Kozume Kenma.

A név egyszerre otthonosan és vésztjóslóan ismerősen cseng a füleimben. A tömeg egy emberként tekergeti a nyakát, hogy megpillanthassa a második számú áldozati bárányt. A kezem ökölbe szorul, és legszívesebben fellökném Hitomit, és a fülébe ordítanék, hogy valami tévedés történt. Mert nem lehet Kenma, nem húzhatták ki a legjobb barátomat, azt az embert, akit akkor sem tudnék megölni, ha a saját életem múlna rajta.

Kenma ━ mint csak percekkel korábban rólam ━ lefejti magáról az öcsém kezeit, és elindul a színpad felé. A léptei szokásosan lassúak, még a kamerák kedvéért sem hajlandó rendesen kihúzni magát, és a látványa annyira természetesen és szívbemarkolóan kenmás, hogy elszorul a torkom.

Kenma a jobb oldalamra áll, a tekintete a földet pásztázza, amíg Hitomi megköszörüli a torkát.

━ Esetleg akad-e önként jelentkező? ━ kérdezi magas hangján, de nem érkezik válasz. A némaság belengi a teret. Úgy érzem, képtelen vagyok elszakítani a pillantásomat Kenma törékeny alakjáról. Neki nincsenek testvérei, akik megmenthetnék, és a legtöbb körzetben az önként jelentkezés ritka, mint a fehér holló. ━ Akkor ez el is dőlt! Hölgyeim és uraim, üdvözöljük nagy tapssal a Hetedik Körzet idei kiválasztottjait, Kuroo Tetsurou-t és Kozume Kenmát!

Tapsikolni kezd, de nem meglepő módon senki sem követi a példáját. A mi körzetünk utálja a Kapitóleumot, ezzel együtt pedig a kapitóleumi embereket és szokásokat is. Felismerjük, hogy a Viadal mennyire egy beteg és elcseszett dolog, és némi elégtétellel veszem tudomásul, hogy a népünkből senki sem halandó megjátszani, hogy élvezné a műsort.

━ Erm, rendben... Akkor fogjatok kezet! ━ utasít minket, túltéve magát kezdeti zavarán. Kenma végre hajlandó a szemembe nézni, de mint oly sokszor, képtelen vagyok bármit is kiolvasni a pillantásából. A keze apró és hideg az érdes tenyeremben. Néhány szívdobbanásnyival hosszabb ideig fogom a kezét, mint azt illendő lenne.

Ezután felhangzik Karasuno himnusza, de én továbbra is némán fürkészem a tömeget. Habár töretlenül dolgozik bennem az adrenalin, igyekszem kontrollálni a lélegzetemet, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni. Kell lennie valami megoldásnak, ami segít kimászni ebből a gödörből, amibe éppen belelöktek, de semmi nem jut eszembe. Ha valakiket egyszer kineveztek kiválasztottnak, már nem lehetett visszalépni, mostantól minden egyes lépésünket monitorozni fogják, hogy meg ne szökhessünk, mielőtt belöknének minket az arénába. Valószínűleg a Kapitóleumba induló vonat is tele lesz őrökkel. Mi lenne, ha menet közben kiugranánk az ablakon? Persze ez csak akkor kivitelezhető, ha a szerelvény nem épp több száz kilométer per órás sebességgel halad. Ha esetleg megállnánk valahol üzemanyagért, akkor talán...

Az ünnepség véget ért, és minket egyből körülvesz a Békeőrök gyűrűje, hogy átkísérjenek minket a Törvényszék épületébe. Egy órát kapunk arra, hogy elbúcsúzzunk a szeretteinktől, de én még mindig nem dolgoztam fel teljesen a történtek súlyát. Amint magamra hagynak, elüvöltöm magam, és jobb öklömmel akkorát ütök a falba, hogy érzem, valami megroppan az ujjaimban. A fájdalom forró hulláma átsuhan az idegeimen, és elhomályosítja a látásomat, de végre akad valami más, amire összpontosíthatok, és eltereli a figyelmemet az előttem álló katasztrófáról.

Mikor az apám és Yuma belépnek, már a kanapén ülve dédelgetem vérző kezemet, és egy halvány mosolyt vetek rájuk.

━ Már azt hittem, el sem fogtok köszönni tőlem. ━ Igyekszem oldani a hangulatot, de nem sok sikerrel, mert a kisöcsém egyből az ölembe veti magát, és belehüppög a fülembe.
━ Tetsu... ━ sírdogál halkan, mire bal kezemet felvezetem a vállára, hogy megsimogathassam. Habár lassan akkorára fog nőni, mint én, még mindig csak a tizennégy éves öcsikémként gondolok rá, aki nem is olyan rég csak lámpafény mellett volt képes elaludni, és aki mindig elsírta magát, ha elhunyt állatot találtunk az erdőben. ━ Én ezt nem akarom...
━ Css, minden rendben lesz ━ hazudom, hiszen nyilván semmi sincs rendben, ezzel együtt viszont nincs más választásunk, mint elfogadni a helyzetet. ━ Apa vigyázni fog rád. Neked csak az a dolgod, hogy ne csinálj semmi butaságot, amivel felhívhatnád magadra a Békeőrök figyelmét. Nincs több sötétedés után kimászkálás, világos?
━ Te tudtál róla? ━ szipogja, mire elnevetem magam.
━ Még mindig nyikorog a bejárati ajtó, te fafej. ━ Érzem, ahogy besüpped mellettem a kanapé, és apa is mellénk ereszkedik. ━ De komolyan beszélek. Húzd meg magad, legalább a Viadal idejére. A kiválasztottak családjait jobban szemmel fogják tartani, mint a többieket. Ne adj semmi okot nekik arra, hogy kipécézhessenek maguknak.

