1 hete vagyon a szobámban. A sötétben. Nem ettem egy hete. Nem láttam természetes fényt egy hete.

Nincs életkedvem. Semmihez sincs kedvem. Ebben az egy hètben sokszor elgondolkoztam azon hogy megtegyen amit lehet hülyeség lenne. De úgy döntöttem hogy nem teszem meg...

Most is az ágyamban fekszek és csak bámulom a plafont.

Hírtelem valaki betörte az ajtómat. Őszintén? Nem ijedtem meg... Nem érdekelt hogy ki volt vagy hogy mit akar... Fejemet sem fordítottam oda. Egy porcikámat sem mozdítottam meg.

- Miért nem jössz ki a szobából? - hallottam meg Kook hangját, majd lépteit. - Mi bajod van?

- Semmi. - suttogtam. Semmi kedvem nem volt beszélni senkivel. Ahogy a folyosóra vándoroltak a szemeim biztos hogy este lehetett mert sötét volt.

- Én meg hülye vagyok. - ült le az ágyamra. - Ha az a bajod hogy megöltél egy embert, semmi baj nincs ezzel. Egy olyan városrészen vagyunk, ahol ha megtámadnak, vagy ölsz, vagy téged ölnek meg. - magyarázta full higgadtan.

Nem értem hogy tud ilyen nyugodt maradni. Az ölésről van szó az Isten szerelmére!

- Te megvédted magadat és Jimint attól hogy megöljön titeket. Mert a csini pofid ellenére is megölt volna. Miután eljátszadozott volna veled persze. - nevette el magát undorodva.

- De én nem akartam. Csak elpattant bennem valami és csak arra eszméltem fel amikor Jimin átölelt és elhúzott a holt testtől. - ültem fel nagy nehezen.

- Csak tetted amit a benned lévő ösztönök akartak. Mi ezt szinte minden nap megtesszük. Elárulok egy nagy titkot, Jin hyung is csinálja és Hobi sem olyan ártatlan min amilyennek látszik. - mondta el nekem azokat a dolgokat amikre soha sem gondoltam volna.

- Én ezt ne hiszem el. - elkezdtem hisztérikusan nevetni, míg a könnyeim el nem kezdtek folyni. - És ők most hol vannak? - kérdeztem rá vigyorodva.

- Házon kívül. Csak én maradtam itt. - magyarázta.

- Szerencséjük. - szorítottam ökölbe a kezeimet. Úgy kiosztottam volna mindekttőt...

- Nyugodj meg. Azért nem mondták el mert nem akarták hogy megutáld őket, úgy mint minket. - tette kezét a térdemre.

- De nem utállak titeket e miatt. Ha utálnálak titeket akkor nem töltöttem volna el egy napot Jiminivel és nem mentettem volna meg! - kiabáltam sírva.

- Nem utálsz? Azokért a dolgokért amit tettem? - hajtotta le a fejét ahogy belemarkolt a takaróba.

Ő volt az egyik aki járásképtelenné tett.

- Nem. - csak ennyit tudtam neki mondani. Semmi mást.

- Köszönöm. - nézett rám. A kevés fény miatt ami be tudott szűrődni, láttam édes mosolyát, ami miatt egy kicsit jobb kedvem lett.

Vissza feküdtem, majd megütögettem a magam mellett lévő helyet.

- Maradj itt velem. Nem akarok egyedül lenni. - nevettem el magamat ahogy megtöröltem a szemeimet.

Ő csak egy kicsit meglepetten eleget tett a kérésemnek és befeküdt mellém.

Közelebb bújtam hozzá és kezemet a feje alá tettem, másikkal pedig magamhoz öleltem.

- Nem vagy egyedül. Soha sem leszel egyedül. - ölelt ő is magához ahogy bizonytalanul közelebb bújt hozzám.

- Honnan tudod ezt? - kérdeztem rá mosolyogva.

- Csak tudom és kész, buta. - válaszán egy kicsit elkuncogtam magamat. - Hiányzott már a nevetésed. - hangjából tisztán kivettem hogy zavarban volt. - Aludj.

- Rendben. - hunytam le a szemeimet.

Éreztem hogy pár könnycsepp kúszik ki, de ezek már örömkönnyek voltak.

- Köszönöm Kookie hogy itt vagy.

Sziasztok rózsácskáim.❤️
Sajnálom hogy ilyen depressziós részeket hozok nektek, csak ilyen a hangulatom a napokban. De azért remélem tetszett a rész.😊 A következőben találkozunk.
👋🏻❤️Sziasztok❤️👋🏻