Hangos csörömpölések közepette söprök le mindent a polcról, amik végül a földön végzik darabokban vagy a szerencsésebbek sértetlenül. Az összes tárgy, ami a kezembe kerül azt hozzávágom valamihez, csakhogy lenyugodjak végre. Pár perce kezdtem, de már az egész lakás romokban áll. Folytatnám még a rombolást, de nincs már mit összetörnöm. Szemeimmel megpillantom a fényképezőmet, ami még egy darabban van. Kinyújtom felé a kezemet, ami megáll mielőtt még hozzáérne. Nem, ennyire még én sem vagyok elcseszett, hogy tönkretegyem. Viszont a jobb kezemet meglátva elgondolkozok. Leguggolok és felveszek egy váza darabkát, amit talán még élesnek is lehetett nevezni. Ujjaim közt lassan megforgatom, majd bal kezemmel felemelem és egy gyors mozdulattal belevágom a tenyerembe. Könnyen siklik bele és vágja át a húsomat. A fájdalom csak később hasít bele a kezembe, de nem fáj eléggé, ezért kihúzom és újra beledöföm, ezúttal már jobban fáj. A szúrás mentén bugyog ki a vérem, ami utána a padlóra csepeg. Különböző méretű és formájú cseppek díszítik már a padlót, ezzel kirajzolva egy mintát. Felkászálódok a padlóról és a fürdőbe megyek lemosni a kézfejemet. A tiszta víz a vérrel keveredve egy halván piros folyadék formájában távozik a lefolyón keresztül. Ezután megtörlöm a kezemet és előveszem az elsősegélydobozt, abból a fertőtlenítőt kotrom elő először és csak azután a kötszert. Belefújom a fertőtlenítőt a sebbe és a környékére is, kissé csíp, de nem foglalkozok vele. A kötszert többször tekerem körbe, egészen addig amíg már nem ázik át a fehér anyag. A végét szorosan lerögzítem, hogy ne lazuljon meg később. Kisétálok az előszobába, ahol minden ugyanúgy van, mint ahogyan hagytam. Seprűt és lapátot veszek a kezembe, hogy elkezdhessek takarítani, mikor valaki kopog az ajtón. Először fel sem tűnik, hiszen sosem jár erre senki, viszont második alkalommal már az ajtóra meredek és várok egy kicsit, hátha csak rossz helyre jött, de mikor meghallom az ismerős hangot kívülről, akkor odamegyek az ajtóhoz és résnyire kinyitom. Wolf nyomozó áll ott, ugyanolyan szerelésben és természetesen még mindig fáradtan.

-Igen? -kérdezem értetlenül, mert arra nem számítottam, hogy ideállítanak egy szó nélkül, főleg azután hogy ma voltam is bent.

-Esetleg bemehetek? -int bentre és már indulna meg, mikor az útjába állok.

-Nagy a rendetlenség -rögtönzök, mielőtt még belépne.

-Én akkor is bemennék -mutat az ajtóra, így kénytelen vagyok félreállni.

Kezdenek a dolgok nagyon kicsúszni a kezeimből, pedig általában minden rendben van. Ez így egyáltalán nem lesz jó, vissza kell zökkennem.

Belép mellettem a lakásba, arcára kiül a döbbenet, mikor megpillantja hogy minden romokban áll.

-Ez aztán a.. -keresi a megfelelő szót, de én közbevágok.

-Én mondtam hogy rendetlenség van -sóhajtok, aztán az eddig elhalasztott takarítást kezdem meg.

-Helyezze magát kényelembe -mutatnék a kanapémra, de eszembe jut hogy ott hevernek a mappáim -Tudja mit, inkább ott kezdem -megyek át a másik oldalra és kezdek pakolni, hogy legyen hová leülnie.

Egymás tetejére rakosgatom őket, de az egyik lecsúszik és a képek kihullanak belőle. Azonnal utána ugrok és felszedegetem őket, amibe ő is besegít. Gyorsan kapkodom fel őket, míg a nyomozó megáll az egyiknél és hosszasan vizsgálgatni kezdi.

