Ahogy elolvastam az üzenetet, azonnal tudtam hogy hol kell keresnem a gyerekemet.

- Ki fogom rugatni azt a nőt... - morogtam fogaimat összeszorítva.

Eltettem a telefonomat és rohanni kezdtem.

Nem törőde azzal hogy a hideg levegő teljesen átjárta a tüdőmet, és fájdalmasan marta az arcomat. Hogy lábaim már fel akarták adni.

Nem érdekelt. Csak a gyerekemet akartam vissza.

Az emberek úgy tekintettek rám mint hogyha egy őrült nőszemély lennék, aki fut a végtelenségbe.

Kérlek Istenem. Csak ne essen semmi baja..

Imádkoztam gyerekem épségéért, miközben éreztem hogy forró könnyek kezdik el arcomat melegíteni, amit elég hamar ki is hültek.

A város legrosszabb részére érve, az utca teljesen ki volt halva. Egy embert sem láttam sètálni.

Ebben legalább nem változott ez a városrész.

Ahogy a távolban megpillantottam a jól ismert házat, mindenki megirigyelte volna azt a gyorsaságot amire rákapcsoltam.

A jeges járdán majdnem elcsúszva, kapaszkodtam meg az egyik házat rörbevévő kerítésbe.

De egy másodpercet sem habozva elengedtem és rohantam tovàbb egyenesen.

A jól ismert házhoz érve próbáltam kinyitni a kerítés kapuit, de nem ment, mert be voltak zárva.

Nem törődve a hideg vémmel, átmàsztam a kerítésen, és azonnal az ajtóhoz mentem ami szintén zárva volt.

Azonnal elkezdtem körbejárni a hàzat, hàtha találok valahol egy nyitott ablakot. Kemény keresésem kifizetődött, mivel az rgyik ablak mi a nappalira nézett, ki is tudtam nyitni.

Bemászva a házba, azonnal megcsapott a kellemes meleg ami az épületet járta át.

Azonnal becsuktam az ablakot, és csak ekkor lettem figyelmes egy kellemes zongorajátékra.(Fenti dal.)

Lágy volt, kellemes, de még is szomorúnak hallatszott.

A hang forrását keresvén jutottam el a pinceajtó elé.

Arcomat jó alaposan megtörölve nyitottam ki az ajtót, becsuktam, aztán pedig halk lèptekkel haladtam lefelé a hatalmasnak tűnő lèpcsősoron.

Ahigy egyre lejjebb haladtam, a zene csak egyre hangosabb lett.

Amint teljesen leértem, nem jöttem ki azonnal a kis fal mögül ami jó takarást biztosított számomra.

Csak figyeltem Yoongit, aki a zongora előtt ült, Haneullal az ölében. A kis kezeit fogva játszott, így tanítgatta Haneul a dallamra.

Csak mosolyogva figyelte a kicsit ahogy koncentrál a játékára.

- Nagyon tehetséges vagy. - dícsérte meg Yoongi, egy puszit nyomva a kicsi fekete hajkoronájába.

- Tényleg? - izgatottan kezdte el teljesen magától játszani a dalt újból.

- Igen. - bólintott egy aprót, ahogy egy halvány mosollyal, csukott szemekkel hallgatta a zongora játékot.

Olyan jó volt őket nézni. Ez egy igazi apa fia pillanat volt. Olyan aranyosak voltak együtt, de sajnost ezt a pillanatot meg kellett szakítanom.

Előlépve a fal mögül lassan, egy hang nélkül odasètàltam hozzájuk.

- Anya! - szólalt meg azonnal Haneul ahogy észrevett. - Hallotad hogy milyen ügyes vagyok? - csillantak meg a szemei.

- Igen hallottam. - simítottam meg haját, és lehajolva hozzá egy puszit nyomtam kis arcára.

- Yoongi bácsi tanított. - dölt neki mellkasának, ő pedig csak átölelte a kicsiny testet erős kezeivel.

- Igen. - borzolta össze fekete tincseit. - De csak azért mert nagyon ügyes vagy, és nagyon könnyen megtanultad a dallamot. - fogta meg kis kezét.

- És vett nekem egy hatalmas Kumamon plüssöt, utánna pedig elvitt ebédelni. - sugárzott belőle a boldogság, aminek örültem.

Ezek szerint Yoongi semmi hülyeséget nem csinált. Csak eltöltöttek egy kis időt.

Éppen válaszolni akartam, mikor valaki lerohant a lèpcsőn.

- Hát itt vagytok. - rohant oda hozzán Nam, és hátulról magához ölelt.

Miután rendbeszedte légzését, elengedett, és lenézett Yoongira.

- Beszélhetnénk egy pillanatra? - csak bólintott, majd mosolyogva mondta Haneulnak hogy mindjárt visszajön.

Ezzel megfogta, felállt és a helyére ültette a kicsit, és Nammal felmentek az emeletre.

- Ülj le anya. - csusszant odébb.

Én csak mosolyogva felkaptam kis testét, leültem és ölembe ültettem.

- Eljátszod nekem azt a dalt amit tanultál? - pihentettem államat kis kobakján.

- Igen. - kuncogva hajolt előrébb és apró kezeivel elkezdte játszani a dallamot.

Mire végigjátszotta a dalt, a két férfi visszajött.

Yoongi mosolyogva jött oda hozzánk.

- Gyere törpe. Menjünk játszani. - emelte ki ölemből a kis manót, aki kezeivel szorosan ölelte át nyakàt, és elhagyták a pincét.

- Mikor megyünk haza? - álltam fel és odamentem szerelmemhez, és szorosan magamhoz öleltem.

- Nem mehetünk haza. Egyenlőre. - ölelt magához.

- Miért is? - néztem fel rá, államat a mellkasának támasztva.

- Azt mondta ha elmegyünk, el fogja mondani a kicsinek hogy ő az igazi apja. - suttogta hogy csak én halljam.

Én csak ledermedve néztem rá. Nem tudtam megszólalni.

- De ne aggódj. Megoldjuk valahogy. - hajolt ajkaimra és egy lágy csókba húzott, amit azonnal viszonoztam.

Yoongi.. Egy zsarnok vagy...