Néhány bogyót leszámítva nem találok más ehető termést, de nem adom fel. Úgy döntök, sötétedésig fogok sétálni, és akkor legalább jót fogok aludni a hosszú menetelés után.

A fák kezdenek ritkulni, amiből tudom, hogy közeledek az arénát két részre osztó folyóhoz. Ez már legalább ismerős terep lesz számomra, és talán majd valahogy azt is kitalálhatom, hogy hogyan juthatnék át a túlpartra. Ugyan Tendou sajnos eldobta a kampónkat, amit a kötélhez kéne kötni, de hátha van valami más megoldás, hogy ne legyek teljesen csapdába esve ezen az oldalon.

Lassan, óvatosan, fától fáig haladok, hogy ellenőrizzem, mekkora lyuk tátong a hídon. Valami azonban nem stimmel. Habár sötét van, és a szemeim kevéssé segítenek a tájékozódásban, észreveszem, hogy az ilyenkor felerősödő hallásommal is mintha valami gond lenne, ugyanis nem hallom a hullámok megnyugtató, ütemes hangját. A kavicsok megzördülnek a talpam alatt, de egyelőre senki nem ront rám, ezért folytatom lassú lopódzkodásomat a vízpartra.

A szemeimet meresztve lépek egyet, lépek kettőt, aztán sóbálvánnyá meredve magállok. A folyó teljesen kiszáradt, és ott, ahol eddig a szikláknak verődő víz habzott, most fekete, vékony kígyók tekeregnek egymás hegyén-hátán. A látványtól elkap a hányinger: hogy lehet ennyi csúszós lényt egy helyre terelni? Mégis mi ütött a Játékmesterekbe?

Arról lehet szó, hogy a víz már biztos kezdett kitisztulni, de nem akarták, hogy újra tudjunk inni a folyóból, ezért ezt találták ki helyette. Mennyire betegek. Eszembe jut az első este a nyakamba eső kígyó, és az emléktől kiráz a hideg. Akkor szerencsére megmenekültem, de ezeket lehetetlen lesz kikerülni, ha át akarok jutni a túlpartra. Végülis nem sürgős... majd kitalálok valamit, de most túlságosan kimerült vagyok ahhoz, hogy ezzel foglalkozni tudjak.

Hátat fordítok a kígyófészeknek, hogy a fák közé visszavonulva keressek magamnak egy kényelmetlen alvóhelyet, mikor egy világító szempárral kerülök szembe. Esküszöm, hogy ilyen nincs, mikor lesz végre vége a szenvedésemnek?

Torkomban dobogó szívvel várom, hogy az alak kilépjen az árnyékok közül. Ki lehet az? Nem hiszem, hogy a Hivatásosok lennének, de persze nincs kizárva. Megragadom a kés nyelét, és magamban imádkozom, hogy ne Daishou legyen az.

Az alak kilép a holdfényre, és hirtelen mégis azt kívánom, hogy bárcsak inkább Daishou lenne.

A mutáns olyan magas, mint egy ember, és olyan alakja van, mint egy nagymacskának: párducnak vagy jaguárnak, olyan szörnynek, amiket mi csak tankönyvekből ismerhetünk. Égővörös, hosszú bundája van, és nagy, kidülledő szemei. Egy kicsit emlékeztet...

- Tendou...? – szólalok meg halkan suttogva, mikor elkap a felismerés. A mutáns oldalra dönti a fejét, és halkan morogni kezd. Apró léptekkel hátrálni kezdek, igyekezve kerülni bármiféle hirtelen mozdulatot. A kést visszaejtem az övembe, hogy ne ijesszem meg a vörös lényt. Levegőt se merek venni, és mikor megbotlom egy kavicsban, majdnem felkiáltok az ijedtségtől.

A vörös bundás párduc közelíteni kezd felém, kivicsorítva tűhegyes, gyöngyházfehér fogait. Valószínűleg könnyűszerrel beférne az egész torkom a nyitott állkapcsába.

- Css, nincs baj – csitítgatom az állatot, habár nem tudom, mennyire hasznos. Megtorpanok, amint elérem a kígyóverem szélét, és majdnem belecsúszok a folyómélyedésbe. Egész testemben remegni kezdek, mikor a mutáns elüvölti magát tőlem két méterre.