-Ez nagyon jól sikerült -nézi meg alaposabban, majd átcsúsztatja a kezembe.

Most megdicsérte a képemet? Nem kértem ki a véleményét és ő mégis elmondta. Arcát tanulmányozom, hogy vajon tényleg érdekli-e vagy csak kedvességből mondta.

-Szoktál fotózni a helyszíneken? -kérdezem váratlanul, mire felkapja a fejét.

-Mégis miből jöttél rá? -bámul rám oldalra döntött fejjel.

-Megérzés -mosolyogtam rá kedvesen.

Látszik valakin ha ért a fotózáshoz, már abból is ahogyan a képet nézi. Az, hogy tetszik neki és az, hogy érti a kép lényegét teljesen más. Elveszem kezeiből a fotót, majd helyette a gépemet nyomom a kezébe.

-Csinálj egy képet az ablakból -kérem meg és elvezetem az ablakig, nem törődve a zavarodott tekintetével.

-Rajta, rajta -sürgetem, mire felemeli és rákoncentrál.

Miután lenyomta a gombot vár egy kicsit, majd átnyújtja nekem. Türelmetlenül veszem el és nézem meg a képet, ami akármilyen hihetetlenül is hangzik egész jó lett. Viszont a szög, amiből csinálta kissé zavaró egy másikból sokkal jobban eltudnám képzelni.

-Egy kicsit ha megdöntenéd így, akkor ebben a szögben sokkal jobban mutatna -mondom s eközben csinálom is ezeket.

-Látod? -mutatom felé az én képemet, hogy ő is láthassa.

Bólint egyet, majd hirtelen megvizsgálja a képet, s egyszer csak kikapja a kezemből és futni kezd vele.

-Ezt elviszem! -ordít vissza a lépcsőházból, de én még mindig nem fogtam fel, hogy mi is történt.

Elvitte a fényképezőmet...

Miután sikerült ezt megemésztenem kikerekedett szemekkel bámulok a nyitott ajtóra, amin az előbb kiment. Hezitálás nélkül ugrok ki az ablakon, majd vágtatok le a tűzlétrán, hogy utolérjem. Amikor sikerült lejutnom arra kezdek futni, amerre őt látom szaladni.

Ne szórakozzon velem, ki a faszom engedte meg, hogy elvigye?! Kibaszott faszfej! Én rábíztam a drágaságomat, erre ő meg elfut vele?!

Egy gyors tempót diktálva érek látótávolságba, ahol azt látom ahogyan mászik fel a kerítésen valakit üldözve, aki viszont már messze jár. Begyorsítom lépteimet, de mire odaérek csak annyit látok, hogy Wolf nyomozó térdeire támaszkodva próbálja összeszedni magát.

-Add vissza! -nyúlok erőszakosan a gépem után, de kitér a kezem elől.

-Az imént lépett meg egy lehetséges gyanúsított és itt van ezen a bizonyíték, amiről beazonosíthatjuk. Ezt be kell vinnem -tartja fel, ami miatt még dühösebb leszek.

-Ha csak a kép kell, akkor lementem neked egy pendrive-ra, csak add vissza -ordítok rá egy fokkal hisztérikusabban.

-Legyen -bólint rá hosszas gondolkodás után és átnyújtja nekem a tulajdonomat.

Idegesen vizsgálom meg, hogy lett-e valami baja, de sehol egy törés vagy karcolás.

A nyomozó háta mögött ballagva sétálok vissza a lakásba, ahol a laptopomat elővéve feltöltöm rá a képet, amin egy kapucnis alak vizsgálgatja a csatorna környékét, mintha keresne valamit. Ő vesztette el a nyakláncot? Elterelve erről a gondolataimat, átteszem a pendrive-ra a képet, majd kihúzom a gépből és egy jelentőség teljes pillantással nyújtom át neki az apró tárgyat, amit el is tűntet a zakója zsebében.

-Nem is említette, hogy miért jött -jut eszembe hirtelen.

