Nagyon jól ment a fellépés. Voltak kissebb hibáim. De jót nevettünk rajta.

Nagyon jó szövegeket írtak, és a zenék egyszerűen valami elképesztőek voltak.

Soknál nem is kellett semmit sem csinálnom, csak ki kellett velük mennem, és színészkednem velük.

A rajongóiknak nagyon tetszett a fellèpésünk, meg a színjátékaink.

Mivel már nem bírtam a bezártságot, és már úgy éreztem hogy rám férne egy kis friss levegő, megkértem a fiúkat hogy had mehessek ki.

Sugának az volt az első reakciója, hogy ha elszökök, akkor nem úszom meg. Mert meg fog találni...

És most itt vagyok kint, a hidegben, egyedül. Mélyeket lélegeztem a friss levegőből, mikor meghallottam hogy valaki közeledik felém.

Azt hittem hogy az egyik fiú az, de mikor oda fordítottam a fejemet, egy teljesen idegen férfit làttam közeledni.

Valahogy éreztem a negativitást körülötte. Rossz előérzetem támadt vele kapcsolatban.

- Szia édes~. - nem tűnt valami idősnek. Körül bellül egy idősek lehettünk.

- Szia. - hangomon meghallván a bizonytalanságot, egy félmosolyra húzta a száját.

- Miért vagy egyedül édes~? Hol van az a három fiú akikkel a színpadon voltál~? - kérdezgetett mézes mázos hangal.

Nyelnem kellett egy nagyot a hírtelen közelsége miatt.

- Bent vannak. - próbáltam határozottnak mutatni magamat, de a hangomon nem tudtam változtatni. Az idegesség továbbra is megmaradt benne.

- Nincs kedved velem eljönni egy hotelba beszélgetni~? - meg se várva válaszomat megragadta a csuklómat és elkezdett húzni.

- Nem! - kiáltottam fel hírtelen, mit ő csak egy kuncogással díjazott. - Engedj el! - kezdtem el kezemet rángatni.

Hírtelen megállt, és neki vágott az épület falának. Két kezével megragadta nyakamat és elkezdte szorítani.

Egyre nehezebben kaptam levegőt. Elkezdtem rúgdalódni és ütögetni, de csak még jobban szorított.

Körmeit a nyakamba vájta. Borzasztóan fájt. Főleg mikor a harapásba is belekarmolt.

Egyre nehezebben kaptam levegőt, màr csak tátogtam mint valami hal.

Felkészültem a végre, becsuktam a szemeimet és abbahagytam az ellenkezést. Könnyeim utat törtek maguknak ahogy csak szenvedtem.

Még egy utolsó pillantást vetettem a férfi arcára, mikor éreztem hogy elenged és láttam ahogy a földre rogyott.

Köhögve rogytam a térdeimre, ahogy újra levegő jutott a tüdőmbe.

Csak sírtam a földön könnyeimben fulladozva, mikor megláttam két lábat. Azok mögött pedig a férfit. Halott volt. Fejbe lőtték.

- K-kérlek ne bánts! - térdeimen állva, lefeküdtem a föltre ès kezeimet a fejem két oldalára tettem, kegyelemért könyörögve.

Nem történt semmi. Nem mondott semmit, és nem is tett semmit. Olyan mintha az idő megfagyott volna.

Csak annyut éreztem hogy felrántott a földről mire csak egy kicsit elsikítottam magamat, de mikor szorosan a karjai közé zárt, tudtam hogy nincs baj.

- Jól vagy? - Rap Monster volt az. - Éreztem hogy valami nincs rendben ezért utánnad jöttem, és akkor láttam azt a patkányt ahogy folytogat téged. - éreztem ahogy a szíve majdnem kiszakad a helyéről.

Én csak sírtam. Próbáltam megnyugodni de nem ment. Kezeimet a dereka köré tekertem, és szorosan öleltem magamhoz.

- J-jól vagyok. - rázkódott meg a hangom. Erősebben szorított magához hogy nyugodjak meg. Hogy tudjam hogy mostmár biztonságban vagyok.

Halván remegő hangomat, belemarkolt a rajtam lévő ruhaanyagba.

- Menjünk be. - engedett el, majd vállamat àtkarolva visszavezetett a kis szobaszerű helyiségbe ahonnan jöttem.

- Na végre hogy- - kezdett bele Suga, de mikor észrevette hogy valami baj van, azonnal elhallgatott. - Mi történt? - komolyodott el.

Meg se bírtam szólalni. Csak nyakamat behúzva bámultam a földet.

- Egy őrült kis patkány meg akarta folytani. - markolt bele a vállamba Rap Mon.

Suga szemei elsötétültek.

- Hol van? - ez volt az első kérdés ami elhagyta a szàjàt.

- Nyugi. Meghalt. - az utolsó egy szó hatására megnyugodott. De a szemei ugyan úgy a sötétség hatalmas tengerében úsztak.

De nem csak Sugáé. Hobié is. Megijesztettek ezek a tekintetek. Hobi felállt, és elmenvén mellettünk, kiment. Ezt követően Suga is kiment.

- Ez nem tetszik. - néztem hátra.

- Nekem se. - suttogta ahogy elindult velem előre.

Kimentünk a színpadra. Mire kiértünk addigra nagyjából megnyugodtam.

Meghallottam a Life című dal zenéjét, és RM bele is kezdett.

Egymás mellett álltunk, mikor megéreztem ahogy gyengéden megfogja a kezemet, majd jött a közös részünk.

Life, fall in love
Life receives injuries from us and
Is lonely because of the wind and
We wanna be right
But always wrong
Were we born to be wrong?
Is life something like that?

Rap Mon folytatta tovább egyedül, majd ismét közösen. Először én mondtam egy sort, utánnam pedig ő. Úgy néztem rá mint egy kisgyerek.

Were we born to live?
Were we born to die?
Were we born to live?
Were we born to die?
Are we living to die
Or are we dying to live
The nametag with my name on it
Is it life?
Or is it death

Amint végig mondtuk, az utolsó sora az volt hogy 'ki tudja?'.

Amint befejeztük, a hangoskodó tömeget hàtra hagyva, hátra mentünk.

Beültünk egymás mellé, és egy kicsivel később megcsörrent RM telefonja. Felvéve azonnal megcsapta az idegesség. Mérges volt, de a vonal tulsó végén lévők is.

- Ki volt az? - kérdeztem rá amint letette a telefont.

- Sugát nem kell várni ma, mert valószínűleg nem jön haza. Hobi pedig hazament. - fújt ki egy nagy adag levegőt, ahogy az orrnyergét maszírozta.

Ültünk még egy kis ideig, mikor úgy döntött hogy ideje hazamenni. Felsegített, majd kimentünk, beültünk az autóba ès elkezdtük hazamenni.

Miért érzem az hogy az éjszaka itt még nem ért véget?