Sziasztok! A történettel kapcsolatban fontos tudni, hogy nehéz érzéseket, szuicid késztetést fogalmaz meg, így csak saját felelősségre olvasd! Életben leszek, tehát nem kell aggódni, jó olvasást! :) Ezt a részt a Kismadár című könyvemben láthattad korábban.

Ahogy az ablakban állok a kihalt folyosón, a hajamba bele-belekap a szél és lágyan simogatja arcomat. Beszívom a friss levegőt, aztán kifújom. Egy egész világot uralok, mégis senki vagyok. Jórészt rajtam áll, hogy mikor lesz vége, még gondolkodhatok rajta. Vagy be is fejezhetem. Akár most is.

Végül is, tudom hogy feleslegesen vagyok itt. Minden csak egyre rosszabb lesz. De akkor miért kapaszkodunk veszetten az életbe? Miért nem lehetek normális, mosolygós gondtalan gyermek? Soha nem voltam olyan, ha fejreállok az se lesz elég! Egy degenerált fasz vagyok. Csak azért, mert létezem és mert már fáj az élet. Véget akarok vetni ennek a megfoghatatlan fájdalomnak. Nem hiszem hogy szükség lenne rám, tapasztaltam is, hogy tényleg nincs. Sehova nem fogok jutni, gyári munkásnak se vagyok jó. A hülye, szar lelkem miatt, ami tönkreteszi az életemet. Hiába, más is megmondta hogy nem bírnám. Hogy én leszek az, aki a sarokban fog ülni, hogy meghallgatom, ha pszichológus leszek. Azt hiszem többre vagyok képes, de eléggé elvették a hitemet. Ha valaki azt mondja hogy meg tudom csinálni, arra gondolok hogy nem. Tévedsz. Ez nem én vagyok.

A negatív gondolataimtól könnyesek lettek a szemeim, fojtogatott a szomorúság, a sírás, a könnyeim áradata, amit alig tudok visszafogni, megfékezni. Most már mindegy, nem? Ezt gondolom, miközben óvatosan átteszem a lábam az ablak párkányának a külső részére. A keretéhez hajtom a fejem és lóbálom a lábaim. Felkészülök. Ez lesz az utolsó. A legeslegutolsó szenvedésem. Vége lesz.