- Kérlek, ne – nyögök fel, mire a lény a két hátsó lábára nehezedve elrugaszkodik a földtől, és felém veti magát. Rémülten megfordulok, és beleugrom a kígyóverembe. Megcsúszom a fekete, sikamlós testeken, és majdnem fejjel előre esve hasra vágódom. Az utolsó pillanatban megtartom magam a tenyeremre esve, és felegyenesedem. Apró szúrást érzek a bokámnál, a bakancsom felett, de nem törődöm vele. A mutáns mellettem ér földet, és hozzám hasonlóan megcsúszik a kígyórengetegben, ezért a pillanatnyi mozgásképtelenségét kizárva amilyen gyorsan csak tudok, szaladni kezdek a túlpart felé. Újabb szúrást érzek a vádlimnál, de csak belerúgok az előttem sziszegő kígyókba, és folytatom a törtetést. Be kell bújnom valami barlangszerűségbe, mielőtt a mutáns kitépi a torkomat.

A mutáns állatias üvöltést hallat, és hallom, hogy csámcsogni kezd. Aztán nagyot köp, mikor ráeszmél, hogy a kígyók mégsem finomak, és újra a nyomomba ered valami ízletesebb falat reményében. Én már a túlpartra mászok fel a folyómederből, és reszkető kezekkel húzom fel magam a felszínre. A hátamon érzem a mutáns lihegését, és előre bukfencezem, mielőtt elkaphatná a lábfejemet. A fejem szédülni kezd, de talpra botorkálva vakon rohanni kezdek. A kopár fák kísérteties csontvázként meredeznek a sötétségben, a talpam alatt csikorognak a kavicsok, és meghallom a mögöttem újra ugrásnak feszülő állat hangját. Lebukom, mire a mutáns elzúg felettem, és előre csúszva ér földet. Elhúzok jobbra, és megpróbálok felkaptatni az emelkedőn, amivel elkövetem a legnagyobb hibát. Egyből érzem, hogy lassulni kezdek, és kapkodva veszem a lélegzetem, ahogy a domboldalon megpróbálok bénán felkapaszkodni. A mutáns lábai olyan erősen ütődnek neki a hátamnak, hogy egyszerre az összes levegő kiszorul a tüdőmből. Vakon tapogatózva nyúlok az oldalamhoz, és a kést megragadva alulról beleszúrok a mutáns gyomrába. Nyüszítő hangot hallat, mire előrekúszok, kihasználva az alkalmat a menekülésre, de ekkor hátulról beleharap a kabátomba, és letépi rólam a felét. Hagyom, hogy azt higgye, sikerült elkapnia, és szaladni kezdek felfelé. Amint teljesen felérek a domboldalon, újra szembetalálkozom a hatalmasra nőtt, mérgező almafákkal. Ha az egyiken fel tudnék mászni...

A mutáns elvonyítja magát – gondolom rájött, hogy csak a kabátomat sikerült elkapnia, nem a végtagjaimat – és rohanni kezd felfelé. A sötétségben botladozva szaladok be a fák közé, de a mutánsnak jó szaglása lehet, mert rögtön kiszúrja az általam választott utat. Sípol a tüdőm, szúr az oldalam, és kocsonyává válnak a lábaim, de nem állhatok meg. Csak jöjjön valami fa, amire felmászhatok...

Valamiben megbotlok, és az egész világom megpördül a tengelye körül. Az erdő száznyolcvan fokkal elfordul, és már fejjel lefelé nézek a mutánssal farkasszemet. A háló összeszorul körülöttem, és vergődni kezdek, mint egy horogra akadt halacska. A mutáns tovább rohan, valószínűleg nem vette észre, hogy prédája hirtelen valaki más csapdájába sétált bele. Hallom lábainak dobogását, amely lassanként elhalványul, majd teljesen megszűnik. A fehér zsinegek olyan szorosan marnak bele a bőrömbe, mintha valami felkötözött sonka lennék, és annyi helyem sem marad a mozgásra, hogy elvághassam késemmel a háló köteleit. A félelem megbénít: kiáltsak segítségért, vagy azzal csak visszacsalogatnám a mutánst?

Lassan forgok körbe-körbe, és érzem, hogy kezd minden vérem a fejembe áramlani. Az adrenalin még mindig sebesen pumpálja a szívemet, és zúgni kezd a fülem, s hiába próbálom megzabolázni a légzésemet, a pánik teljesen eluralkodik rajtam. Ki kell szabadítanom magam valahogy, még pedig minél hamarabb.

- Ah, milyen jó fogás! – hallom meg a magas, bársonyos hangot. – Biztos nagyon finom vacsora lesz belőled!

Még fejjel lefelé is tökéletesen kivehető Oikawa felém fordított, holdfényben fürdő arca.

Életben maradt játékosok száma: 10

Halottak: 14 ━ Azumane Asahi, Kyotani Kentarou, Ennoshita Chikara, Kinoshita Hisashi, Inuoka Sou, Sarukui Yamato, Goshiki Tsutomu, Nishinoya Yuu, Tanaka Ryuunosuke, Aone Takanobu, Terushima Yuuji, Ushijima Wakatoshi, Miya Atsumu, Tendou Satori