Amint elvittük a gyerekeket, hazamentünk ès visszafeküdtünk az ágyba, miután betelefonàltunk hogy ma nem megyünk be.

- Ma majd elmegyek beszélni Namjoonnal. - simogattam sejmes hajàt.

Mondatom hallatán azonnal felült ès csak nèzett le ràm. Egyenesen bele a szemeimbe.

- Nem. Nem mehetsz el hozzá. - pillantott oldalra, alsó ajkàt beharapva.
- Miről akarsz vele beszèlni? - nèzett vissza rám félve.

Egy mosolyra húztam a számat, és felültem, majd egyik kezemmel óvatosan megsimítottam a puha arcát.

- Ne aggódj. Csak arról akarok beszélni vele hogy egy darabig ne találkozzon Haneullal. - simogattam arcát, mire teljesen ellazult.
- Nem tudom hogy mivel tömi tele a fejét, de nekem ez nem tetszik. - hajtottam le egy kicsit a fejemet.

- Én sejtem miket mondhat. - bújt bele a tenyerembe, én pedig azonnal felnéztem rá.
- Néha amikor elszokott hozzánk jönni, és te nem vagy a közelben, és azt hiszi hogy nem hallom, akkor olyanokat szokott mondani neki hogy ne bízzon meg bennem, mert ki tudja hogy mikor hagylak el titeket mègegyszer... - préselte egy vékony vonallá a szàját.

- Még egy okkal több hogy ma elmenjek hozzá egy kiads beszélgetésre. - ràncoltam össze szemöldökeimet mérgesen.
- Miért nem szóltál erről előbb? - figyeltem arcát, ahogy egy kicsit oldalra fordította a fejét.

- Mert nem akartam hogy ez legyen. Hogy elmenj hozzà. - nézett vissza rám.
- Félek hogy visszamennél hozzá. Tudom magánál tartja még azt a nyamvadt gyűrűt. Nem akarom hogy elhagyj... - hunyta le pilláit szomorúan.

- Néha úgy èrzem mintha te is a gyerekem lennél de komolyan. - sóhajtottam egy hatalmasat, és hàtradőltam a párnák közé.
- Nem foglak elhagyni. Veled maradok.

Kinyújtottam felé a kezeimet, széttárva őket, várva arra hogy karjaim közé feküdjön.

Egy pár pillanatik csak nézett le rám, és mikor kikerült a gondolataiból azonnal a kezeim közé feküdt, fejét a mellkasomon pihentetve.

- Tudom hogy nem hagynál el. Csak fèlek. - ölelte át derekamat, én pedig haját kezdtem el babrálni.
- De ez nem azt jelenti hogy nem bízok meg benned! - tette hozzà azonnal hadarva, mire elengedtem egy kis nevetést.

- Tudom ne aggódj. - csuktam be szemeimet, és egy mosolyra húztam a számat.
- Se ha szeretnéd ha nem, elfogok menni beszélni vele. Muszály, mert már elegem van abból hogy Han nem tud tèged elfogadni. - dünnyögtem.

- Rendben. - vàlaszolt szinte alig hallhatóan.
- De amint hazaérsz azonnal beszámolót fogsz nekem tartani. - bújt hozzám mèg jobban, egy kicsit felpillantva rám.

- Megbeszéltük. - kuncogtam el magam.

Néman feküdtünk egymás karjaiban, élvezve egymàs társaságát.

Haját piszkárgatva vesztem el a gondolataimban. Vajon miket mondhat mèg a gyereknek Namjoon, ha ennyire távolságtartó vele.

Gondolataimból Yoongi álmos, és lágy hangja rángatott vissza a valóságba.

- Szerinted valaha az apja kènt fog rám tekinteni? - markolt bele egy kicsit a pólómba.

Azonnal levezettem rá a szemeimet, és megláttam szomorkás arcát.

- Èn èrzem hogy apa ként fog téged szeretni, csak még fel is kellene neki dolgozni hogy a fèrfi aki eddig nevelte nem az igazi apja, és ebben Namjoon nem segít azzal hogy csak olyan dolgokat mond amik nem igazak. - magyaráztam magamhoz húva testét.
- De érzem hogy meg fog békélni. Ezért akarok elmenni beszélni Namjoonnal hogy most hagyja a gyereket békén. - húztam el a szàmat egy kicsit.

Hiszek benne hogy rendbe jönnek köztük a dolgok.

Sziasztok rózsácskàim!❤️
Tudom hogy régen hoztam részt, és nagyon sajnálom, csak rengeteget kell tanulnom, így nincs igazám időm az írásra. Remèlem ezt megértitek. Megpróbálok sűrűbben hozni részeket, és megszeretném nektek köszönni a 45K-t.❤️❤️ Szeretlek titeket, és mégegyszer nagyon köszönök nektek mindent😊❤️!
❤️👋🏻Sziasztok!👋🏻❤️