LUKE

„Nem, Crystal... Nem szólhatsz bele, hogy kivel mit csinálhatok, oké?", durcásan fordultam el tőle a szekrényem felé.

„De Luke..."

„Ne 'de Luke'-ozz itt nekem.", morgolódtam.

„Most komolyan, meddig fogsz még puffogni emiatt?", anélkül is tudom, hogy mellkasa előtt keresztbe fonta karjait, hogy ránéztem volna lakótársamra.

„Hogy meddig? Amíg csak lehet.", dünnyögve turkáltam a ruháim között. „Tegnapelőtt is világosan elmondtam, hogy ne szólj bele, kivel akarok szórakozni. Eddig sem zavart különösebben, hát most meg pláne ne dirigálj. Nem vagy az anyám, baszki!", mérgesebben toltam odébb a vállfákon lógó ruháimat.

„Egyáltalán nem dirigálok azzal, ha megmondom, hogy melyik srác nem szimpatikus."

„Ó, és az eddigiek közül pont Ashtonnal van kifogásod?", hisztizve fordultam felé. Csak némán néztük egymást. A két nappal ez előtti vitánk óta egyre csak nőtt köztünk a feszültség. Ennyi évnyi barátság alatt sosem kaptunk még össze ennyire, mint amennyire most. Méghozzá egy nevetséges ok miatt. Crystal azóta is próbál lebeszélni arról, hogy Ashtonnal találkozzak. Hogy egyáltalán ne is tartsam vele a kapcsolatot. De nehogy már ő határozza meg nekem, hogy kivel beszéljek, ismerkedjek.

„Luke, ahogy korábban is mondtam már... veszélyesnek tűnik. Nagyon nem bízom benne, és... és nem akarom, hogy bajod essen. Érted már?"

„Azt hiszed, hogy össze fogja törni a szívem. Vagy mi?", megint csak bámult. Ajkai egy vékony vonallá préselődtek össze. Úgy néz rám, mintha elhallgatna előlem valamit. Valamit, ami Ashtonnal kapcsolatos. „Amúgy is, senki sem mondta, hogy máris belé zúgtam, vagy, hogy rögtön a szerelemre hajtok.", hogy őszinte legyek... mintha már kezdenének szárnyra kapni a gyengédebb érzéseim Ashton iránt. Nem tudom, hogy csinálja, de azt hiszem, rekordidő alatt képes lennék belészeretni.

„Azért érdemes lenne vigyáznod vele, Luke.", megforgattam a szemeimet és inkább figyelmen kívül hagytam további próbálkozásait. Fél füllel még hallottam, ahogy osztja az észt, de marhára nem tudott érdekelni. Így inkább csak fogtam az elsőként kezembe kerülő pulóvert meg farmert, és sietősen átöltöztem. A szekrényembe beépített tükörben beállítottam a hajam. Majd a folyosóra kilépve felvettem a fekete csizmám.

„Um, ne nagyon számíts arra, hogy egyhamar haza jövök, oké?", a folyamatosan nyomomban levő pink hajúra néztem.

„Mi, várj... miért?", ledöbbenve meredt rám.

„Nagy rá a valószínűsége, hogy megiszok Ashtonnal egy kávét meló után.", akaratlanul is egy féloldalas vigyor jelent meg az arcomon. Az utóbbi két napba is néhányszor elcsattant köztünk egy-egy csók. Némelyik gyengéd volt, némelyik pedig nagyon is vad. És persze, egyre inkább vonzódom Ashtonhoz. Így nem meglepő, ha késznek érzem magam egy kis „mókázásra".

„Luke, tudom, hogy nagyfiú vagy már, de azért gondold át, hogy mit..."

„Crystal, ne aggódj, nem lesz bajom. Maximum lesz néhány folt a nyakamon.", kuncogva csúsztattam a farzsebembe a telefonom. Majd felkaptam a kulcsaim és elhagytam a lakásunk.

Letrappoltam a lépcsőkön. A postaládánál megint matatott a beszólogatós öreg szomszéd. Fintorogva haladtam el mellette, ő pedig alaposan megbámult. Legszívesebben beszóltam volna neki, de nem akartam még vele is leállni veszekedni. Legalább most a ruháimban nem lehet semmi kivetnivalója, mivel a megszokott fekete farmert és egy kék 'Santa Cruz' logós kapucnis pulcsit vettem fel.

