Dec.2.
Simon és Sophie békésen sétálgattak a napsütötte erdőben. Ugyan mindent vékony hóréteg borított, a levegő kellemesen volt hideg, a szél pedig nem fújt. A fák már csupaszok voltak, egyik-másik ágról pár jégcsap lógott le. Sophie vidáman futkározott a fák törzsei között. Ugrált, lihegett, hatalmas nyelve kilógott ilyenkor a szájából. Simon leült egy kidőlt fa törzsére, amiről lesöpörte a havat.

-Ez az kishaver... most csak mi vagyunk.- sóhajtott halkan a férfi. Nem volt szomorú, nem volt arra ideje. Javarészt a munkája kötötte le, a szabadidejében meg a balszerencséje okozta hibáit hozta rendbe. Hallotta, ahogy egy madárka a felette lévő ágra ül. Tudta mi következik, így odébb ült. A madár lefosta a fát mellette, pont ott, ahol az előbb még ő tartózkodott. Miután elégedetten kimosolyogta magát, a madár elröppent a vékony ágról, és az azon lévő összes hó a nyakába zúdult- Ez van, Sophie.- nevetett saját magán- Jól kifogtál engem. Egy csődtömeget, aki ráadásul makacs is. Létezik ennél rosszabb kombináció?

A kutya csak megértően pillantott a férfire, aki egy fél óra ücsörgés után megragadta a pórázt és visszafele indult a városba. Lassan lépdelt, hogy el ne csússzon a városfal jeges vaslépcsőin. Innen a fal tetejéről sokkal barátságtalanabbnak tűnnek a fák. Kár gondolta hogy ezt az emberek sosem láthatják.

Dec.3.
A városba mikor visszaért, a lakása felé kezdett el sietni Simon. A kabátját azonnal levehette, hiszen a kupola alatt sosem volt 20 foknál hidegebb és 30-nál melegebb. Ahogy Sophie lassan lépkedett, a bundáján lévő apró hókristályok vízzé olvadtak és egy különös csillogást adtak a kutya aranyló szőrének. Simon, amilyen balszerencsés volt, nekiment egy fiatal, vele egykorú lánynak. Ő hanyatt esett és beütötte a hátát, elejtette a kutya pórázát, a lány viszont még idejében elkapta azt. Ő meg sem ingott.

-Szörnyen sajnálom.. jól van?- segítette föl Simont a járdáról.

-Ne is törődjön vele.- legyintett nagyvonalúan- Köszönöm. Ön is jól érzi magát?

-Azt hiszem igen.- bólintott mosolyogva a lány- Itt a kutyája.- azzal visszaadta Sophie pórázát a férfinak.

-Köszönöm, még egyszer.- ekkor egy autó száguldott föl a járdára, ahol Simonék beszélgettek. Megcsúszott egy olajfolton, ami az út közepén hevert (és bőven átlépte a megengedett sebességkorlátot). A lány félrerántotta Simont, de a férfi megbotlott a saját lábában és megint a földre bukott. A lány bájosan kuncogott, majd újra fölsegítette.

-Furcsa egy ember vagy, mondhatom. Mintha bevonzanád a rosszat.- végig kuncogott, pedig nagyon is eltalálta a helyzetet.

-Mit mondhatnék... elég balszerencsés vagyok.

Dec.4.
Ahogy ott csendben álldogáltak, csak nézték egymást. Mindkettőjüket furcsa érzés kerítette hatalmába.
Ott volt Simon: szürke garbópulcsi, fekete nadrág, hótaposó, egyik kezében a barna kabátja, másikban pedig Sophie póráza. Sötétkék szemeiben a lány látta önmagát. Fekete haja nedves volt, de a lany el sem tudta képzelni, hogy miért.
És ott volt ez a titokzatos lány: a haja lilára volt festve, színes, csíkos pulcsi volt rajta, egy tornacipő, sötét harisnya és farmershort. Arcát szeplők borították, orrán ott ült a szemüvege, mögötte pedig az élénk zöld szemei. Simon nem vallotta be magának, de akár örökre is hajlandó lett volna elveszni bennük.

-Örültem a találkozásnak, de el kell érnem a buszt.- törte meg a csendet a lány.

-Amúgy Simon a nevem.- kiáltott utána integetve a fiú. Kicsit szégyellte magát, hogy még csak most mutatkozott be, de úgy vélte jobb később mint soha.

-Én Lucy vagyok.- fordult vissza a lány is, és barátságosan mosolygott a férfira.
Azon gondolkozott, hogy fognak-e esetleg még találkozni. Elég nagy ez a város ahhoz, hogy soha többé ne lássa ezt a tüneményt. De Sinom érezte, hogy nem hagyhatja ezt annyiban. Megmarkolta Sophie pórázát és Lucy után kezdett futni. Mikor végre beérte, csak ennyit kérdezett zihálva.

-Nem zavar, ha elkísérlek?

Dec.5.
Lucy mosolyogva egyezett bele. Örült a társaságnak, mindig egyedül járt haza a macskájához, Victorhoz, aki nőstény macska volt, és szürke, rövid, de nagyon puha szőre volt.
Az első busz az orruk előtt ment el, a következőre meg 15 percet kellett várni, így inkább lesétáltak pár megállót. Elhaladtak egy létra mellett, aminek a tetején egy reklámpapírt felragasztó férfi állt. Ahogy fordult, hogy ecsetét a ragasztóba mártsa, leverte a vödröt. Az egész Simon feje tetején landolt. Ettől elejtette a kutya pórázát, és nekitántorodott a pasi létrájának. Lucy még időben elkapta Sophie pórázát, de a festő keményen a földre esett. Simon nagy nehezen lecuppantotta a fejéről a ragasztós vödröt és a hátát masszírozó festő elé tette.

-Bocsánat.- kért elnézést és már azon kattogott az agya, hogy hogyan lehet kimosni a hajából ezt az erős ragasztót.

-Az én hibám volt!- legyintett a festő, majd föltápászkodott és miután felállította a létrát, visszamászott rá és folytatta a munkáját a maradék kevés ragasztóval. Ehhez a plakáthoz még elég lesz.

-Apám plakátragasztóként dolgozott.- kezdte Lucy mesélni- Szóval, van nálam otthon oldószer.

-Gondolod, hogy az nem fogja szétmarni a fejemet?- kérdezte Simon, miközben kitörölt a szeméből egy csepp ragasztót.

-Szerintem nem.- mosolygott a lány- Ő is sokat használta és semmi baja nem volt. Tudod.. előfordultak balesetek.- egy pillanatig hezitált- Egy panelben lakok, pár háztömbnyire innen. Ha feljössz, odaadom neked.