Yuma bólint, és fürtjei kellemetlenül csikizik a nyakamat, de nincs szívem ellökni őt magamtól. Amint meghallottam Kenma nevét a sorsoláson, tudtam, hogy többé nem fogok ide visszatérni. Ha ez az utolsó alkalom, hogy láthatom a családomat, akkor ki fogom használni a perceket.

Apa még mindig maga elé bámul. A koránál sokkal öregebbnek tűnik, és mintha újabb árnyékok ülnének a szeme alatt. Nem lehet egyszerű ━ elveszíteni a feleségedet, és öt évvel később a nagyobb fiadat is ━ de az élet sosem volt kegyes a magunkfajtákkal. Bezzeg ha a Kapitóleumba születtünk volna... Az ottani gyermekeknek nem kell részt venniük a Viadalon, és nem ismerik a szenvedés fogalmát.

━ Ne aggódj túlságosan, apa ━ szakítom ki a sötét gondolataiból. ━ Yuma itt lesz neked. Majd ő segít a tüzelővel és a ház körüli teendőkkel, igaz?
━ Igen ━ helyesel Yuma, és végre hátrébb dől. Sötétbarna szemei fényesen csillognak. ━ De Tetsu... ne beszélj úgy, mintha nem jönnél vissza. Mert vissza fogsz jönni, ugye?

Az ajkamba harapok, és életemben először nem tudom, hogy mit kéne mondanom. Ekkorát mégsem hazudhatok, de nem hagyhatom itt őket abban a hitben, hogy máris feladtam volna.

━ Addig fogok küzdeni, amíg csak bírok ━ mondom végül. Ez legalább nem hazugság. ━ Nem hagyom, hogy csak úgy megöljenek. De bármi is történjék a Viadalon, és bármit is lássatok rólam a tévében... kérlek, ne úgy emlékezzetek majd rám. És egy percre se felejtsétek el, hogy szeretlek titeket.

Yuma újra sírni kezd, de legalább apám valamennyire tartja még magát. A szája szóra nyílik, de csak a sokadik próbálkozásra sikerül bármi értelmeset kipréselnie magából.

━ És Kenma... ━ nem fejezi be a mondatot, de nem is kell. A kezem remegni kezd, miközben Yuma haját cirógatom. Apám tekintete még szomorúbbá válik, és az a szörnyű érzésem támad, hogy valami furcsa módon képes olvasni a gondolataimban, és előre látja, hogy mi a tervem a Viadallal kapcsolatban.
━ Minden rendben lesz ━ ismétlem meg, mint valami mantrát, és némán, összekapaszkodva ülünk, míg kopogás nem hallatszik az ajtón, jelezve, hogy újabb látogatóm érkezett. Miután megígértetem Yumával, hogy Kenmához is benéznek, egy végső öleléssel elbúcsúzom tőlük. Remélem, hogy egy nap meg fognak tudni majd bocsátani azért, amit tervezek.

Yaku és Lev, az iskolatársaim félszegen lépnek be a szobába, de mikor meglátnak, Lev szabályosan leteper, és Yakunak kell lehámoznia rólam, hogy levegőt kapjak.

━ Ne öld meg már a Viadal előtt ━ szól rá Yaku szigorúan, de a tekintete kivételesen nem indulatos.
━ Nagy szívás az életem, mi? ━ döntöm hátra a fejemet, és meglepve látom, hogy Lev szeméből könnyek potyognak. ━ Hé, te meg mit bőgsz?
━ Persze hogy bőgök! ━ fakad ki rám, amitől kicsit megilletődök. ━ Most voltunk Kenmánál is, és... hamar ki kellett jönnünk, mert a szülei végig vele akarnak maradni ebben az órában, de...
━ Hogy fogadták? A szülei?
━ Mint akik már beletörődtek ━ suttogja Yaku. ━ Mint akik tudják, hogy meg fog halni.
━ Nem szabadna, hogy feladják! ━ mondom dühösen. ━ Hiszen még el sem kezdődött a Viadal. Lehet, hogy nem túl erős, de nagyon okos és mindig tudja, hogy mit kell csinálnia.
━ Tudod, hogy a Viadalon nem számít annyit az ész ━ sóhajt fel Yaku szomorúan. ━ Főleg a Hivatásosak ellen...