Mielőtt kiléptem volna a bejárati ajtón, még hallottam, ahogy az öreg még motyog rólam valamit. Fejemet ingatva léptem át a küszöböt.

Az utcán járkáló emberek közül néhányan felismertek az újságokból, talán még a helyi tévécsatorna híreiből is. Az egész város tudja, ki vagyok és, hogy mi történt velem. Némelyikük szemeiben láttam a szánalmat, vagy éppen a megvetést. Így elfogott a sírhatnék, és az eddigi önbizalmam megint a padlóra került. Elgondolkodtam rajta, hogy tényleg visszatudok-e menni dolgozni vagy sem. Tényleg azt akarom, hogy a vendégek is jól megbámuljanak a történtek miatt? Biztos, hallani akarom, ahogy összesúgnak a hátam mögött, mikor elmegyek az asztaluk mellett?

Két napja úgy éreztem, menni fog. Még Ashtonnak is bizonygattam, hogy képes vagyok rá. Ehelyett máris úgy érzem, hogy inamba szállt a bátorságom. De muszáj megtennem, hisz megígértem Ashtonnak. Illetve azért is, mert ezzel megmutathatom Hughesnak, hogy sikerült túltennem magam a megalázottságon.

Az étteremhez közeledve lassítottam a lépteimen, hogy erőt vegyek magamon. Most először találkozok a munkatársaimmal a történtek óta. Habár, Helena, Matt és a Brown ikrek eljöttek a tárgyalásra is. De a többiekkel még csak nem is beszéltem azóta. Nem tudom, mi lesz a reakciójuk. Főleg Pierre-é... Amitől a legjobban félek, az pedig szembenézni Patrickkel. Két hete láttam őt utoljára. Mit ne mondjak, rettenetesen megviselt látnom az önelégült fejét, miután nem zárták börtönbe. Hanem csak pénzbeli kártérítést kellett fizetnie nekem, illetve távolságtartási végzést kapott. Látszott rajta, legszívesebben jó hangosan felröhögött volna, amiért ennyivel megúszta.

Mély levegőt vettem, mielőtt beléptem volna az étterem hátsó bejáratán. A konyhából és az étkezőből hallatszott a déli nyüzsgés. Matt, Flynn, Helena és Tony tudják, hogy ma munkába állok. A többieknek tényleg nem szóltam róla. Igazából Flynnek sem akartam, csak most már ő a főnök, így muszáj értesítenem róla.

Egyenesen az öltözőbe lopakodtam, hogy átöltözzek. A szekrényajtón levő tükörben megigazítottam az ingem és rátűztem az aranyló névtáblám. Beletúrtam a hajamba, majd az egészet összefogtam és egy kis kontyba kötöttem. Ám baloldalon még így is egy tincs az arcomba hullott. Nagyot sóhajtva csuktam be a szekrényt.

A konyhába sétálva párszor megfordult a fejemben, hogy még időben le tudok lépni, mielőtt bárki is észrevehetett volna.

Amint megpillantottak a munkatársaim, hirtelen hatalmas csend telepedett le a konyhában. Mindenki félbehagyta a munkáját, és mint valami próbababák lemerevedve bámultak rám. Még inkább felerősítve bennem a nyugtalanságot és kellemetlenebbé téve az első találkozást.

„Helló!", halkan köszöntem rájuk, és zavartan intettem egyet. Kínosan ácsorogtam előttük, senki sem szólalt meg. Még csak egy pisszenést sem hallattak, sőt még a szemük sem rebbent.

„Üdv újra köztünk, Luke. Nem gondoltuk volna, hogy tényleg eljössz.", Flynn szólalt meg elsőként, majd elém sétált. „Hogy vagy?", világoszöld szemei most az egyszer nem undorodva mérték fel az arcom. Ettől függetlenül még mindig érzem, hogy ugyanolyan hidegen fogunk egymáshoz viszonyulni, mint eddig.

Anélkül is tudom, hogy mind a tízen kíváncsiskodva nyújtogatják a nyakukat, hogy rájuk néztem volna. Mindannyian válaszomra éheztek.

„Valamennyivel jobban, mint egy hete.", a főszakács-konyhafőnök csak bólintott egyet.

