Vasárnap 05:17
Hidegrázás

Négy óra körül bóbiskolhattam el. Valamiért utazás közben soha nem tudok normálisan aludni, főleg nem 3000 méter magasan. A nap első sugarai hamarosan megjelennek.
A fülhallgatómat már kivettem, hallgattam az utasok szuszogását. Az utastérben félhomály uralkodott, csak mennyezeten lévő neonkék lámpák világítottak. Középen négy oszlopban helyezkedtek el a székek, két oldalt pedig kettesével voltak. Mi a gép bal felén kaptunk helyet.

Lin egyszer csak összerezzent mellettem, szaporábban kezdte venni a levegőt, mint akinek rémálma van.
-

Lin! - a karjára tettem a kezem, mire hangosan zihálva felébredt. - Nyugi, csak egy álom volt! - mondtam neki halkan.
- Ki kell mennem a mosdóba! - motyogta erőtlen hangon, aztán felállt és kilépett a szűk folyosóra.
Még abban a rossz látási viszonyok között is láttam mennyire remeg mindene. Nem ez az első eset, hogy rémálom gyötri. Sosem meséli el mi történik benne, próbáltam óvatosan faggatni, de semmire nem válaszol. Csak sápadtan mered maga elé. Nem szoktunk ölelkezni, de ilyen helyzetben vállára hajtom a fejem, hogy tudja nincs egyedül.
Csendesen Lin után mentem. Nem akartam felébreszteni a többi utast, ezért a cipőmet is levettem, higy ne kopogjon a padlón.
Lin bezárkózott a kis mosdófülkébe. Megálltam az ajtó előtt és halkan bekopogtam.
- Lin! Gyere ki, kérlek! - szóltam halkan.
Semmi válasz.
- Lincoln! - szóltam hangosabban, mire kinyílt a fülke ajtaja.
Haja kissé letapadt izzadt homolkára, azt a szürke pólót, amit viselt majdnem teljesen átizzadta. Sápadtan, karikás szemekkel nézett le rám.
Szó nélkül kilépett a folyosóra és leült, hátát az ajtónak támasztva. Letérdeltem elé és vártam, hogy mondjon valamit.
- Sokszor... - kezdte halk remegő hangon. Lábait felhúzta és kezeivel átkarolta a térdét. - Sokszor álmomban nem tudom megkülönböztetni a valóságot a képzelettől. Minden annyira élethű, mintha már megtörtént volna, vagy meg fog történni.
- Mi történik az álmodban? - kérdeztem.
- Nem merem elmondani.
- Miért?
- Mert félek, hogy attól megijednél és ellöknél magadtól! - emelte rám sötét szemeit. Tekintetében félelem és nyugtalanság tükröződött.
- Lincoln, nincs olyan dolog, amitől ellöknélek magamtól. Semmi, érted? - néztem jelentőségteljesen a szemébe. - De ha nem akarod elmondani, akkor ne tedd. - tettem hozzá halványan elmosolyodva.
- Gyerekek! Ti meg mit csináltok itt? - lépett mellénk hirtelen egy utaskísérő nő, kék szoknyában és fehér ingben.
- Linnek rémálma volt, kicsit össze akarta szedni magát - álltam fel, majd magammal húztam a fiút is.
- Ó, értem! - bólintott. - Ha gondolod, csinálhatok neked egy finom kakaót, attól majd rendbe jössz! - mondta Linnek, aztán meg se várva a válaszát elviharzott.
- Utálom a kakaót! - jelentette ki komoran, miután visszaültünk a helyünkre.
Elképedve néztem rá.
- Hogy lehet utálni a kakaót?
- Jaj, ne kezd megint! Tudod, hogy nem vagyok normális - mondta elfojtott röhögéssel.
- Ez nem mentség rá - vigyorogtam.
Lin megrázta a fejét, majd elvette a bögrét, amit az utaskísérő nyújtott neki. Motyogva megköszönte, aztán mikor elment, átadta nekem és fintorogva figyelte ahogy beleiszok.
- Egy kortyot? - kérdeztem tőle.
- Nem kösz, inkább zenét hallgatok! - morogta az orra alatt, miközben előhalászta a fülesét a táskájából.
Mosolyogva megvontam a vállam.