Az Első, a Második és a Negyedik Körzet kiválasztottjait szokás a Hivatásosaknak hívni, mert általában kiskoruktól kezdve edzenek azért, hogy egy nap részt vehessenek a Viadalon. A legtöbb győztes idáig az ő körzeteikből került ki. A mai napig nem bírom felfogni, hogy képesek egyesek önként és dalolva részt venni ebben a vérfürdőben, de számukra valamiért dicsőség kiválasztottnak lenni.

━ De neked van esélyed a túlélésre, Kuroo ━ mondja Lev kertelés nélkül. ━ Erős vagy és az osztályból te bánsz a legjobban a fejszével. Szerintem le tudnád nyomni azokat a szörnyeket is...

Hallgatásom miatt Yaku arcára gyanakvás kúszik. Hiába, előtte mindig is nehéz volt titkolózni.

━ Milyen hülyeségre készülsz, Kuroo? ━ hajol előre, és habár egy fejjel alacsonyabb nálam, mégis kissé összehúzom magam.
━ Én... izé... ━ Idegességemben felborzolom amúgy is rémes állapotban lévő tincseimet. ━ Szóval az a terv... hogy hazajuttatom Kenmát.

Yaku arcán nem látszik a meglepődés, de Lev méregzöld szemei kistányér nagyságúra kerekednek.

━ Micsoda?! De ez azt jelenti, hogy te meghalsz!
━ Hát, kizárásos alapon igen, hiszen csak egy győztes lehet.
━ Ne most okoskodj! ━ torkoll le Yaku. ━ Nem elég, hogy ez egy őrült és szinte lehetetlen ötlet, de szerinted Kenma mégis mit fog szólni ehhez az egészhez?
━ Nos, nem számít, mit szólna hozzá, mert nem fogom elmondani neki. ━ Yaku olyan erősen oldalba bök, hogy feljajdulok. ━ Nincs más választásom, magától tuti nem hagyná, hogy megvédjem!
━ És szerinted ez miért van így? ━ folytatja Yaku kíméletlenül. ━ Nem gondoltál arra, hogy mondjuk ő sem akarna téged elveszíteni?
━ Nem számít! ━ kiáltok vissza. Még magam is meglepődöm a hangerősségemen. ━ Szerinted élni tudnék azzal a tudattal, hogy hagytam meghalni? A legjobb barátomat, a...

Elvörösödöm, de szerencsére megkímél a magyarázkodástól egy újabb kopogás. Valószínűleg azért jeleztek, hogy hagyjam abba a zajongást.

━ Az a lényeg, hogy így döntöttem. Amint meghallottam, hogy őt szólítják, tudtam, hogy nem lesz más választásom... Úgyhogy kérlek, szurkoljatok nekem. Nekünk. És vigyázzatok Yumára, kérlek. Apa nincs a legjobb formában.

Yaku bólint, és habár látom, hogy szívesen vitatkozna még, szerencsére elengedi a témát. Szürreális élmény úgy beszélgetni a barátaimmal, hogy tudom, sosem fogom őket viszont látni. Az ember rendszerint csak akkor döbben rá, milyen értékes a számára valami, mikor már elveszítette azt. Ahogy a fiúk távolodó alakja után bámulok, arra gondolok, hogy talán jobban is kimutathattam volna az érzéseimet irántuk.

Csak egy kicsit lepődöm meg, mikor a Kozume házaspár besurran az ajtón. Mikor Lev azt mondta, hogy az egész órát Kenmával akarják tölteni, akkor átfutott az agyamon, hogy talán nem is fogják rám fecsérelni az időt, de némileg megkönnyebbülök ismerős arcuk láttán. Végül is annyi időt töltöttem Kenmáék házában, hogy olyan, mintha a második pár szüleim lennének.

A szokásosnál is kisebbnek látszanak, ahogy egy csoportos ölelésbe vonnak.

━ Jaj, Tetsurou ━ suttogja szelíden Kenma anyja, mire igyekszem elpislogni kitörni készülő könnyeimet. Nem sírhatok, mert a pályaudvaron riporterek tucatja fog minket várni, hogy felvegyék a távozásunkat. Igazán nem akarom, hogy a Kapitóleum az én bőgő arcomon röhögjön az este hátralévő részében. Eltolom őket magamtól, mielőtt túlságosan érzelmessé válna a hangulat. ━ Annyira sajnáljuk...

━ Tudják, hogy vigyázni fogok rá, igaz? ━ kérdezem elcsukló hangon. ━ Nem hagyom, hogy... hogy bármi rosszat tegyenek vele.

Kenma anyja nevetni kezd, mire meglepődve pillantok rá. Azt hiszi, hogy csak viccelek?

━ Ne haragudj ━ törli meg a szemét a ruhája ujjában, de a szája sarkában még ott van az előbbi mosoly halvány lenyomata. ━ Tudod, mi olyan mulatságos? Hogy Kenma ugyanezt mondta rólad.