A kék szóról rögtön a víz jutott az eszembe, a vízről pedig a tenger.
Először 16 évesen láttam a tengert, méghozzá az olasz partoknál. Ott még csak opálos, zavaros homokos részen nyaraltunk , de így is lenyűgözött. Majd következett Kréta szigete. Több mint 25 éve ott az egész mélykék változatában fürödhettünk, hatalmas többemeletes tengerjárókat csodálhattunk a partról.
Később családi nyaralás alakalmával jutottunk el először Horvátországba, Isztria-félszigetre. Iszonyatosan tetszett a középkéktől az egész mélykékig változó színei. De a sziklás part nem igazán nyűgözött le, féltem a tenger erejétől, hogy gyenge emberi testemet porrá zúzza a kőkemény éles-algás sziklákon.
Rá egy pár évre éppen tikkadtunk a nagy hőségben itthon, egyszer csak csörgött a telefon. A haverok hívtak, irány a horvát Adria,de most délebbre, Dalmáciába! 4 napi menyország - a kék színárnyalatai még jobban fokozódtak.
Végül még 10 évnek kellett eltelnie mire megláttam a legkékebb kéket.
Vir szigetre mentünk nyaralni, Dalmácia északi részére, ahol egy kis hajótúrára fizettünk be. Olib sziget volt az uticél. Fél úton megálltunk delfint lesni. Delfinek nem jöttek, de így is leesett az állunk a tenger színe láttán ( 47 méter mély volt ott a víz). Nincs az a nyomdafesték ami visszaadhatná azt a kéket. A napfénnyel átitatott ragyogó tengerkék.

Persze uticélunk sem volt piskóta, ott a kéket a fehér homok átütő színe varázsolta türkizzé.

Ezúton is köszönet a barátainknak a drónért és élnényért 🙂