„Sajnálom, ami történt.", most én bólintottam, és a padlóra szegeztem a tekintetem. Hirtelen megint sebezhetőnek és védtelennek éreztem magam. Az pedig egyáltalán nem segít a helyzeten, ahogy ennyi szempár mered rám.

„Mindannyian sajnáljuk, hogy ez történt veled, Luke.", szívem kihagyott egy dobbanást, mikor meghallottam exfiúm hangját. Nagyot nyelve emeltem fel a fejem. Amint találkozott a tekintetünk, egy halvány ám kedves és együtt érző mosolyra húzta ajkait. Gyengéden viszonoztam a mosolyát.

„Köszönöm.", hangom erőtlennek tűnt. Tökéletesen tükrözve a lelki állapotom.

„Örülök, hogy újra itt vagy, Lu.", Helena széles mosollyal az arcán lépett elém. Majd egy hosszú és erős ölelésbe húzott le magához. „Hiányoztál."

„Te is nekem.", magamra erőltettem egy mosolyt.

„Így van, örülünk, hogy újra a fedélzeten vagy, Hemmings.", Matt is közelebb jött és megnyomorgatta a vállam. Ezután mindenki közelebb merészkedett, hogy köszönjenek nekem. És ne csak messziről bámuljanak, mintha valami állatkertben lennének.

„Na, munkára emberkék! Nincs itt semmi látnivaló.", nevetett fel Flynn, miután mindenki üdvözölt. „Luke, mennyire érzed képesnek magad, hogy újra felvedd a kötényed?"

„Menni fog... azt hiszem."

„Nagyszerű, mert elkél a segítség odakint.", az étkező felé mutatott. Arcáról még nem tűnt el a mosoly. A két évem alatt nem sűrűn kaptam tőle ilyen széles mosolyt, mint amilyet az utóbbi öt percben. „Biztos menni fog, Luke? Mert ha nem... nem kell ezt csinálnod."

„Megpróbálom. Ha mégsem megy, szólok, oké?"

„De azonnal, rendben?", megint bólintottam. „Jól van, kölyök. Akkor munkára fel.", megint rám vigyorgott, és ő is megveregette a vállam. Még egy mosolyt villantott rám, mielőtt visszaállt volna dolgozni.

Már fordultam is volna az ajtó felé, mikor valaki finoman megragadta a csuklóm.

„Luke, van egy perced?", megtorpantam, majd lassan felé fordultam. Az egykor imádott kék szempárral találtam szembe magam. Apró bólintással jeleztem, hogy beszélhetünk. „Hogy vagy, Lu? De őszintén.", kíváncsian meredt rám Pierre.

„Néha én sem tudom eldönteni, hogy érdemes-e még küzdenem, vagy adjam fel rögtön.", értetlenül és aggódva vonta össze szemöldökét.

„Jaj, Luke.", tekintetében düh és fájdalom csillogott. „Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogja tenni veled. Egyáltalán... miért tette? Korábban is próbálkozott már valamivel? Vagy...", elfordítottam a fejem. Nem akarok erről beszélni az exemmel. „Bocsi, nem akartam rád zúdítani a kérdéseim.", finoman eltűrte arcomba hulló tincsem.

„Természetes, hogy tele vagy kérdésekkel. De most már teljesen mindegy, hogy próbálkozott-e korábban vagy sem. Megtette, megkapta amit akart.", hangom rekedté vált a torkomban növő gombóctól.

„Őrülten sajnálom, Lu.", szó nélkül ölelt magához. Bele telt pár másodpercbe, mire én is köré fontam karjaim. „Ha szükséged lenne valamire, tudod hol találsz.", egy lágy puszit nyomott a fejemre.

Még talán fél percig ölelgettük egymást. Majd egymásra mosolyogva húzódtunk el. Vetett rám még egy pillantást, aztán mindketten eredtünk a dolgunkra.

