Rám húzza a takarót, végigsimít a csapzott tincseimen, majd egyetlen szó nélkül a lankadó tűzhöz húzódik, el tőlem. Néhány hasábot megint rádob, de ezután sem jön vissza hozzám, csak guggol, és nézi a lassan újraéledő lángokat.

Összeráncolom a homlokom, ahogy kezdek magamhoz térni, mert amint egy kicsit is újra működésbe lép az agyam, hamar rájövök, hogy ami most történik, még tőlünk sem nevezhető normálisnak. 

- Lou… - suttogom.  

A szeme sarkából hátrapillant, de nem fordul felém, mintha csak a lángoknak kezdene beszélni.

- Nem tudtam aludni. Csak lopva néztelek a szőnyegen fekve, a szívemet fájdalmasan erősen szorongatta valami, és azon gondolkodtam, miért nem használtad a biztonsági kódodat - mondja fáradtan, és a hangja a szokásosnál is rekedtebben szól.

- Nem akartam megint csalódást okozni - felelem, amire mindössze egy frusztrált, mély sóhaj a reakciója, azután feláll, továbbra is a hátát mutatva felém. Jó néhány pillanat eltelik így, csendben, hogy nem látom az arckifejezését.

- Ennek véget kell vetnünk - fordul meg aztán mégis nagy hirtelen. - Messzire mentem. Nem tehetem ezt. Ami ma éjjel történt, az minden lehetséges szabályt áthág. Te pedig túlságosan is bízol bennem, ami miatt ez már túl kockázatos - fejti ki, én viszont egy szót sem értek belőle. Halvány sejtelmem sincs, mire céloz, mi kockázatos? Nem bántott, még annyira sem, amennyire még élvezném is. Az imént pedig még meglepően gyengéd is volt. A kapcsolatunkra nem gondolhat. Annak biztosan nem akarhat véget vetni.

- Bízom benned. És szeretlek - erősítem meg, ha ez ér bármit is. Bár jelen pillanatban fogalmam sincs, mit kellene mondanom, hogy jóvá tegyem a… nem is tudom, mit. 

- Tudom - lép vissza hozzám végre, és letérdel mellém. Én már az értetlenkedés közben feltápászkodtam ülő helyzetbe, így most centikre lehet egymástól az arcunk. Óvatosan felé nyúlok, ő pedig hagyja, nem mozdul. Ahogyan azt is, amikor a kicserepesedett számat az övéhez nyomom. Egy hete nem csókolhattam meg, és csak most jövök rá, mennyire hihetetlenül szükségem volt már erre. Gyengéden visszacsókol, aztán ahogy elhúzódik, végigsimít a hajamon. - Éppen ezért bármit is tennék, nem állítanál meg. Ezt ma bebizonyítottad. Gondolkodás nélkül akár veszélybe is sodornád magad. Egyszerűen ilyenkor elfelejtesz gondolkodni.

- Ez a lényege az egésznek, Lou - ragadom meg az egyik kezét, mielőtt elmenne. - Bízom benned, és rád bízom magam. Teljesen. Feltétel nélkül. 

- Én pedig ma, talán először a kapcsolatunkban, nem érdemeltem ezt ki - fut végig egy fintor az arcán, és elhúzza a kezét. - Nem hagyhatlak kielégítetlenül - folytatja halkan. - Ez az egyik legfőbb alapszabály. Csak azért tettem, mert már úgy érzem, nincs megfelelő eszközöm a büntetésedhez. A saját tehetetlenségem az oka ennek, hogy belebuktam. Nem bízhatod rám magad többé - rázza a fejét határozottan.

Visszafojtott lélegzettel hallgatom. Mennyiszer gondoltam rá, hogy bárcsak láthatnám őt hibázni, túllőni a célon! Sosem hittem, hogy ennyire fájdalmas lesz néznem. És most azt kívánom, bárcsak visszavonhatnám ezt az átkozott kívánságot!

- Nem hagytál kielégítetlenül - mosolyodok el végül, mert valahogy muszáj enyhítenem a helyzeten. - Csak adtál néhány órányi gondolkodási időt. Volt időm rájönni végre, amire már régen rá kellett volna, hogy többet nem akarok ellenszegülni. Felhagyok a gyerekes játszmákkal. Engedelmesebb leszek, mert az sokkal boldogabbá tesz engem is. Tudom, hogy mindent értem teszel, Lou.

Mozdulatlanul nézi az arcom, és pontosan tudom, hogy most azt gondolja, bármit megígérnék, hogy visszakapjam azt az énjét, amit épp elvenni készül tőlem. De nem így van. Minden szavamat komolyan gondolom. Végül megszorítja a kezem, és az előző heves fejrázás után ezúttal teljesen más okból kezdi halványan csóválni a fejét. Már épp kezdtem írni a kétségbeesett forgatókönyvet a fejemben arra, hogyan fogom majd visszacsábítani a gyeplő mögé, amikor elmosolyodik. Talán mégsem lesz rá szükségem. Mert mindketten tudjuk, hogy ez az, amire vágyunk. Enélkül nem lenne teljes az életünk. És bár olykor hibázunk, de el kell fogadnunk, hogy ilyen az emberi természet. Így fejlődünk.

Lassan összefonja az ujjainkat, és hüvelykjével a tenyeremet cirógatva közelebb húzódik. Egymásnak dönti a homlokunkat, és csillogó szemekkel néz az enyémekbe.

- Veszek neked még egy olyan ronda cipőt… - jelenti ki mély hangon, én meg csak hevesen megrázom a fejem, és a kezénél fogva magamra rántom.

Elterülök alatta a szőnyegen, ahogy rám esik, mire felkacag, a fejem fölé tolja a kezeimet, és gyengéden megsimogatja a horzsolásokat a csuklóimon, majd a karjaimat végigcirógatva a számra hajol. Aztán csak csókolózunk hajnalig, míg a tűz ropog mellettünk. Épp úgy, mint minden átlagos szerelmespár a világon bárhol.

--------------------

Hát ennyi lett volna ez a kis szösszenet. Csak szex és más semminek indult, aztán egy picivel mégiscsak több lett belőle. Remélem élveztétek! Köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha még nem tettétek, iratkozzatok fel, hamarosan jelentkezem 😊