Vannak napok, mikor úgy ébred az ember, hogy tele van életkedvvel, és tudja, ma valami rendkívüli fog vele történni. Na meg vannak azok a napok, mikor felkelsz  és az egész reggeledet végig kíséri egy nyomasztó érzés. Azokról a napokról beszélek, mikor egy gonosz kis hangocska bogarat ültet a füledbe, ezzel rá nyomva az egészre a bélyegét.

Azt mondják, hogy vannak, akik megérzik az eljövendő katasztrófát, egyszerűen csak az egész testüket átjárja a semmivel se összekeverhető baljós bizsergés és ebből már tudják, hogy történt valami.

Sose gondoltam azt, hogy én is hozzájuk tartoznék, hisz csak átlagos tini vagyok az átlagos gondjaival, amit néha átlagon felülinek érez. Mindenesetre ma úgy keltem fel, hogy tudtam valami készül és az nem kecsegtet semmi jóval se rám nézve.

Miután az ébresztőt kinyomtam és magamhoz tértem, már tudtam, hogy valami nincs rendben. Ennek ellenére a legnagyobb lelki békémet erőszakolva magamra álltam neki készülődni, ugyanis hétfő volt, ráadásul január, tehát még tartott az iskola.

Könnyesre ásított szemekkel vánszorogtam el a fürdőig, hogy egy gyors zuhannyal életet leheljek elgémberedett végtagjaimba.

Fogalmam sincs mióta álltam a zuhanyrózsa alatt, lehunyt szemmel, mikor zombi üzemmódomból  kopogás ébresztett.

 - Jordan! Elfolyatod lassan a város vízkészletét, gyere reggelizni!- érkezett az utasítás anyámtól.
 - Megyek már!- válaszoltam komótosan lemosva magamról a hab maradékát.

Kilépve a zuhany alól gyorsan megszárítottam a hajam, ami nedves barna csomókban keretezte az arcom.

Szerencsére a külsőm jobb színt öltött, miután frissen és felöltözve vonultam le az emeletről.

Anya későn járt dolgozni, így ő dobott el minket apával reggelente mindig. Legalábbis addig, amíg meg nem lett a jogsim és a megtakarított pénzemből, plusz egy kis kölcsönből sikeresen vettem magamnak egy kocsit.

Viszont most tél volt és ciki, nem ciki, a nem rég szerzett tudásommal féltem autót vezetni  fagyott fagyott aszfalton.
Tudom, így sose tanulok meg bízni a képességeimben, meg a többi bla bla, de én csak ezt a telet akarom kihúzni így, utána több hónapom lesz igazán belejönni, aztán már meg se kottyan egy kis hó.
Legalábbis erősen bíztam benne.

A konyhában a már jól megszokott reggeli illatok szálltak, aminek gyomrom velem együtt örült meg, ugyanis akkorát korgott, hogy nem lepődnék meg azon, ha a négy házzal odébb élő, jóformán süket és öreg házaspár is hallotta volna.

 - Úgy hallom valaki éhes.-kuncogott apa, az újsága felett lesve rám.

 - Nem meglepő, amennyit zuhanyzott, az felért a csendes óceán átúszásával is, abba én is megéheznék.-kontrázott rá anya, mire én csak szememet forgatva foglaltam el helyemet az asztalnál.

Sok elvált szülős barátom kérdezte már tőlem, a szüleim mégis mit csinálnak, hogy még mindig ennyire jól kijönnek és odáig vannak egymásért.

A válasz mindig nagyon egyszerű volt. Reggeli csapatépítő programként szolgált számukra az én cikizésem. 

Vonjátok csak kétségbe a szavam, de ez akkor is így van! Mindig találnak valamit, amiért szekálhatnak, persze nem haragszom rájuk, mert jó érzés figyelni őket, ahogy huncut mosollyal a szájukon pillantanak össze, vagy már berögződött gesztussal érintik meg a másikat.

Szép kapcsolat az övék, én is hasonlót szeretnék majd egyszer.

Ezúttal is mosolyogva figyeltem az évődésüket, miközben haraptam egyet a pirítósomból, ami valamiért rossz szájízt hagyott maga után.

Valószínűleg elég látványos változás állt be az arcomon, mivel mind a ketten aggódó pillantásokkal kezdtek el méregetni.

 - Minden rendben van szívem?- kérdezte anya, arcomra simítva puha tenyerét.

 - Igen, persze.- válaszoltam elszoruló torokkal. 

Láttam rajtuk, hogy nem hisznek nekem, és őszintén?

Én se hittem magamnak. Nem tudtam megmagyarázni, mi ütött belém, így inkább csendben folytattam az evést.

Látszólag ők is úgy döntöttek, jobb lesz, ha nem feszegetik a témát.

Bár a beszélgetésük visszatért az előbbi mederbe, mégis ott volt az a kimondatlan feszültség a levegőben.

Elment az étvágyam, így a maradékot kidobtam a kukába, majd felsiettem az emeletre fogat mosni és össze szedni a cuccaimat.

Tízperccel később, már mind a hárman autóban ültünk és az iskola felé tartottunk.

Szerencsére a reggelizős némaság oldódott, így most a kedvenc Nirvana albumunkat üvöltetve ordítottuk teli torokból a dalszöveget.

Igen, mi már csak ilyen család vagyunk.

Apa nagy kedvence amúgy a Nirvana, amit anya elmondása alapján ki nem állhatott, de végül ő is megszerette.

Házasságuk alappilléreit jelképezték számomra mindig is az együttes számai, mivel az egyik zenéjükre ismerkedtek meg.

Most is ez a szám üvöltött, mi pedig együtt énekeltük a már jól ismert sorokat:

I'm worse at what I do best

And for this gift I feel blessed...

Ezt követően már csak azt láttam, hogy a szembelévő sávban egy terepjáró gumija megcsúszik, majd kisodródva nagy sebességgel közelít felénk.

Még láttam anya arcát a visszapillantóban, apa rémült mozdulatát, amivel ős is a kormány után kap.

A rádióból pedig folyamatosan üvöltött a dal.

Our little group has always been

And always will until the end...

A szembe hajtó autó veszélyesen közel volt már, bennem meghűlt a vér, mindent lelassítva láttam és már nem hallottam mást, mint a kerekek csikorgását, szívem heves, lüktető ütemét, ami a fülembe pulzált, és a mindent betöltő zenét..

Whit the lights out, it's less dangerous...

A becsapódás után megszűnt minden, és nem maradt más, csak a sötétség.