Amint kiléptem az étkezőbe, olyan érzés kerített hatalmába, mintha épp egy év végi sulis vizsgán lennék. A vizsgabiztosok jelen esetben a vendégek. Az a cél, hogy ne bukjak el a rólam alkotott véleményükön. Félek, hogy mostantól teljesen másképp fognak hozzám viszonyulni, mint eddig. Régen én voltam a vendégek kedvence, most pedig biztos vagyok benne, hogy ez nem így lesz. Mindig is én voltam itt a legnépszerűbb pincér. Ezért is kaptam mindig én a legtöbb borravalót. Most már a többieknek nem kell aggódniuk, hogy elhalászom előlük a pénzt. Mert nem hinném, hogy valaki ugyanúgy szimpatizálna velem, mint ez előtt.

Viszont azért hangyányit remélem, hogy nem az összes vendég olyan elbaszott felfogású, mint az öreg szomszédunk. Annak meg még inkább örülnék, ha nem mind nézne rám megvetően. Baszki, nem az én hibám volt, hogy megerőszakolt a főnököm!

Amit végképp nem értek, hogy ezért miért engem ítélnek el? Miért nem Patricket utálják meg emiatt? Illetve, biztos vagyok benne, hogy néhányan tudták, hogy biszex vagyok. És még ennek ellenére is én voltam a legnépszerűbb pincér. Akkor ez meg hogy lehetséges? Pedig abban több kivetnivalójuk szokott lenni, mint abban, ha valakit megerőszakolnak. Nyilván azért, mert elvégre férfi vagyok, meg kellett volna tudnom védeni magam. Hah, úgy látszik mindenki Houdini, és sikerül kiszabadulniuk, ha össze van kötözve a kezük.

Megálltam a hozzám legközelebbi asztalnál, hogy felvegyem két hét után az első rendelésem. Egy középkorú testvérpár és az egyikük négy éves körüli kisfia ült az asztalnál. Boldogan beszélgettek valamiről.

„Szép jó napot a Hölgyeknek! Mit szeretnétek fogyasztani?", legbájosabb mosolyomat villantottam rájuk, hátha ettől nem a velem történtek jutnak eszükbe. Mindkettejük arcára kiült a felismerés, majd egymásra pillantottak, utána vissza rám.

„Öh, bocsi, hogy kíváncsiskodunk... De... hogy viseled?", nagy szemekkel nézett rám a fiatalabb. Hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék.

„Már jobban, valamennyivel.", válaszoltam röviden. Együtt érző mosolyra húzta ajkait. „Khm... sikerült eldönteni, mit szeretnétek enni?", felváltva néztem a két nőre. Muszáj volt elterelnem a témát, mert így legalább a gondolataim sem ragadnak le a történteknél. Elővettem a noteszem és a tollat.

„Oh, hogyne.", az idősebb kinyitotta az étlapját és elkezdte sorolni a kívánt ételeket. Míg a fiatalabb végig engem bámult. Nyilván arcomról próbálta leolvasni a fel nem tett kérdéseire a választ. Miután lejegyzeteltem mit is szeretnének, egy másik asztalhoz sétáltam.

Nagyjából három rendelést vettem fel, egyet pedig ki is vittem már. Eddig minden rendben ment. Senki sem szólt be, vagy vágott rám pofákat. Illetve voltak, akik szemeiben még csak nem is látszott a felismertség. Ennek nem is örülhettem volna jobban.

Az ablak melletti asztalnál láttam, hogy pincérre várakoznak, így odasétáltam. Gyorsan felfirkantottam a noteszbe az asztal számát.

„Szép jó napot! Sikerült eldönteni mit fogyasztanának?", rámosolyogtam az idősebb házaspárra. A férj megvetően nézett rám, mintha valami undorító féreg lennék. Az asszony szemei együtt érzően csillogtak.

„Magától nekem ugyan nem kell semmi!", förmedt rám az öreg. Ledöbbenve néztem rá, és automatikusan hátrébb léptem egyet.

„Will!", szólt rá a felesége.

„Azt ne mondd, Dorothy, hogy te elfogadnál egy ilyen szemérmetlen alaktól az ebéded?", komolyan, a szavai fájóbbak voltak, mintha pofonvágott volna.

„De Will, ne beszélj így, ezzel a fiatalemberrel!", förmedt rá az asszony.

„Még van képe továbbra is étteremben felszolgálni?", az öreg szemei fagyosan villantak rám. Nekem pedig a sírás kaparászta a torkom. „Nem szégyelli magát? Mindenkivel fajtalankodik, erre még..."