-Lett volna az apjához kapcsolódóan néhány kérdésem -túrt bele a rövid hajába zavartan.

Kellemetlen neki és nekem is a téma főleg azután, hogy azt mondtam semmit sem tudok felőle. Tudom, hogy szüksége van az információkra, de miért? Ez nem tartozik ehhez az ügyhöz, a másikkal amiben apám érintett nem ők foglalkoznak. A denveri rendőrség talán megkereste őket, ők pedig tálcán átnyújtják nekik amijük van? Ez érdekes.. Sosem gondoltam volna, hogy ennyien keresni fogják az apámat, elvégre ő is csak egy egyszerű ember, akit ha megfosztanak a hatalmától és élvezeteitől semmije sem marad. Itt csak az a gond, hogy akik ezzel megpróbálkoztak, azok jelen pillanatban mélyen a föld alatt fekszenek, s örök álmukat alusszák. Az apám már rengeteg embert megölt már, sosem hagyott maga után nyomot, csupán egyszer hibázott mégpedig velem. Mielőtt anyámat megölte és megkínozta, engem leültetett egy székre és arra utasított hogy nézzem addig ameddig nem végez. Amíg anyám nekem kiabált, hogy rohanjak el, én addig apám arcát néztem, ami teljességgel ragyogott. Előtte még sosem láttam ilyennek, hiszen a munka miatt mindig volt valami problémája. Csak akkor jöttem rá, hogy őt az tette boldoggá ha más embereket alázhatott meg. Ő egy rendkívüli ember volt, mind a sajtó, mind a politikusok köreiben. Apám egy rendőr volt, akit mindenki tisztelt a munkájáért, de ha akkor akárki is látta volna rajtam kívűl, azonnal másképp vélekedett volna róla. Míg ő anyámmal volt elfoglalva, én elvettem az asztalról a telefont ami ott hevert, és a fényképezőt megnyitva lefotóztam apámat és anyámat. Az volt életem legtökéletesebb képe, hiába voltak rosszak a fény viszonyok vagy volt homályos a kép, és ezt most is így gondolom. A kép elkészülése után, olyan döbbent arcot vágott, mint még soha. Abban a pillanatban megtört az álarca, amit oly sok évig építgetett. És ezt én, egy tizenhárom éves kislány értem el egyetlen fotóval. Ott akkor lettem szerelmese, sőt rabja a fotózásnak, elkezdtem információkat, tippeket és eszközöket beszerezni. Apám eközben eltűnt, csak egy cetlit hagyott maga után, de nem mintha számítana, elvégre azt akartam, hogy eltűnjön és ne álljon többé az utamba.

-Jól van? -kérdezi egy megnyugtató hang, s eközben megérzek egy kezet a vállamon.

Szemeimmel az előttem állóra nézek, de még mindig csak Wolf nyomozó áll előttem. Amint észreveszi, hogy őt bámulom leemeli rólam a kezét és elnézést kér. Nem foglalkozom vele, én még mindig az előzőek hatása alatt vagyok. Megérintett. Sosem engedem senkinek sem, hogy hozzám érjen, azonnal ellököm magamtól, mert a fejemben egy apró kis hang azt mondogatja, hogy ez rossz dolog, én pedig hallgatok rá. Azonban most semmit sem hallottam. Mosolyogva megrázom a fejemet, a sok gondolat miatt, ami hirtelen lepte el az agyamat. Csupán annyi történt, hogy néhány emlék előtört bennem és nem figyeltem oda, ennyi.

-Apámhoz kapcsolódó kérdéseket nem válaszolok meg mostantól és szeretném ha nem zaklatna óránként vagy próbálná meg ellopni a gépemet -fogom meg a könyökét és tolom ki az ajtón túlra.

Meglepett arccal néz rám kintről, valószínűleg nem erre számított. Csak nem hitte, hogy bármit is elárulok neki? Szánalmas.. Becsapom az orra előtt az ajtót egy szó nélkül, majd amikor megfordulok és körülnézek a lakásban, egyetlen gondolat férkőzik a fejembe. Ki kéne már takarítanom...