××××××

Miután megittam a finom kakaót, elmentem kérni még egyet. Az utaskísérő természetesen azt hitten Linnek kell, és én persze bólogattam, hogy bizony nagyon ízlett neki. Mikor elinsultam a helyemre, összefutottam anyuval a mosdónál. Hatalmas karikái a szamai alatt arra utaltak, hogy ő se tudott aludni. Igen, ezt tőle örököltem... A mindig fényes és makulátlan hajkoronámat pedig apámtól, akinek szintén fekete színben pompázik a haja. Beszéltem pár szót anyával és mivel unatkoztam elkértem tőle az újságját.
Először anyuék helyéhez mentem, óvatosan elvettem a pohártartóról a lapokat, de persze pont ebben a pillanatban rázkódott meg a gép, én meg a forró kakaómat óvva, beestem apa mellé. Sikerként éltem meg, hogy nem löttyent ki a kakaó.
- Mi az? Leszállunk? - horkantott, majd kinyitotta a szemét.
- Persze, majd két óra múlva - mondtam a karórámra pillantva, amiről a homályban éppencsak le tudtam olvasni az időt. - Aludj vissza!
- Nem kell kétszer mondani - motyogta és átfordulva a másik oldalára rádőlt a mellette szuszogó öreg bácsira.
Irigykedve néztem, amint visszacsöppen az álmába, aztán a zsákmánnyal a kezemben visszasomfordáltam Lin mellé.
A fiú szemébe húzott kapucniban aludt, az ablaknak dőlve.
A telefonom vakuját használva nézegettem a címlapot. Semmi érdekeset nem írtak, csak a politikáról. Na, de a második oldalon. Lincolna apjával készítettek interjút három napja.

"Riporter: Mit gondol, ha kiengednék a börtönből folytatná a gyilkolást?
P. Benward: Tudja, ez olyan, mint egy rendes munka, amiben én egyéni vállalkozó vagyok, és egyedül eldöntehtetem kivel dolgozok.
Riporter: Szóval, egyszer sem bánta meg egyik gyilkossagot sem?
P. Benward: Nem. Sőt. Újra megtenném. Egyszerűen nem birtam leállni, megrészegitett a tudat, hogy mire vagyok képes egymagam.
Riporter: A sorozatgyilkosok általában nem ennyire őszinték. Maga miért tesz ezt?
P. Benward: Túl sok krimit olvas. Mindent megtudtak rólam, minek folytatja a faggatást? Esetleg szeretné megtuddni hányszor mentem el pisilni két gyilkosság között?
Riporter: Mindig mást ölt meg. Egyik áldozat között sem volt összefüggés. Mik voltak az indokai?
P. Benward: Látja? Ez az, amire nem tudok válaszolni őszintén!"

Gondterhelten sóhajtottam. Még mindig nehéz olvasni róla. A szívem ismét elnehezedett.
- Mi jót olvasol? - kérdezte halkan Lin, en meg ijedtemben ugrottam egyet a székemben.
- Ezt ne csináld! - szóltam rá, miközben próbáltam szabályozni a légzésem. Megköszörültem a torkom. - Csak polutikát olvasok.
- Rose, tudom, hogy rühelled a politikát. És rosszul hazudsz - jelentette ki, aztán kikapta a kezemből az újságot meg a telefonomat.
Ekkor valaki megbökte a vállam, és hátra fordultam.
- Kislány, lekapcsolná a lámpát? Aludni akarok! - korholt le egy harmincas éveiben járó férfi mérgesen. Fején egy fekete szemmaszk volt.
- Már bocsánat, de ha használja azt a maszkot, akkor nem zavarja a fény! - mondtam enyhe gúnnyal a hangomban.
- Micsoda pofátlan lotyó! - puffogott a férfi. Megforgattam a szemem, hátra nyúltam és a szemére húztam a maszkot.
- Ha még most is zabarja a fény, azt kell gyanítanom, hogy egy mutáns! Na, jó éjt! - feleltem, és visszafordultam.
Lin éppen befejezte az olvasást, mert kikapcsolta a vakut, s nekem adta az újságot.
- Nem muszáj tagadni előttem, ha olvasol az apámról. Hidegen hagy. De ne aggódj az ügy miatt, mert nem a te dolgod! - mondta rögtön Lin.
- De a legjobb barátom vagy! - ellenkeztem.
- Igen. Viszont az apám legyen a saját bajom. Oké? - kérdezte.
Magamban mérlegeltem a dolgot, s igazat adtam neki.
- Jó, de nem akarom, hogy azt érezd mindenki szerint olyan vagy, mint az apád.
- Egyedül a te tartod egyben a józan eszem, Rose. Apám akkor elvesztette ezt, mikor meghalt az anyám, aki az egyetlen biztos pontot jelentette az életében. - mondta.
- Tudom, ne haragudj! Csak meg akarlak védeni...
- Mitől? Az emberektől? - ridegen felnevetett, amitől végig futott a hátamon a hideg. - Az emberek a legrosszabb élőlények ezen a világon. - nem szóltam, mire témát váltott. - Egyebként, szépen lerendezted a pasit. - mosolyodott el végre őszintén.
Halkan felnevettem. Elképesztő milyen gyorsan tud hangsúlyt változtatni. Egy perce még rideg és tartózkodó volt, aztán meg ismét a barátságos Lincoln.

×××××

Na, helloo! Itt is van a folytatás!
Remélem tetszett! :)