„Will, elég legyen!", kiáltott rá a felesége. Összerezzentem az ijedtségtől. Könnyeimen át láttam, hogy a körülöttünk ülők is felfigyeltek ránk. „Nem lehetsz ekkora bunkó, hogy így viselkedj vele."

„Pedig pont ezt érdemli a magafajta fattyú.", ezzel elszakadt a cérna, így az első könnycseppjeim végiggördültek az arcomon.

„Elnézést.", rekedt hangon motyogtam, majd kiviharzottam az étkezőből. Egyenesen az öltözőbe szaladtam, magam mögött bevágtam az ajtót. A sarokba rogyva, mellkasomhoz húztam fel a lábaimat, amit szorosan át is karoltam. Zokogva hajtottam térdeimre a fejem.

Az öreg szavai visszhangoztak a fejemben. A tekintete pedig folyamat megjelent előttem. Leírhatatlan milyen mérhetetlen undor, és megvetés volt szemeiben.

Mire kigondoltam volna, hogy fel kéne hívnom Ashtont, pont akkor nyílt ki az ajtó. Habár nem erőltettem meg magam, hogy megnézzem ki is jött be. Valahogy nincs kedvem senkivel sem beszélni. Egy valakit leszámítva.

„Lukey, babe.", Ashton gyengéd hangját hallva, részben a meglepettség, másrészt a nyugalom árasztott el. Honnan tudta, hogy szükségem van rá? És honnan tudta, hogy az öltözőben elbújva talál meg? Majd tenyerét éreztem a hátamon. Szorosan ült mellém és úgy karolt át. Amint mellkasába fúrtam a fejem, egyből rám tört egy újabb sírási roham. „Jaj, Lu. Nyugodj meg. Már senki sem bánthat, itt vagyok és vigyázok rád.", halkan suttogta a fülembe. Egy hosszú puszit nyomott a fejemre, miközben finoman simogatta a vállam. Másik kezét a térdemre csúsztatta, amire kis formákat rajzolt.

„Köszönöm, hogy itt vagy.", motyogtam, miután alább hagyott a sírásom.

„Bármikor, Luke.", ujjai hegyével nyakamat kezdte cirógatni. Picit elhúzódtam tőle, ő pedig letörölte a félig arcomra száradt könnyeimet. Halvány mosolyra húztam a szám. „Tudtad, hogy sírás után még kékebbek a szemeid?", csodálva nézte őket. Szerintem, nem a sírás teszi kékebbé a szemeimet. Hanem te, Ashton. De ezt inkább nem mondom el neki, egyelőre.

Feljebb emeltem a fejem, állam a mellkasának támasztottam és úgy néztem fel rá. Mosolyogva tűrte fülem mögé a hajam. Mintha tudta volna, hogy csókjára éhezem, mivel gyengéd csókot nyomott ajkaimra.

„Mit gondolsz, tudsz majd ezek után dolgozni?", kíváncsian nézett a szemeimbe, én pedig elgondolkodtam kérdésén.

„Nem tudom, Ashton.", megvontam a vállam.

„Ha, egész este az egyik asztaltól figyelnélek, akkor valamilyen szinten megnyugodnál? És úgy lenne kedved dolgozni?"

„Nem is tudom, Ash.", mellkasára hajtottam a fejem. Ő pedig játszadozni kezdett a hajammal.

„Két napja épp te mondtad, hogy valamikor vissza kellene térned. Nem maradhatsz örökké otthon. Szóval, mi is lett ezzel a..."

„Ashton, tudom, hogy ezt mondtam.", vágtam a szavába. „De azt hittem nem lesznek ilyen bunkók az emberek. Azt hittem... Nem gondoltam volna, hogy rögtön az első fél órában fognak undorodva beszélni hozzám, mintha valami gusztustalan mutáns lennék.", elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézzek.

"Szerinted én nem akarok újra emberek közé járni és dolgozni? Naphosszat gürcölni a több borravalóért, hogy összespóroljak némi pénzt az éppen megtetszett cipőre? Szerinted nem akarok újra élni? Ott folytatni az életem, ahol megszakadt? Újra bulikba járni, új emberekkel megismerkedni? Vagy éppen gond nélkül végigsétálni az utcán munkába jövet, és élvezni, ahogy fiúk-lányok egyaránt megbámulnak a dögös külsőm miatt? És nem pedig azért, mert felismernek, hogy én vagyok az a srác, akit megdugott a főnöke?", egyre magasabb lett a hangom, ahogy lenyomtam neki egy drámakirálynőt eltipró hisztit.

