Egy ablak, amin keresztül pont az arcomba süt a napfény, előtte pedig egy rövid asztal, aminek végében két vas szék pihen. Az ablakkal szemben üveg falak vannak, amik a hangot ugyan nem eresztik át a másik oldalra, de mindent tökéletesen lehet látni ezeken át. Talán így tudnám leírni azt a kis szobát, ahová betessékeltek engem negyed órája, hogy majd kihallgatnak, de mégsem jött senki azóta. Csendben ülve várok, még akkor is, mikor valaki benyit. Még soha nem láttam ezelőtt, nem a hármasból való, szóval nem érdekel. Arca kissé nyúzottnak tűnik mintha nem aludt volna már legalább egy napja. Fekete öltönyt és piros inget visel, nyakkendőt egyáltalán nem. A szörnyű ízlése és a fáradtsága mellett a kezében lévő dosszié sem kerüli el a figyelmemet, amit ledob az asztalra, majd helyet foglal magának velem szemben.

-Ez itt ön, Liza Johnson -nyitja ki a mappát és felolvas néhány dolgot -Denverben született, most 25 éves, anyja Maria Johnson, az apja pedig David Moore -áll meg egy pillanatra az olvasásban, majd hátradől és karbatett kézzel néz rám.

Tudtam, hogy megfogják említeni majd a kihallgatás során, de nem hittem volna, hogy rögtön ezzel indítanak. Viszont ez még édes kevés ahhoz, hogy akármit is kicsikarjon belőlem.

-Kezdésképpen esetleg mesélhetne az apjával való kapcsolatáról -vetette fel az ötletet, mert nem tudta hogyan elkezdeni a beszélgetést.

-Nem hiszem, hogy ő lenne a mai csevegésünk fő témája -mosolygok rá, de az arcom mégis egy grimaszba torzul.

Elhúzta a száját, majd kinyitotta azt, s végül becsukta és nem szólt inkább egy szót sem. Száját beharapva vezette le a tekintetét az asztallapra, ami már teljesen ütött kopott volt, sőt néhány helyen egy két darabja is hiányzott. Magamban felkuncogok a gondolatra, hogy az előttem ebben a székben ülők nagy része jelenleg börtönben ül.

-Mi ennyire vicces? -kérdezi kissé idegesen, mikor észreveszi a kuncogásomat.

-A nevét elárulhatná -váltok témát hirtelen, közben előrehajolva pillantok arcára, amin hatalmas döbbenet ül ki.

-Ryan Wolf -bólint nekem, én pedig visszahajolok adva neki egy kis teret, majd megválaszolom legelső kérdését.

-Az apámmal való kapcsolatom nem nevezhető normálisnak, éppen ezért nem is tartjuk a kapcsolatot -tárom szét kezeimet, miszerint vele kapcsolatban nem segíthetek.

-Az elérhetőségei sincsenek meg magának? -könyököl fel az asztalra és komolyabb hangvétellel beszél, azt hiszi belejött a kérdezősködésbe és most elárulok neki mindent.

-Sajnos ki kell ábrándítanom magát, mivel semmilyen elérhetőséget nem hagyott maga után -hazudom szemrebbenés nélkül- Persze nem mintha annyira szeretnék vele társalogni -vonom meg a vállaimat, majd fél szemmel a reakcióját lesem.

Önmagával vitatkozik legbelül, hogy feltegyen-e még egy ehhez kapcsolódó kérdést, de szerencsére nem húzza tovább, inkább rátér az itt létem okára.

Természetesen van egy telefonszámom apámtól, amit még az eltűnése napján hagyott ott nekem, én pedig fel is vettem a névjegyzékbe azzal a bizonyos "Soha ne hívd" névvel. Ha egyszer is felhívnám vagy csak megcsörgetném, akkor még aznap rájönne hol vagyok, másnap már megfigyelne és később ki tudja mi lenne még ebből. Ő nem a csodálatos családapát testesíti meg, hanem inkább a pszichopata gyilkost, akit mindenki messziről elkerülne. Miatta vagyok most ott ahol, mégsem tartozom neki köszönettel, hiszen ő csak elindított az úton, én voltam az aki rajta is maradt. A tyúk is képes tojni egy tojást, de kikelteni már nem biztos.

-Horatio azt mondta te találtad meg a gyilkos fegyvert -zökkent vissza a jelenbe a férfi kérdése, amin ösztönösen szemöldökömet ráncolom.

-Horatio?

-Igen, ő a nyomozás vezetője -bólogat helyeselve, majd hozzáteszi -A főnököm.

Azonnal beugrik a szőke hajú nyomozó aznap reggelről. Széles vigyor jelenik meg a számon, ami inkább tűnhet visszataszítónak, mint sem elviselhetőnek. Most hogy tudom az én csodás alanyom nevét, így már előkészíthetem neki a megérdemelt mappáját. És te Ryan Wolf, te is kapsz egyet, amiért ilyen ügyes fiú voltál..

-Szóval ön találta meg? -kérdezi újra, mire bólintok egyet, de ő hosszas kifejtést vár tőlem.

-Kinéztem az ablakon amikor hallottam a rendőrautók hangját és onnan láttam, hogy valami csillog a földön. Nem voltam benne száz százalékosan biztos, de azért megmutattam önöknek -mondom el neki, s a végére teljesen lehalkítom a hangomat.

Néma csendben emészti a hallottakat, majd becsukja a mappáját és felvezeti rám tekintetét. Farkasszemet nézünk egymással másodpercekig, amit elveszít akkor, mikor félrenéz és feláll.

-Köszönöm, most elmehet -int nekem, én pedig elindulok kifelé.

Az ajtót most nem az őr nyitja ki aki bekísért engem, hanem nekem kell.
Kezem a kilincsre kúszik, majd le is nyomom, azonban mielőtt kilépnék egy hangot hallok magam mögül.

-Nem harap a kilincs -jegyzi meg mögülem, mire azonnal a kézfejemre meredek.

A pulóver érinti a kilincset és nem a bőröm. A megszokás hatalma, hogy így nyitom ki, ezzel megakadályozva hogy akárhol is ujjlenyomatot hagyjak. Itt azonban rendesen kellett volna megfognom azt az átkozott kilincset. Szemeimet lehunyom, magamban káromkodni kezdek, s mikor végre lenyugodtam óvatosan megfordulok.

-Rengeteg baktérium lehet egy kilincsen, én csak próbálom elkerülni a lehetőségét annak, hogy megbetegedjek -mondom neki úgy, mintha tényleg ezt gondolnám, azonban ez nem így van.

Bólogatni kezd, aztán elmosolyodik és egyetért velem. Tudja hogy hazudtam, mégsem említi. Talán azért nem említi, mert fél hogy elmenekülnék ezzel elhúzva a nyomozást? Vagy csupán szüksége van még valamire? Mi lehet az?

-Engedelmével -biccentek neki egyet, aztán kilépek az ajtón.