Ösvény

Az életünk egy végeláthatatlan ösvény. Mindenkinek jut valamilyen, valakinek kitaposott, jelzőtáblákkal teli, nekem egy picit más jutott.
Ránézek a homokórámra. Már félig lepergett. Visszatekintek az ösvényen megtett útra. Hát volt itt minden :dombok és völgyek, szakadékok és rögös sziklák, sima szakaszok és girbegurbák. Rengeteg elágazással. Soknál volt zsákutca a vége, megszámlálhatatlanul kellett visszatérnem az elágazáshoz. Néha annyira be volt nőve gazzal, hogy alig láttam az utat. De kitéptem és ha nem is találtam magát az ösvényt, kitapostam nyomról nyomra. Voltak nagyon-nagyon sötét időszakok, amikor nemhogy a hold, de még csillagok sem világítottak. Ilyenkor nagyon kellett vigyáznom, rettegtem hogy nehogy a mélybe zuhanjak.
Még a célomat sem láttam, akkor honnan tudhatnám jó felé haladok?
Nagyon sokáig nem vettem észre a célomra utaló jeleket, mígnem az egyik egyenesen belevilágított az arcomba. Ott voltak a kezdetek óta, csak éppen befedte az út pora. Annyira figyeltem, hova lépek, hogy az irányra magára nem gondoltam, pedig ott voltak egész végig az orrom előtt. Méghozzá bennem a szívem mélyén.
Amikor rájöttem hangosan kacagtam a boldogságtól. Ennyi?! Tényleg csak ennyi?!
Mindenki másra figyeltem eddig csak saját magamra nem. A vágyaimra, az álmomra, a célomra. Nem máséra, csakis az enyémre. De ehhez az kellett, hogy a gyerekeim felnőjenek, mivel addig csakis az lebegett a szemem előtt, hogy az ő ösvényüket tapossam, mutassak nekik utat. Mi lehet más egy anya feladata?
Miután elengedtem a kezüket, elkezdtem figyelni a vágyaim és a környezetem. Aztán megláttam az apró útbaigazító jeleket. Eddig annyira koncentráltam magára az útra, hogy a kis jelzéseket észre sem vettem, pedig ott virítottak úton-útfélen, csak figyelni kellett volna. Rájöttem még egy dologra. Nemcsak tárgyak lehetnek iránymutatóak, hanem emberek. Ez ment a legnehezebben. Úgy nőttem fel, hogy nem volt senki körülöttem , aki segített volna az úton, így nem is gondoltam sokáig erre, hogy emberektől kérjek segítséget. Már nem félek kérni, kérdezni. Megtanultam, hogy így tanulhatunk csak még többet. 
Fent a csillagok egyre erősebben világítanak. Érzem, tudom, remélem már a nehezén túl vagyok. Biztos vagyok benne hogy a további utam sem lesz sima, egyenes betonút. Itt is lesznek majd kanyarok, elágazások, de remélhetőleg a sziklák kavicsokká szelidülnek, a szakadékok kisebb gödrökké, amit majd csak át kell lépnem, ugranom, nem pedig kitörni benne  a bokámat.
Céltábla már virít az út végén: író akarok lenni.
Hogy milyen író? Aki megnevettet, elgondolkodtat, megsirat, szórakoztat. Mindig is ezt akartam. Gyerekkorom óta történeteket találtam ki. Embereket néztem az utcán, arcukat kutatva, vajon mi lehet a történetük? Az enyém már most megtölthetne egy tíz kötetes regényt is.
Lassan indulok tovább a célom felé . Most már lépésről lépésre haladva, figyelve a jelzőtáblákra és saját magamra. Mennyi van még hátra? Fogalmam sincs, nem is ez a lényeg. Hanem hogy kisüssön a nap, ne csak a csillagok ragyogjanak.

Na és ha az egyik könyvemből netán majd filmet is készítenek, na akkor az lenne a szivárvány az égboltomon.