Angela szemszöge

- Angel jól érzed magad? - aggódva jöttek be utánam barátnőim a mosdóba.

- Nem.. - motyogtam megtörölve a számat egy kicsit, továbbra is a wc előtt ülve.
- Biztos csak a sok stressz. - sójtottam, lehunyva szemeimet próbàltam legyűrni a hányingert.

- Biztos? - simogatta meg hátamat Cho aggódva.

- Ne menjünk el egy orvoshoz? - térdelt le Aera is mellénk.
- Itt van az autóm, el tudunk menni azzal. Gyorsan végzünk, és màr jöhetünk is haza.

- Nem. Nincs szüksègem orvosra. - magyaràztam.
- Csak stresszelek. Nem tudom hogy hol van a fèrjem. Nem tudom hogy mi van vele. Csak termèszetes hogy fèlek és ideges vagyok miatta. - keltem fel óvatosan a földről kèt barátnőm segítségével.

- Szerintem keltsük fel a gyerekeket, vigyük el őket  oviba meg suliba, aztán meg jöjjünk vissza és nèzzünk valami filmet, főzzünk valamit ès csak pihenjünk. - dobta fel az ötletet Aera amint kitettük a lábunkat a fürdőből.

- De- - meg akartam mondani hogy munkàba kell menjek, meg Yoongit kellene keresnem, de félbe lettem szakítva.

- Nem. Angel. Pihenned kell. Meg napok óta olyan rosszul szoktál lenni mint az állat. Csak pihenj. Meg fogjàk èrteni ha nem mész be, mivel az egész vàros tud màr arról hogy Yoongi eltűnt. - magyarázta nekem.
- A rendőrök meg még a híradó is felhozta már a témàt, hála Jiminnek, meg Taenek. És megmondták mindenkinek hogyha akárki tud akármit, azonnal èrtesítség a rendőröket.

- Igen, úgyhogy te csak pihenj. - ültettek le a kanapéra.
- Ha kipihened magadat, és jobban is leszel, onnantól kezdve nem fogunk megállítani abban hogy segíts nekünk a keresésben. - tette le a kezét a vállamra Cho, és bíztatóan megmarkolta egy kicsit.

Elmentek felkelteni a gyerekeket, engem pedig otthagytak egyedül a kanapèn ülve.

Percek teltek el, közben pedig méllyen a gondolataimba merülve meredtem magam elé, mikor egy kopogást hallottam meg a bejárati ajtót.

A remény szikrái csillantak meg kék szemeimben.

Vajon végre hazajött, vagy a fiúk jöttek valami jó hírrel számomra?

Izgatottan siettem az ajtóhoz, majd megse nézve azt hogy ki van az ajtó másik oldalán, azonnal kitàrtam az ajtót.

A hírtelen örömöm, izgatottságom és reményem azonnal elillant amint megpillantottam azt az embert akire a legkevèsbé sem voltam kíváncsi.

- Mit keresel itt? - lökdöstem hátrébb, hogy ki tudjak menni, majd becsuktam magam mögött az ajtót.

- Micsoda kellemes fogadtatás. - vigyorodott el egy kicsit.

- Csak menj el Namjoon. Nincs kedvem hozzád. - fordultam meg, és màr nyitottam volna az ajtót, de megragadta a kezemet megakadájozva benne.

- Hoztam valamit ami lehet hogy nem valami sok, de szerintem előrébb juttathat titeket abban hogy mi történhetett Yoongival. - vette elő a telefonjàt, én pedig a mondata hallatán azonnal minden egyes figyelmemet felé irányítottam.
- Megkérdeztem a munkatársait akikkel elment inni, hogy hová mentek és a környéken lèvő összes biztonsági kamera felvételét elkértem, majd átnéztem őket. - indított el el elég rossz minőségű kamerafelvételt, amin azt lehet látni hogy Yoongi bicegve sàtàl, telefonjával a kezében, egy hívás közepette.

Az volt az utolsó telefonhívásunk ahol elmondta hogy úton van haza, de soha nem jött haza.

Amint letette a telefont egy kis idő elteltével egy fèrfi hátulról megtávadta, rongyot szorítva az orrához, majd pár pillanat múlva összeesett az idegen kezei között.

Négy másik fèrfi is megjelent, akik segítségével beraktàk egy furgon hátuljába, majd elhajtottak.

Arcukat maszk takarta, sapka volt rajtuk vagy kapucni, és teljesen feketébe voltak öltözve, jobban beleolvadva a sötétségbe.

A tudat hogy elrabolták, hogy nem tudott visszatámadni mivel iluminált volt, ès mert a gyógyszerei szinte teljesen kiöltèk benne a verekedési ösztönöket, teljesen letört. Vagy inkább a gyilkos ösztönöket.

- Tudom hogy nem valami sok, de mostmár legalább tudjuk hogy nem csak lelépett.