„Bocs, nem akartam, hogy felhúzd magad.", szorosan fonta körém karjait. Csak dühösen bámultam magam elé. Ignorálva őt, már amennyire lehet. „Lu... ne haragudj, tényleg nem akartalak megbántani.", arcomra nyomott pár puszit. Én továbbra is játszottam, hogy haragszom rá. „Baby... gyönyörűm...", kedvesen szólongatott. Hangja is lágyabb lett, mint szokott lenni. „Lu, tényleg ne haragudj.", hangjából ítélve vigyoroghatott. Majd még közelebb húzott magához és megint arcomra nyomott néhány puszit. Most már csak azért se reagáltam rá, hogy játszadozzak vele. Bármennyire is ki akart belőlem szökni egy nevetés, akkor sem hagytam. Ezt látva, orrom hegyére nyomott egy rövidke puszit. Utána homlokomra, majd arcomat lepte el puszijaival. Így már képtelen voltam visszatartani a nevetést.

„Jól van, Ashy, elég már...", nevetve toltam el. Ő pedig továbbra is szorosan ölelt magához és kuncogni kezdett.

„Na, ugye, hogy nem is haragszol rám annyira.", önelégült féloldalas vigyorra húzta ajkait.

„Nem is hagyod, hogy haragudjak rád.", vigyorogva néztem zöld szemei.

„Hahh, még szép.", tarkómra csúsztatta a kezét és hosszasan megcsókolt. Ajkaink szinkronban mozogtak egymásén. Egy kellemes bizsergető érzés futott végig a gerincemen.

Még talán két perce se merülhettünk el a smárolásban, mikor valaki sietősen „törte be" az ajtót. Egyből odakaptam a fejem, de Ashtonnal továbbra is szorosan öleltük egymást. Majd találkozott a tekintetem az ajtóban ácsorgó Helenáéval.

„Oh-oh... hey... helló.", a meglepettség az nem kifejezés arra, amilyen érzelem ült ki az arcára.

„Most mondanám azt, hogy ez nem az, aminek látszik. De...", tarkómat vakarva kezdtem mentegetőzni.

„De tényleg nem az. Nem azért bújtunk el az öltözőben, hogy smároljunk.", Ashton vigyorogva segített fel a padlóról. Automatikusan derekam köré fonta egyik karját.

„De, Ashton, honnan tudtad, hogy itt van? Mi is mindenütt kerestük, de már azt hittük, hogy haza rohant.", felváltva nézett ránk.

„Megérzés.", hangjából ítélve vigyoroghatott, majd ha lehet még közelebb húzott magához.

„És jól vagy, Luke? Sajnálom, ami kint történt."

„Már jobban vagyok. Ashtonnak köszönhetően.", mosolyogva néztem gyönyörű zöld szemeibe. Neki pedig szélesebb lett a vigyora.

„Édes... de jobb lenne, ha kikeverednénk innen.", alig mondta ki Helena, máris hallottam, hogy nyitja az ajtót. Ashton pedig kihasználva az alkalmat egy gyors csókot lopott tőlem. Melytől újra átfutott rajtam a bizsergés. Már-már teljesen megőrjít ez a pasi.

Átsétáltunk a konyhába, ahol olyan forróság uralkodott, mintha egy épp kitörő vulkánban ácsorogtunk volna. Ashton mögém lépett és csípőmre helyezte kezeit.

„Na, hol találtátok meg?", Flynn egyből előttünk termett, amint meglátott minket.

„Az öltözőben. Ashton talált rá elsőként.", Flynn is ugyanolyan meglepetten nézett Ashre, mint ahogy Helena is.

„Uh, hadd kérdezzem már meg... ti ketten?", ránk mutatva és felváltva nézett ránk a főnök.

„Öh, nem... mi nem járunk.", vigyorogtam el magam.

„Nem? Pedig már azt hittem.", Flynn Ashton kezeit figyelte, ahogy körém fonta őket. „Hm... érdekes. Sikerült megnyugtatnod Luke-ot?"

