|N A M J O O N|

Kezdem úgy érezni hogy Yoongi direkt csinálja a dolgait hogy rossz legyen nekünk.

Mintha megérezné azt hogy jó dolgok történnek velünk, ő pedig azonnal 'Oh, jól vagytok? Akkor most kibaszok veletek!' Komolyan...

De most lett elegem. Nem fogja tönkretenni az életünket. Szegény Jimin is pánikrohamot kap miatta.

Megérkezve a közös házhoz, még az autómban ültem, az autó kormányát markolászva, próbáltam lenyugtatni magamat, ami sikerült is.

Határozottan kiszálltam az autóból, bezártam, majd a ház felé vettem az irányt.

Az ajtóhoz érve bekopogtam rajta. Tudtam hogy itt van. Èreztem. Türelmetlenül vártam hogy ajtót nyisson nekem, ami pár másodperc múlva meg is történt.

Arckifejezésén látszódott hogy számított ràm.

- Mit szeretnél? - vágott ártatlan arcot. Mintha nem tett volna semmit.

- Beengednél? - elállt az utamból, és beljebb engedtem magamat, az ajtót pedig becsuktam magam mögött.

- Na mit szeretnél? - gyermekies arca láttán elkezdtem felhúzni magamat, de megpróbáltam nem idegesíteni magamat.

- Csak meg szeretnèm kérdezni tőled, hogy szándékosan csinálod a hülyeségeidet? - értetlen arcal oldalra döntötte egy kicsit a fejét.

- Miről beszélsz? Nem értelek. - vigyorodott el.

- Nagyon jól tudod hogy miről beszélek. Látszik a fejeden. - horkantam fel. - Amúgy nehogy azt hidd hogy nem tudjuk hogy te vagy YoonJi. - tettem karba a kezeimet.

- Na látod. Ilyen sokáig tartott ràjönnötök? - nevette el magát. - Pedig te nagyon inteligens vagy, Angela pedig száz ember között is fel kellett volna hogy ismerjen. De persze a kicsi Jiminie azonnal felismert. - úgy vigyorgott hogy már nekem fájt.

- Remélem kiélvezted hogy láthattad Angelát és Haneul, mert teszek róla hogy ne lásd őket soha többé. - mentem közelebb és mutató ujjammal megböktem mellkasát.

- Aha, szép álom. De nem akadályozhatsz meg sem te, sem senki abban hogy lássam Angelàt és a gyerekemet. - komorodott el teljesen arca.

- Nem szereted egyikőlyüket sem. Elhagytad mind a kettőjüket. Én neveltem fel Haneult, és nem te. Én vagyok az apja. - néztem méllyen a szemeibe.

- Miből gondolod te azt hogy nem szeretem őket? És igen. Te vagy az apja. Csak nem a vérszerinti. - ennél a pontnál elszakadt a cérna, és pólójànál fogva megragadtam és felemeltem, majd a falhoz vágtam.

Egyszerűen kihozza belőlem az agressziót.

- Gyerünk. Üss meg. - úgy nézett rám mint valami őrült.

Úgy döntöttem hogy már csak azért sem adom meg neki amit akar, így elengedtem, és pár lépést hátrébb léptem.

- Nem süllyedek le a te szintedre. És attól hogy még nem a vér szerinti gyerekem, én neveltem egészen ideáig, és csak ez számír. - tettem kereszbe kezeimet mellkasom előtt. - Ráadásul ki mondta neked hogy még nem lehet vele közös gyerekem? - egy vigyor kúszott az arcomra.

- Ki akarna egy olyan emberrel gyereket mint te? - kérdése hallatán jót nevettem.

- Hát, már nem egyszer kérdeztem meg hogy szeretne e tőlem gyereket, és igaz, nem adott nekem konkrét választ, de látszott rajta hogy tetszett neki az ötlet, és hogy eljátszadozott a gondolattal.  - a vigyor csak még szélesebb lett az arcomon, ahogy vérben forgó szemeibe néztem.

Látszott rajta hogy bármelyik pillanatban robbanhat, de valami miatt tartotta magát.

- Főleg hogy van egy hírem. És ha tényleg szereted Angelát ahogy mondod, számodra elég rossz hír. - kuncogtam elégedetten. - Megkértem a kezét és igent mondott. - ahogy befejeztem mondanivalómat, nekem ugrott oly jól ismert bicskájával a kezében.

Egy arcvonásom sem rezzent meg. Nem igazán tud megijeszteni. Sőt.. Egyáltalàn nem tud.

Még mielőtt megsebezhetett volna, leengedtem a kezeimet és megszólaltam.

- Remélem azt tudod, hogyha most akármit is csinálsz velem, örökké elfelejthetet Angelt. - szemei kipattantak, és azonnal leengedte kezét, és eltette a fegyverét.

- Egyet magyarázz el nekem... - suttogta, ökölbe szorított kezekkel. - Miért vetted el tőlem azt ami az enyém? - látszott rajta hogyha tehetné már rég megölt volna.

- Nem a tiéd. Te dobtad el magamdtól mindkettőjüket. Mert nem akartad válalni a felelőséget a tetteidért. - szavaim hallatán szemöldökeit ráncolta.

- Te aztán tényleg nem ismersz engem igazán. - morogta nem létező bajsza alatt. - Egyet el tudok mondani. Nem tudod hogy miért úgy döntöttem ahogy. - türelmesen hallgattam amit mondott nekem. - És ami egyszer az enyém volt, az örökké az enyém is marad. Ez ellen pedig nem tehetsz semmit. - lökött meg kezével.

- Tegyük fel hogy vissza megy hozzád. Csak hogy tudd, akkor sem adnám fel hogy elvegyem tőled. - szűkítettem össze szemeimet.

- Majd meglátjuk hogy mit hoz a jövő. - vigyorodott el.

Szemeimet forgatva, az ajtóhoz mentem, és elhagytam a házat.

Ekkora egy barmot...