„Azt hiszem, igen.", Ash tarkómra nyomott egy puszit. Helena és Flynn egy 'cöh' hangot hallattak. Nyilván mindketten arra gondolnak, hogy ez nem arról árulkodik, hogy tényleg nem járunk. Ashtonra néztem, ajkait egy féloldalas mosolyra húzta. Ennél önelégültebb nem is lehetne.

„Nagyszerű.", biccentett egyet Ashtonnak. „Mit gondolsz, Luke, tudnád folytatni a munkát?"

„Megpróbálom. De nem garantálok semmit."

„Ahogy én sem, hogy nem lesznek bunkó vendégek."

„Jut eszembe, mit csináltatok azzal a 'úriemberrel'?", Ashton ujjbegyeivel finoman cirógatta az oldalam. Ettől szinte alig tudtam odafigyelni a főnökömre.

„Khm... 'diszkréten' kidobtuk őket. Persze, az asszony nem tehet arról, hogy mekkora vadparaszt a kedves férje. De nem tűröm el, hogy az alkalmazottjaimmal így bánjanak. Pláne nem, Luke-al. És különben is. Bassza meg, elvégre azért fizet, hogy normális kiszolgálást kapjon.", Ashton elnevette magát Flynn hülyeségén.

Majd váltottunk pár szót, Flynn ismételten elnézést kért, amiért bunkózott velem a flancos bácsi. Nem is tudom. Flynn mintha megváltozott volna. Kicsit mintha jobban szívére venné a sorsom és lelki állapotom. Ami marha sokat jelent. Pláne, hogy sosem volt velem valami kedves vagy elnéző. Talán azért csinálja ezt, mivel az ő legjobb haverja erőszakolt meg. És ezzel akarná jóvátenni a múltat.

Miután Helena és Flynn visszatértek a munkájukhoz, mi pedig a pincér pihenőbe sétáltunk. Ahol kettesben maradhattam vele.

„Tényleg felkészültél rá, hogy folytatod a ma esti műszakod?", szembe fordult velem. Ám kezeit továbbra sem vette le derekamról. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök ennek.

„Ühhüm. De csak akkor, ha végig velem leszel."

„Megígérem, hogy itt leszek veled.", közelebb húzott magához. „És, ha valaki bunkózni kezd, én azonnal ott termek, és akár még be is húzok nekik egyet.", elnevettem magam. Mellkasomat elöntötte egy nagyszerű érzés, amit képtelenség lenne szavakkal kifejezni. Csak azt sejtem, hogy kezdek Ashtonba zúgni. Tarkójára csúsztattam a kezeim és egy hosszú csókra húztam közelebb magamhoz.

Néhány percnyi csókolózás után kikecmeregtünk a pihenőből, hogy újra végezzem pincéri teendőimet. Igaz, csak nagy nehezen tudtam rávenni magam, hogy elszakadjak Ashtől. Ahogy ígérte, Ashton tényleg leült a sarokban levő két személyes asztalhoz. Sőt, hogy meg legyen a látszat, még rendelt is magának némi ennivalót.

-------------------------

Halla guyz!

Jeez, kicseszett régen update-eltem ezt is. De most végre hoztam az új részt. Igaz, még így is ketté kellett szednem ezt a fejezetet, mert úgy marha hosszú lett volna, so azért tűnik ilyen semmilyennek... 🤗

A lényeg, h kövi héten szabin leszek (végreeee!), és vmikor hozom ennek a résznek a folytatását. Előre szólok, h abban már ténylegesen beindulnak az események. Muhaha 😏😏

És van egy jó hírem: KÉT HETE ELKEZDTEM ISMÉT KIDOLGOZNI A SZELLEM LUKE-OS SZTORIM!!  😀🙌👏 *screaming in happiness*

Lesz benne jó pár változtatás, mivel újra értelmeztem az egészet. So most már tudom, h mit akarok belőle kihozni. És még az is lehet, h a szabadságom alatt neki állok megírni az újabb fejezetet. I dunno, de nagyon szeretném folytatni.

Um Safety pinnel még mindig hadi lábon állok, so arról ne is nagyon kérdezzetek. Amit remélek, h az 'IFYT'-tel nem csak megint hirtelen fellángolásból kezdtem el foglalkozni.

Good to be back

Love y'all and i missed you as well 😘😘

See you soon
-Nik